1. rész

Sziasztok!

Elérkezett a várva várt nap. Reméljük, már legalább annyira vártátok, mint mi. Nagyon izgulunk, hogy mit gondoltok majd róla, ezért írjátok meg nekünk véleményeiteket hozzászólás formájában. Akkor nem is húzzuk tovább az időt: jó olvasást!

Liv és Nix

A kosármeccs

Feljebb tekertem a kocsimban a hangerőt, amint ráfordultam a Säbener Straßéra. Az utca közepe felé haladva már messziről láttam a többi épület és a zöld lombkoronával burkolt fák közül kimagasló piros-fehér edzőközpontot, ahová én is igyekeztem. A nyitott ablakon beáramló menetszél belekapott a hajamba, a lemezjátszóból szóló régebbi nyári sláger pedig bekúszott a fülembe. Tökéletesen indult a reggelem, nem mellesleg pedig a világ legtökéletesebb munkahelye felé tartottam.

2011 óta dolgoztam a Bayern Münchennél, mint csapatorvos és masszőr. Egy évvel korábban, gyakornokként kerültem a bajorokhoz, és eleinte mindenféle apró-cseprő feladatot rám bíztak a feletteseim, amikhez nekik nem fűlött a foguk. Mindig mézes-mázosan megkértek erre-arra, például, hogy szerezzem be a hiányzó vagy éppen fogyóban lévő gyógyszereket, vagy intézzem az unalmas és órák hosszat tartó irodai papírmunkát, én pedig fanyalogva teljesítettem a kéréseiket. Utáltam. Azt akartam, hogy komolyan vegyenek, és fontosabb dolgokkal is megbízzanak. Erre azonban még várnom kellett néhány hónapot, de megérte. Azóta nagyon szerettem ezt a munkát, és a világért sem cseréltem volna el másra.

A piros-fehér sorompó felemelkedett az autóm előtt, lehetővé téve, hogy begördülhessek az edzőközpont területére. A személyzet számára fenntartott parkolóban megkerestem a V. W. monogrammal ellátott helyemet, és mérnöki pontossággal beálltam a két szomszédos kocsi közé. Leállítottam a motort, kioldottam a biztonsági övet, aztán kiszálltam és becsaptam magam mögött az ajtót. A csomagtartóból kiszedtem a sporttáskámat, lazán a vállamra dobtam, és elindultam be az épületbe, egyenesen az öltözők felé. Lenyomtam a kilincset, de az ajtót zárva találtam, ezért előkerestem a zsebemből az apró kulcscsomót, amit még a legelső munkanapomon kaptam. A zárba dugtam a beleillő kulcsot, elfordítottam, és beengedtem magam. Nagyon úgy tűnt, hogy jó szokásomhoz híven ismét elsőként érkeztem. Ledobtam a cuccaimat a nevemmel jelölt padra, a farmeremet gyorsan a csapatmelegítőre cseréltem és a kinti hűvösre való tekintettel a Bayern címeres pulóveremet is magammal vittem az edzőpályára.

A játékosaink közül jó páran már megérkeztek, ők egyelőre a teraszon ücsörögtek kényelmes fotelekben és beszélgettek, egymást ugratták, meg jókat nevetgéltek. Távolról ugyan nem hallottam őket, de az arcokon láttam, hogy remekül szórakoznak. Csapaton belül kifejezetten jó volt mostanában a hangulat, a légkör, hiszen magabiztos előnyt tudhattunk magunkénak a Leverkusennel és a Dortmunddal szemben a Bundesligában.

- Helló! – köszöntem a srácoknak mosolyogva, mikor odaértem hozzájuk. Tenyeremet a nekem háttal ülő David vállára fektettem, majd lehajoltam és nyomtam egy puszit az arcára.

- Szia – fordult hátra hozzám széles mosollyal az arcán.

Amióta elkezdtem itt dolgozni, azóta barátok vagyunk. Abban az időben ő elég sokat volt sérült, így rengeteg időt töltöttünk együtt. Hamar kiderült, hogy rengeteg olyan dolog van, amit mindketten szeretünk, sok közös pontot találtunk egymásban, és szinte azonnal egy hullámhosszra kerültünk. Ezek után már nem csak itt, az edzőközpontban találkozgattunk, és nem csak az Allianz Arenában, hanem eljártunk együtt ide-oda, vagy egyszerűen csak átmentünk egymáshoz látogatóba. Nem kellett sok időnek eltelnie, hogy elválaszthatatlan barátok legyünk, és ez az állapot a mai napig nem változott köztünk.

- Ma együtt fogunk szaladgálni, örülsz? – kérdeztem tőle. A változatosság kedvéért megint sérült volt, bár ez szerencsére csak egy könnyebb sérülés volt, és mostanában már a gyógyulás útján járt. Még nem edzhetett a többiekkel, de jó úton haladt a visszatérés felé.

- Tudod, hogy imádlak, Ria, de most már szívesebben futkosnék velük – intett a kis asztaltársaság felé.

- Majd eljön annak is az ideje – veregettem vállon. – Na, pattanjatok fel, ti lusta disznók – intéztem következő szavaimat vigyorogva a többi egybegyűlthez. – Nézzétek, már Guardiola is itt van – biccentettem az éppen akkor érkező edző felé, aki még mindenhova figyelt, csak ránk nem. A segédjével, Hermann Gerlanddal nevetett valamin hangosan, meg úgy, hogy még a leghátsó fogai is látszottak; szóval olyan igazi spanyolosan. Igazából nagyon idegesített, egyáltalán nem voltam oda érte. Eddig sem edzői teljesítményben, emberileg meg főleg nem tudta überelni Heynckest, de valamilyen szinten ő is a főnököm volt, ezért együtt kellett élnem vele.

Ahogy közelebb ért, üdvözölt mindenkit, kiosztott néhány feladatot, majd a zöld gyepre vezényelte a kis csapatot. Én meg David át lettünk küldve a szomszédos, kisebbik pályára, hogy tegyük a dolgunkat Müller-Wolfhart doki felügyelete alatt. Az edzővel ellentétben az orvosunkat nagyon kedveltem, jó kapcsolatot ápoltunk, ami főleg annak volt köszönhető, hogy mindig lelkesen és odaadóan tettem a dolgomat. Az egyik kedvenc alkalmazottja voltam a csapatnál.

- Legalább egy pöttyös labdát rugdoshatnék – húzta el a száját David, miközben mellettem kocogott a pálya széle mentén. Nagyon nem volt ínyére, hogy hosszabb ideje csak futóedzéseket végezhet, és ezt minden adandó alkalommal hangoztatta is. Hiányzott neki a legjobb gömbölyű barátja.

- Majd hétfőn este focizhatunk egyet – jegyeztem meg a jövő heti, késő délutánra tervezett grillpartira célozva; meg ügyelve arra, hogy ez nehogy az orvosunk fülébe jusson. Le is vágná a fejem, ha kiderülne, hogy a gondosan összeállított rehabilitáció mellett heti rendszerességgel, titokban milyen meccseket játszunk le a focista házának udvarán a barátaival kiegészülve.

- Jó, hogy mondod, még el kell mennem bevásárolni egy csomó mindent. Mit akarsz inni?

- Hát sört – vágtam rá. Bajor születésűként csakis ez az ital jöhetett szóba nálam.

- Alaba! Ne most udvarolj Victoriának! – kiabált oda nekünk a doki, aki kiszúrta, hogy nem teljesen azt csináljuk, amit kellene. – A feladatra koncentráljatok!

Innentől kezdve az edzés végéig igyekeztünk jól viselkedni. Erre főleg azért voltunk képesek, mert a különböző gyakorlatokat én már nem csináltam meg vele, csak irányítottam közben a játékost.

Az edzés végeztével megbeszéltük, hogy a parkolóban még találkozunk, aztán mindketten az öltözők felé vettük az irányt. Gyorsan átöltöztem, bedobáltam mindenemet a táskámba, majd elindultam ki a kocsimhoz. David „jó” szokásához híven megvárakoztatott, és utoljára érkezett a csibésztársaival, Ribéryvel, Götzével, Shaqirival meg Reusszal – aki egy hónappal Götze leigazolása után szintén csatlakozott a csapathoz, nem kis felháborodást kiváltva ezzel a BVB szurkolóinak körében. Őt is kikiáltották Júdásnak, mint Mariot; elégették a mezét, vagy kivágták belőle a nevét; és mindenféle rosszindulatú üzeneteket küldözgettek neki a közösségi portálokon. Idővel aztán csillapodtak a kedélyek, főleg miután a Mainz tehetsége, Szalai Ádám Dortmundba igazolt, és futószalagon történő gólgyártásba kezdett, amivel rendre megnyerték az aktuális mérkőzéseiket, és egy ideig vezették is a tabellát.

- Végre itt vagy, azt hittem már sosem jössz – sóhajtottam fejcsóválva. – Sziasztok! Sok sikert estére, holnap találkozunk! – intettem oda a többieknek mosolyogva, majd visszafordultam Davidhez. – Délután akkor kosármeccs?

- Persze. Bevásárolok hétfőre, lepakolom otthon a cuccot, aztán fél négyre ott vagyok érted – sorolta.

- Remek – bólintottam. – Akkor szia – öleltem át, majd beszálltam az autómba, bekapcsoltam a zenelejátszót, és elindultam haza.

Nem laktam túl messze az edzőközponttól, néhány perces utazás után már az apró garázsomba álltam be, ami a barátságos környezetben fekvő, közepes méretű kertes házamhoz tartozott. A házat a családomtól kaptam, miután lediplomáztam. A nagyszüleim és a szüleim hónapokig gyűjtögettek rá, hogy végül meg tudják venni nekem, és ennél jobb ajándékot nem is kaphattam volna tőlük. A közelükben voltam, hiszen tőlem néhány saroknyira laktak mindannyian, mégis önálló életet élhettem. Ha hiányoztak, egyszerűen csak átsétáltam hozzájuk. Ők mindig szívesen láttak.

A küszöböt átlépve, letettem a táskám a sarokba, kibújtam a cipőmből, és a konyhába indultam. Korgott a gyomrom, már alig vártam, hogy kivehessem a hűtőből az előző nap sütött rántott húst, megmelegíthessem, és majonézes kukoricával megehessem. A főzőtudományom nagymamámnak hála a legbonyolultabb ételek többségére is kiterjedt, ezt kihasználva pedig igyekeztem változatosan és egészségesen étkezni. A majonéz mondjuk pont nem tartozott az egészséges kategóriába, viszont finom volt, szerettem, és éppen ezért néhanapján megengedtem magamnak.

Ebéd után elmostam a koszos edényeket, és nekiláttam készülődni a kosármeccsre. Ez annyiból állt, hogy a szekrényem mélyéről előkerestem a hatos számmal ellátott Bayern címeres kosárlabda mezemet, belebújtam, és megszemléltem magam a tükörben. Nem tartottam magam egy nagy kosár rajongónak, igazából nem is ismertem minden egyes szabályt, de szurkolásban jó voltam, az egyszer biztos. Még mielőtt elkezdtem a bajor csapatnál dolgozni, rengeteg meccsen voltunk kinn a családommal, hisz igazi tősgyökeres Bayern szurkolók vagyunk. Sokszor az is előfordult, hogy nem csak a hazai, de az idegenbeli mérkőzésekre is elkísértük imádott csapatunkat. Esetemben ez mai napig így van, csupán annyi változott, hogy most már nem egyszerű rajongásból, hanem hivatásból utazgatok velük szerte Németországban, illetve Európában.

Kerestem egy hajgumit, laza kontyba kötöttem a hajam, aztán levágtattam a lépcsőn az emeleti szobámból, és a fürdőbe mentem, hogy fogat mossak. Mire végeztem, David is befutott. Úgy be volt öltözve, mintha minimum az Északi sarkra készültünk volna, már csak a nagykabát hiányzott róla, pedig odakint – annak ellenére, hogy már október volt – tombolt a meleg.

- Nem sülsz meg? – kérdeztem, miközben az Audija felé tartottunk. Nemet intett a fejével, majd kitárta előttem az autó ajtaját. – Nahát, milyen lovagias valaki – jegyeztem meg nevetve. Nem voltam hozzászokva ehhez, a németek nagy többsége ugyanis kifejezetten figyelmetlen tud lenni ilyen dolgokban.

- Összeszedjük Holgert is útközben – jelentette be, miután kényelmesen elhelyezkedett a kormány mögött. – Ott meg majd találkozunk Jerome-mal.

- Okés – bólintottam. – Hallgatunk zenét?

- Persze! – vigyorodott el, majd benyomta a lemezlejátszót. Rossz előérzetem volt, és néhány másodpercen belül be is igazolódott a sejtésem. Az autót betöltötte Justin Bieber hangja, ahogy a Baby című számát énekli.

- Más nincs? – érdeklődtem. Vele – és a csapat egy részével – ellentétben én egyáltalán nem voltam oda ezért a srácért, és fogalmam sem volt róla, hogy ők mit esznek rajta.

- A-a – rázta meg a fejét, majd rázendített a refrénre. Csodálatos hangja volt egyedül is, de néhány perccel később már Badstuber is ott tartózkodott velünk egy légtérben, és ketten adtak nekem privát koncertet, amit természetesen nagyon élveztem. Nem győztem hangoztatni, mennyire örülök, hogy inkább világklasszis focista lett belőlük, és nem indultak a DSDS egyik évadában sem.

A kosármeccsen ezúttal nem tette tiszteletét sok Bayern sztár, hiszen gőzerővel készültek az esti, Schalke elleni meccsre. Csak a három sérült; Badstuber, Boateng és Alaba jelent meg, és természetesen Uli Hoeneß, aki mindkét csapat sorsát szívügyének tekintette, és felváltva szentelte hol az egyiknek, hol a másiknak a figyelmét. Érdekes, hogy a kosárcsapat meccsein általában sokkal felszabadultabb volt, viccelődött, együtt nevetett a megjelent játékosokkal, míg ha fociról volt szó, komolyabban kezelte a dolgokat.

Hogy őszinte legyek, eléggé untam a meccset. Azt hittem, ez csak azért van, mert nem voltam tisztában a szabályokkal, de ahogy oldalra néztem, láthattam, hogy a srácok figyelmét sem kötötte le igazán. Jerome a telefonján pötyögött, Holgi meg David pedig már az esti találkozóra tették meg a tippjeiket. Nem volt kérdés, melyik csapat győzelméről beszéltek, csak a gólkülönbségben nem értettek egyet. Badstuber szerint kíméletesek lesznek a bajorok, Alaba viszont nagy arányú vereséget akart mérni a kékekre. Sokáig nem bírtak dűlőre jutni, végül fogadást kötöttek. Holgi 2:0-t tippelt, David 4:0-t, a tét pedig egy tálca sör volt.

- Szerintem három lesz – kotyogtam közbe. – Gólszerzőket is akartok?

- Nem – felelte Badstuber. – De ha három lesz, tiéd a tálca sör – ajánlotta nagylelkűen.

Miután megkötöttük a fogadást, mindhárman elégedetten dőltünk hátra a hátralévő öt percre. A Bayern csapata végül magabiztosan hozta a meccset, így elégedetten indulhattunk haza. Illetve csak indulhattunk volna, ha Holgi nem ajánlja fel, hogy nézzük nála, közösen az esti meccset és szurkoljunk a srácoknak. Na meg döntsük el, kié lesz a fogadás nyereménye.

Jó harmincöt perccel később már Holger Badstuber lakásának a kanapéján ültem, kezemben egy tál pattogatott kukoricával, oldalamon a két jómadárral, és vártam, hogy vége legyen a felvezető műsornak és elkezdődjön a Bayern-Schalke találkozó az Allianz Arenában.

A srácok egymást túlkiabálva szurkolták végig a meccset, nagyon jól szórakoztam rajtuk. Engem szinte szóhoz sem hagytak jutni, főleg azután nem, hogy a csapatunk megszerezte a második gólt is. Onnantól kezdve mindketten annak drukkoltak, hogy a saját tippjük jöjjön be. Badstuber azt akarta, hogy fújják le a meccset, David meg azt, hogy négy gólig meg se álljunk. Végül mindkettejük nagy csalódására a fogadásból én kerültem ki győztesen, ugyanis Basti és Reus találata után Gomez is bevette Fährmann kapuját, így a végeredmény 3:0-ra módosult.

- Na, mikor kapom meg a nyereményemet? – fordultam hozzájuk, miután kibosszankodták magukat, hogy mindketten elveszítették a fogadást. Azonban még mielőtt válaszolhattak volna, csörögni kezdett a telefonom. Kiszedtem a táskám oldalsó zsebéből és kivonultam vele a teraszra, odabent ugyanis még hangosan szólt a tévé, biztosan nem hallottam volna tőle a hívó fél egyetlen szavát sem.

- Victoria Weiß – szóltam bele. Nem ismertem a számot, amiről kerestek, ezért mutatkoztam be.

- Szia! Nem tudom, emlékszel-e rám, de az egyetemen csoporttársak voltunk. Karl Schneider.

- Á, Karl, persze! – Azonnal eszembe jutottak a közös évek. Nem mondhatni, hogy barátok voltunk, de elég jó kapcsolatot ápoltunk az egyetemi évek alatt. – Miben segíthetek?

Elmondta, hogy az unokahúga azt a feladatot kapta a sportkommunikátorin, hogy válasszon egy sportágat, amit közelebbről megfigyel, majd készítsen jegyzetet is erről, de még nem találtak neki helyet. Arról érdeklődött, lehetne-e lehetőség arra, hogy a lány megnézzen egy Bayern edzést nálunk.

- Majd holnapra mindenképp utánajárok ennek – ígértem. – De szerintem semmi akadálya nem lesz – tettem hozzá. A Bayernnél általában nem volt gond az ilyesmivel, szívesen látták a diákokat, és amiben csak tudtak, a segítségükre voltak.

- Nagyon köszönöm, előre is. És gratulálok a csapatnak. Jó éjt! – búcsúzkodott Karl. Én is elköszöntem tőle, letettem a telefont, aztán visszatértem a srácokhoz egyezkedni, hogy mikor kaphatom meg a tálca sörömet.

A feladat

A kezem mögé rejtettem ásításomat. Az első sorok egyikében ültem, nem akartam, hogy az előadó lássa, mennyire unom az általa választott témát. Nem az álmosság volt az egyetlen nyűgöm. Még csak fél órája ültem az ülőalkalmatosságon, de máris fájt a hátsó felem. Azt mondják, egyetemistának lenni jó, ám én mégsem éreztem magam egyszer sem így a müncheni egyetemen eltöltött két évem alatt. De hajtott a célom, és abban, hogy véghezvigyem gyerekkori álmom, még ez sem akadályozhat meg. Bevallom a kiselőadás maradék részéből el-elkalandozó gondolataim miatt egy szót sem jegyeztem meg vagy legalább fel, de a tény, hogy az egyik csoporttársammal kialakulóban van valami, és este másodjára találkozunk úgy, hogy az együttlétet randevúnak nevezzük, megnyugtatott. Biztosan nem fog nagyon ódzkodni, ha elkérem a jegyzeteit.

Szerencsére nekem ezután véget ért a nap, így beraktam az üres füzetemet a táskámba, aztán elindultam a megállóba, hogy megvárjam a buszt, ami az árvaház utcájában áll. Az egyetem előtti szökőkutat tanulók vették körül. Volt, aki még csak most érkezett, volt, aki csak beszélgetett a csoporttársaival. Miközben elhaladtam mellettük, megcsapott a nevetésük, az ismerősöknek pedig odamosolyogtam.

A nem túl hosszú, de nem túl rövid buszút után elsétáltam az otthonig, ahol körülbelül huszonöt gyerkőc lakott. Még amikor elsőéves voltam, volt egy kis gond az árvaházban, önkénteseket kerestek, és én is egy voltam a pár ember közül, aki jelentkezett. Bár már nem volt szükség a segítségemre, nagyon szerettem ezek között a gyerekek között lenni. Mivel sajnos mindegyikük megtapasztalta, milyen az, amikor nincs semmijük, egytől egyig jóindulatúak voltak, senki sem hitte azt, hogy ő több lenne a társainál, függetlenül attól, hogy ő volt-e a legidősebb vagy a legszebb.

Amikor hamar véget értek az előadások, rendszerint beugrottam hozzájuk. A kicsiknek mesét olvastam, hogy könnyebben elaludjanak, a nagyobbaknak pedig segítettem a házi feladatukban. Elmondhatatlan érzés, hogy mennyi szeretettel képesek megajándékozni egy-egy ilyen apró gesztusért.

- Szia, Mia! – szaladt felém az ötéves Anna. – Már vártunk – fogta meg a kezem, hogy maga után tudjon húzni. Egy nagy terembe vezetett, ahová le voltak téve a kinyitott ágyak, néhány lurkó feküdt, páran pedig még a pizsamájukat húzták fel, de Annát leszámítva már mindenki az ágya közelében volt.

Két nevelő lépett a szobába, hogy megnézzék, mindenki a helyén van-e, majd miután Anna a kezembe adta az egyik széken heverő mesekönyvet, olvasni kezdtem.

Az első történet a jól ismert Hercegnő és a béka volt, amit már számtalanszor felolvastam nekik, de könyvhiány miatt nem tudtam mást tenni. Az árvaháznak azóta is voltak anyagi gondjai, bár már nem volt olyan vészes, mint akkoriban, amikor segíteni kezdtem, így nem volt pénzük újakat venni. Ma ugyan üres kézzel állítottam be, mert nem volt már időm bemenni a boltba édességért, hiszen akkor nem tudtak volna időben lefeküdni, de megfogadtam, hogy legközelebb, amikor jövök, egy mesekönyvet fogok hozni.

A gyerkőcök a mese felénél el is aludtak, ezért nem folytattam tovább a történetet, féltem, hogy valakit esetleg zavarna a hangom és felébredne. Miután halkan a helyére csúsztattam a könyvet, kimentem a szobából és becsuktam magam után az ajtót. A tanulószobába mentem, ahol már rajtam kívül több nevelő is a gyerekek füzetei felett gubbasztott, hogy rávezesse a helyes megoldásra a diákokat. Mivel ma nem kaptak sok írásbelit, nem tartott sokáig megoldani őket, így hamarabb haza tudtam menni, hogy készüljek a randevúmra.

Amikor a házhoz értem, lenyomtam a kapu kilincsét, de a vas nem adta meg magát, ezért a táskám legalján lévő kulcsom után kezdtem kutatni. A nagybátyámmal, Karllal éltem itt. München túl messze van Berlintől ahhoz, hogy szinte minden nap idáig utazzak. Először azt hittem, emeletes ágyas, undorító, konyhai kosztos kollégiumban kell lehúznom az egyetemi éveimet, de Karl, amint megtudta, hogy ide vettek fel, rögtön felajánlotta, lakjak vele, és pénzt sem fogadott el ottlétemért cserébe. Tehát Karllal minden szempontból jól jártam. Nem lesz vékonyabb a pénztárcám, vagyis anyáéké, és mégis egyedülálló, felnőtt nőnek érezhetem magam, mivel nem köt ki semmilyen szabályt, és nem is szól bele az életembe. Összességében ő a kedvenc és a legjobb nagybátyám. No meg az egyetlen.

Megtaláltam a kulcsot, a zárba helyeztem és elfordítottam jobbra. A műveletet megismételtem a bejárati ajtónál is, így pillanatokon belül már a cipőmet szenvedhettem le magamról. Farkaséhes voltam, ezért kézmosás után megmelegítettem a tegnapi bolognait, majd amilyen gyorsan csak tudtam belapátoltam. Evés után elmostam magam után a mosatlant, és felsöprögettem. Úgy gondoltam, kijár nekem egy kis pihenés a suli után, a randi előtt, úgyhogy leültem a TV elé, amiben ma sem találtam semmi érdekeset, de az idő legalább eltelt.

- Szia! Milyen napod volt? – jött haza Karl, feltéve a rutinkérdést.

- Unalmas, fárasztó.

- Mint mindig – jegyezte meg általános elégedetlenkedésemet. – Ma este mész el?

- Igen. Majd a meccs eredményét jegyezd meg nekem! – utasítottam, mire mosolyogni kezdett.

- Persze, hogy elmondom majd – biztosított róla.

Mind a ketten nagyon szerettük a focit, és bár én Berlinben éltem eddigi életem, a Bayernnek drukkoltam. Októberben már javában ment a bajnokság, de az esti meccset a találkozóm miatt ki kell hagynom.

Peter hétre jött értem, addigra már teljes harci díszben álltam. Nem szoktam sokáig készülődni, legalábbis az átlaghoz képest, de valamiért most képtelen voltam eldönteni, mit vegyek fel. Több stílusú és színű ruhadarabot is kipakoltam az ágyra, felvettem őket, ám ez sem segített a döntésben. Karlt kellett megkérnem, hogy véleményezzen, így az összes összeállításban kivonultam elé. Neki azonban semmi érzéke nem volt ezekhez a dolgokhoz. Jobb ötlet híján a barátnőmet kellett felhívnom, hogy meginterjúvoljam, szerinte melyik lenne a tökéletes. Kezdetben azt hittem, erről az esélyemről is le kell mondanom, ugyanis figyelmen kívül hagyva kérésemet, arról kezdett mesélni, hogy jött össze ma délelőtt egy sráccal, majd legalább fél órát áradozott a barna hajú, mély tekintetű, 25 éves pasijáról, aki most költözött be az utcába. Mindig szívesen meghallgattam, most viszont nem volt időm, és pontosan tudtam, hogy ez a kapcsolata is maximum egy hónapig fog tartani, hiszen tudván lévő dolog, hogy rövid idő alatt mindenkit megun. Csoda, hogy engem még nem hajtott el. Végül, miután szóltam neki, hogy elég lesz a meséből, inkább segítsen, teljesítette kérésemet, így amint letettük a telefont belebújtam a fekete rövidnadrágomba és egy piros pólóba, amin egy sárga smiley volt. Sejtettem, hogy nem puccos, kiöltözős helyre megyünk, egyáltalán nem jellemző Peterre.

Az első randin borzalmasan untam magam, de nem akartam ennyi alapján dönteni, ezért fogadtam el a másodikra való meghívást is. Mindenkinek lehet rossz napja, az is megeshet, hogy én nem voltam a helyzet magaslatán. Ma vacsorázni mentünk, bár éhes nem voltam, mivel általában este nem szoktam enni. Már a rendelésünkre vártunk, amikor előhozakodtam a jegyzetekkel.

- Persze, hétfőn beviszem – ígérte. – Egyébként te kitaláltad már, melyik sportnak és hogyan jársz utána egy kicsit részletesebben?

Ha nem említettem volna még, sportkommunikátorira járok, és a múlt héten az egyik tanárunk azt a feladatot adta, hogy egy szabadon választott sport színfalai mögé nyerjünk nagyobb betekintést, majd készítsünk róla jegyzetet.

- Fogalmam sincs – vontam vállat. – Éjjel-nappal ezen jár az agyam, de semmi ötletem. Neked?

Igazából megint kezdtem elunni a beszélgetést. Amióta beültünk a kocsiba csak a suliról volt szó, más témát hiába hoztam fel, nem tudtunk róla huzamosabb ideig társalogni. Miközben beszélt, figyelni kezdtem a körülöttünk lévőket. Jobbra egy család ült, két kisgyerekkel, akik folyamatosan csacsogtak, balra pedig egy öreg házaspár ült, ki tudja, lehet már a negyvenedik házassági évfordulójukat ünnepelték. Remélem, egyszer én is megtalálom majd a párom, ahogy ez a néni is tette. De tudtam, hogy az az ember, aki mellett negyven évet szeretnék leélni, nem Peter lesz.

-   Ne haragudj, nem lenne gond, ha hazamennék? Nagyon fáj a fejem – füllentettem.

-   Dehogy. Hazaviszlek – ajánlotta, majd fizetés után így is tett.

Az autóban még felhozta, hogy majd megbeszélünk egy másik időpontot, mire unott majddal válaszoltam. Nem volt kedvem ma este közölni vele, hogy nem lesz következő alkalom. Amikor megérkeztünk gyorsan kiszálltam a kocsiból, hogy ne akarjon megcsókolni, ahogy legutóbb is próbált. Intettem egyet, aztán eltűntem az ajtó mögött.

- Hamar jöttél – mondta Karl, miközben levettem a vékony kabátot és a cipőt, majd leültem mellé.

-   El se kellett volna menni – legyintettem, aztán én is a képernyőre tapadtam.

Eddig egy góllal vezetettek a pirosak, de még volt hátra fél óra, ami alatt megállás nélkül beszéltünk, többek között a játékosokhoz, mint egymáshoz. Az első alkalommal, amikor leültünk meccset nézni, a kilencven perc alatt végig azért könyörgött, hozzáteszem sikertelenül, hogy fogjam be a szám. Rövid két hónap alatt azonban már ő sem tudta megállni, hogy ne beszéljen. Végül a mérkőzést három góllal nyerte meg kedvenc csapatunk. Vidáman öleltük át egymást egy pillanatra, ahogy mindig is tenni szoktuk egy-egy győzelem után, majd rákezdtünk a stadionban felcsendülő Stern des Südensre. Egyikünknek sem volt jó hangja, de mióta együtt laktunk megszoktuk egymás különböző hóbortjait, így hát azt is, hogy minden nap megcsillogtattuk énektudásunkat, vagyis jelen esetben ének-nem-tudásunkat.

- Még nem mondtam, de kaptunk egy kis plusz munkát. Választani kell egy sportágat, aminek alaposabban utánajárunk. A nehézség pedig az, hogy személyes tapasztalat kéne. Nem tudom, mit csináljak. Sokaknak van mindenféle kapcsolata, és el tudnak menni egy-egy híres sportolóhoz, hogy megnézzék az edzését, de nekem nincs ilyen. Valami ötlet?

- Nem akarok semmit ígérni, de holnapig majd utánajárok pár dolognak – válaszolta, majd jó éjszakát kívánt, és eltűnt az ajtó mögött.

Nem is értem, miért nem fordultam hozzá hamarabb. Az az ember volt, aki minden helyzetben feltalálta magát, és mindenből kedvezően jött ki, amikor kellett, elő tudta húzni a megfelelő kártyát. Szerettem volna ezt a tehetségét elsajátítani tőle, ám idáig még nem sikerült.

Követtem a példáját, és én is eltettem magam másnapra, de előbb gyorsan lezuhanyoztam. Elég hosszú ideig hagytam, hogy folyjon rám a meleg víz, ami álmosítóan hatott rám, ezért összekaptam magam és megtörölköztem. Amint alattam volt az ágy, már csukódtak is lefelé a szemeim.

Szerencsére hétvége volt, így kipihenhettem az egész hét fáradalmait. Nem terveztem, hogy korán kelek, de Karl nem hagyta, hogy tíznél tovább lustálkodjak, hangos dörömböléssel keltett. Igazából mindig korán kelt, én meg későn, de általában halkan tevékenykedett, hogy ne keltsen fel. Úgy tűnt, ma reggel máshogy vélekedik.

- Kinek van a legjobb nagybátyja?

- Mi van? – dörzsöltem meg a szemem. – Tíz percet adj! – motyogtam miközben a fejemre húztam a paplant, ő pedig nevetve csukta vissza az ajtót.

Mivel kíváncsi voltam, hogy miért ő a legjobb a világon, tíz perc múlva tényleg kinn voltam a konyhába, és az elém tett szendvicset majszoltam, várva, hogy belekezdjen mondandójába.

- Van egy ismerősöm, aki a Bayernnnél dolgozik masszőrként. Felhívtam, megkérdeztem, hogy van-e lehetőség megnézni egy edzést vagy akármi ilyesmi. Az előbb hívott vissza, hogy el van intézve, hogy egy hetet a csapattal tölts.

-   Milyen Bayern? – értetlenkedtem. Reggel volt még nekem, nem tudok csak így egyik pillanatról a másikra figyelni.

- Jaj, ne csinálj már úgy, mintha szőke lennél! – forgatta a szemeit. – FC Bayern München, a kedvenc focicsapatod.

-   Komolyan? – néztem rá nagy szemekkel. Tuti, hogy csak ugrat! Sokszor előfordult már, így egy idő után már azt sem hittem el neki, amit komolyan mondott.

-   Visszamondhatom – vont vállat.

-   Nem! Ne! De tényleg? – továbbra sem hittem el. Még mindig azt gondoltam, hogy jó szokásához híven kamuzik.

-   Igen. Hétfőn már mehetsz is, ha megfelel. – Itt kezdett leesni, hogy nem, most tényleg minden szavát, sőt betűjét komolyan gondolja.

-   Köszönöm!

A nyakába ugrottam és jó ideig nem engedtem el. Majdhogynem olyan volt, mintha az apukám lenne. Eddig bármivel fordultam hozzá, másnapra elintézett helyettem mindent. Csak az a baj, hogy a hátralévő életem nem lesz elég ahhoz, hogy mindent megháláljak neki.