7. rész

A Bajnokok Ligája döntőt közvetlenül megelőző napokon a doki még mindig nem volt sehol – és nem is telefonált, hogy mikor szándékozik megérkezni –, nekem pedig kezdett már elegem lenni abból, hogy rám sózza az összes munkáját. Rájöttem, hogy mindkét munkahelyen nem tudok egyszerre helyt állni, és nagy nehezen be kellett látnom azt is, hogy segítségre van szükségem. A klinikát nem hagyhattam ott, ezért a másik állásomtól kellett egy kis időre búcsút vennem, és keresni egy megbízható embert, aki rövid ideig helyettesítene engem. Beszéltem erről a többiekkel is, aztán a vezetőséggel is, és miután mindenki áldását adta a döntésemre, megkezdtem Lea König betanítását.

Még régebbről ismertem a lányt, és a mai napig emlékeztem rá, hogy első éven ő izgult legjobban az anatómia szigorlat előtt. Kifejezetten idegesítő módon, a tételeit bújva járkált fel-alá a folyosón, míg be nem hívták felelni. Jó egy órát töltött bent, kihúzott két hosszú, de egész könnyű tételt, és végül természetesen ötöst kapott. Akkor még nem igazán volt szimpatikus, nem is beszéltünk sokat, viszont rá egy évre együtt töltöttük a nyári gyakorlatunkat az egyetemi kórházban. Mindig egy napra voltunk beosztva, és ahogy emlékeztem, nagyon lelkiismeretesen végezte a feladatokat, amiket kiosztottak neki, szabadidőnkben pedig jókat cseverésztünk. Bár nem sűrűn, de mai napig tartottuk a kapcsolatot, és nem is volt kérdés, hogy most őt hívom fel, lenne-e kedve ideiglenesen munkát vállalni a csapatnál.

– Rég beszéltünk, hónapok óta alig hallottam rólad. Hol dolgozol most? – érdeklődtem, miközben villámgyorsan körbevezettem őt az edzőközpontban, csak a legfontosabb helyiségeket mutatva be neki. Sietnünk kellett, mert az edzés lassan véget ért, nekünk pedig meg kellett jelennünk a masszázs szobában.

– Nemrég mondták fel az előző állásomat, szóval éppen sehol – felelte a köpenye szélét gyűrögetve. – Elég sokáig voltam táppénzen, mert télen eltörtem a lábam, és mire visszamentem volna a rendelőbe, a főnököm közölte, hogy a helyettesem sokkal jobban végzi a dolgát, mint én, úgyhogy szeretnék őt megtartani… De mindegy is, nem voltam annyira oda azért a helyért. Csak most nehéz újra elhelyezkedni, pedig folyamatosan azon vagyok, hogy találjak egy új munkahelyet.

– Hm – tűnődtem el egy pillanatra. – Rémlik, hogy mintha lett volna szó arról, hogy az egyik orvosunk a szezon végén nyugdíjba megy. Ha gondolod, szólhatok egy-két jó szót rólad a vezetőségnek.

– Megtennéd? – csillant fel a szeme, mire csak mosolyogva bólogattam. Örültem volna, ha valóban össze is jön a dolog, jó lett volna valaki olyannal együtt dolgozni a későbbiekben, akit ismerek, és aki velem egyidős. Félreértés ne essék, imádtam a mostani stábot, de tény, hogy idős férfiakkal nem lehet csak úgy mindenféléről elcseverészni.

Az utolsó hely, amit megmutattam Leának, maga a masszázs szoba volt, ahol ezentúl majd a munkáját fogja végezni. Lelkes volt, amikor megemlítettem neki, hogy hamarosan élesben is bemutathatja, mit tanultunk az egyetemen a közös kedvenc különóránkon; akkor meg főleg, amikor a játékosok elkezdtek befelé szállingózni. Ő is odavolt a csapatért, igaz, ideje hiányában nem sokat járt meccsekre, úgyhogy ez volt az első alkalom, hogy teljes életnagyságban is találkozhatott a játékosokkal.

– Na, nézzünk ki valakit neked, aztán majd kiderül, tudok-e még újat mutatni neked, vagy már mindent tudsz. Mit szólnál, mondjuk ehhez a svájci szépfiúhoz? – sétáltam oda Shaqirihoz, Lea pedig követett. – Ugye nem bánod, ha te leszel az első, akit a gyakornokomra bízok? – kérdeztem a középpályástól. Elsősorban azért esett rá a választásom, mert elsőként ő és Gomez lépték át a küszöböt, de úgy véltem, jobb, ha nem ijesztem el azonnal Leát a csapattól azzal, hogy megismerkedtetem Mario csodás természetével.

– Egyáltalán nem bánom – villantott kedves, gödröcskés mosolyt Leára, akinek erre enyhe rózsaszín pír jelent meg az arcán. A svájci játékos, hogy a hatást fokozza, még kacsintott is egyet a lányra, majd elégedett vigyorral vette tudomásul, hogy a rózsaszín pír lassan vörössé mélyült.

– Na, jó, hagyd dolgozni őt, te nőcsábász – csaptam rá egyet Shaqiri fedetlen, izmos vállára, aki ettől egyből kezes báránnyá változott, és hagyta, hogy a gyakornokom hozzálásson a feladataihoz, én pedig figyelhessem Leát, tesz-e bármi nem helyénvaló mozdulatot. De semmi kivetnivalót nem találtam a munkájában, elégedetten szemléltem, ahogy profi módra teszi a dolgát mindaddig, míg egy derekamra simuló tenyér el nem terelte róluk a figyelmemet. Marco már utcai ruhákba öltözve állt mellettem, kezében az Audija kulcsait lóbálva. Gondoltam, nem lesz gond, ha Leáékat egyedül hagyom tíz percre, úgyhogy miután adtam Marconak egy puszit, elindultunk kifelé a parkolóba. Közben azt is megjegyeztem, milyen hamar elkészült.

– Sietek, mert van egy kis elintéznivalóm a városban. El kell mennem igazolványképet csináltatni. Később találkozunk? – kérdezte, mire mosolyogva bólintottam. Mostanában elég jól alakultak a dolgok kettőnk között, amióta kibékültünk, rengeteget beszélgettünk a kapcsolatunkról, és tényleg úgy éreztem, hogy ez segít egyenesbe hozni mindent. Idejét láttuk annak is, hogy lefektessünk néhány szabályt, amiket igyekeztünk betartani, és amiknek köszönhetően jobban odafigyeltünk egymásra. Ezeknek hála boldog voltam, és bizakodó, hogy ezúttal tényleg megoldást találunk majd a problémáinkra.

– Viszont holnap reggel nekem még el kell vinnem Leát a stadionba is, megmutatni neki, hogy mi hol van. Mindenképp le akarom ezt tudni ma meg holnap, szóval majd csak indulás előtt, a busznál találkozunk. – Jupp az előző napi edzés végén meghívta magához Mönchengladbachba a csapatot – beleértve a szakmai stábot és a vezetőséget is – egy ebédre, de mivel a város nem éppen München közvetlen közelében található, ezért korán reggel, közösen, a csapatbusszal indulunk majd az edzőközponttól, hogy ebédre odaérjünk a Heynckes rezidenciára.

– Rendben – bólintott Marco. Megállt az ajtóban, mivel odakint szakadt az eső. Nem akarta, hogy tovább kísérjem és elázzak, úgyhogy a búcsúzkodást még tető alatt intéztük el. – Ma délután csak csörögj rám, ha végeztél. Elmegyek érted. – Lehajolt, hogy megcsókoljon, aztán a fekete ernyőjét előrángatva elindult kifelé az ítéletidőbe, én meg lassan visszasétáltam Leáékhoz.

Egy darabig néztem a lófarkas lányt, ahogy a mozdulatokat végzi, de nem tudtam belekötni, láttam rajta, hogy tudatosan csinálta azt, amit csinált, magabiztos volt, és semmi hibát nem ejtett. Elégedetten elmosolyodtam, majd egy kis időre újra magukra hagytam őket. Az öltözőbe mentem, gyorsan átvettem a ruháimat, leakasztottam a vállfáról a hófehér orvosi köpenyemet, és összeszedtem a szanaszét hagyott dolgaimat. Amikor ezzel megvoltam, visszamentem a masszázs szobába szólni Leának, hogy készüljön ő is, mert hazaviszem, mielőtt elmennék a rendelőbe.

Ugyanott találtam rájuk, ahol hagytam őket, éppen csak annyi különbséggel, hogy a gyakornokom már nem azon volt, hogy minden erejével a feladatára koncentráljon, hanem éppen Shaqirival nevetgéltek valamin. Helyesek voltak, mert látszólag mindketten első pillantásra találtak valami vonzót a másikban, és normál esetben hagytam volna őket, most azonban kénytelen voltam félbeszakítani a csevejt, mivel siettem.

– Lea, munkaidőben nem csacsogunk – szóltam a lányra, mire összerezzent és zavartan hátrébb lépett egyet. – Ha végeztél, menjünk, mert később dolgom van.

– Oké – bólintott kicsit megszeppenten, de amikor visszafordult a svájci játékoshoz, már újra csillogott a szeme, és kipirult az arca. – Akkor este – mondta neki, mielőtt nyomott egy puszit az arcára. Fejcsóválva, magamban mosolyogva fordultam meg, és indultam kifelé a szobából. Alig vártam, hogy Lea kövessen, és kifaggathassam őt.

– Szóval, mi lesz este? – kérdeztem vigyorogva, mikor végre megérkezett az öltözőbe.

– Semmi, semmi – kezdett el gyorsan pakolászni, és még a témát is próbálta elterelni, de én nem hagytam annyiban a dolgot. Addig nyaggattam, míg a belvárosi lakása felé vezető úton el nem mesélte, hogy megbeszélték, később találkoznak, és beülnek valahová beszélgetni meg iszogatni.

A délutánom a rendelőben viszonylag gyorsan eltelt, elég sok dolgom akadt, amik mellett nem tudtam a hátralévő percek számolgatására koncentrálni, éppen ezért fel sem tűnt az idő múlása. Egyszer csak már azt vettem észre, hogy Nora pakolászik, és amikor az órára tévedt a pillantásom, láttam, hogy hamarosan lejár a munkaidőnk.

Küldtem egy üzenetet Marconak, hogy indulhat értem, illetve azt is megírtam neki enyhe célzásképp, hogy semmi kajám nincs otthon, és mindjárt felfordulok éhen. Szerencsére vette a lapot, és a hazafelé vezető úton beugrottunk a már-már törzshelyünknek számító Cupidoba, hogy elvitelre kérjünk valami finomat, amit aztán nálam fogyasztottunk el. Vacsora után tele hassal elterültünk a kanapén, és elkezdtük nézni a Nagyfiúk első részét, de a vége felé már teljesen elvesztettem a történet fonalát, annyira fáradt voltam. A film végén annyi erőm volt csak, hogy bevánszorogjak a szobámba, és Marcohoz bújva fél perc alatt elaludjak.

Reggelre elfelejtettem ébresztőt beállítani, és mikor felkeltem, realizáltam, hogy bizony elaludtam, és már rég el kellett volna indulnom. Rakétasebességgel pattantam ki az ágyból, és láttam neki kifésülni az alvástól összekócolódott hajamat, közben pedig a szekrényemben kutakodtam valami ruha után. Egyedül arra figyeltem, hogy se készülődés, se indulás közben ne csapjak nagy zajt, mert nem akartam felébreszteni Marcot.

Leával hamar végeztem a stadionban, de mivel késve indultam, a sokáig tartó készülődés és a nagy kapkodás következtében már csak a központ parkolója felé félúton jöttem rá, hogy a telefonom otthon maradt. Annyira jellemző volt rám, hogy ha sietek, elfelejtek magammal hozni valamit… Sejthettem volna, hogy most is be fog következni. Hazamenni azonban már nem volt időm, úgyhogy reménykedtem, hogy Marco megtalálta az ágyam melletti éjjeliszekrényen, és elhozta nekem; vagy pedig senki nem akar majd keresni, amíg a csapattal vagyok Heynckesnél.

Az edzőközpont parkolójában több – a játékosokhoz tartozó – autó is parkolt, de én csak egyet kerestem – azt, amelyiket már messziről megismertem, hiszen matt fekete színével kitűnt a többi hasonló közül. Marco az Audi R8-as oldalának támaszkodva várakozott, közben pedig a telefonján nyomkodott valamit. Annyira belemerült abba, amit csinált, hogy észre sem vette, hogy megérkeztem, csak amikor ráköszöntem.

– Szia – mosolygott rám, miközben a zsebébe süllyesztette az iPhone-t. – Épp most akartalak hívni, hogy mikor jössz már.

– Nem vettem volna fel. Sietnem kellett, és a nagy kapkodás miatt otthon hagytam, mint mindig… És most ne nevess ki – forgattam meg a szemeimet derült arckifejezését látva.

– Oké, oké – komolyodott meg pillanatok alatt. – Gyere, szálljunk fel – nyúlt a kezem után. – Szerintem már mindenki megérkezett.

Valóban, a busz tele volt, és amint helyet foglaltam Mia mellett, már indultunk is. Barátnőmnek cikket kellett írnia a látogatásról a Südsternnek, plusz továbbra is pesztrálnia kellett Ronald Hoeneß-t, aki szintén velünk tartott az FCB News forgatás miatt. Szerencsére jó távol ült tőlünk, így Mia nyugodtan panaszkodhatott rá az utazás alatt, amennyit csak akart.

Hosszú volt a hat órás út, de jó hangulatban telt el. Néhány játékos – főleg Thomas Müller – már most nagyon elemében volt, szóval érdekes és nevetésben gazdag összejövetelnek néztünk elébe. A szórakozás ellenére azonban alig vártam, hogy megérkezzünk Mönchengladbachba, az üléstől ugyanis kezdett lezsibbadni mindenem.

Jupp háza maga meglepően kicsinek tűnt ahhoz képest, amit elképzeltem, a hozzá tartozó birtok viszont óriási volt. Mint kiderült, kellett is a nagy hely a rengeteg állatnak, amit tartottak. Az edző barátságos, játékos kedvű németjuhásza annyira megörült a rengeteg embernek, hogy örömében össze-vissza szaladgált, mindenkit körberajongott, és élvezettel zsebelte be a rengeteg simogatást, amit tőlünk kapott. Cando végül Basti személyében talált igazi játszótársra, és őket elnézve nem tudtam eldönteni, melyikük élvezi jobban.

Megismerkedtünk Heynckes feleségével is, aki néhány vállalkozó kedvű rokon segítségével a hihetetlenül finom ebédről gondoskodott, amit a tűző napra való tekintettel felállított sátor alatt fogyasztottunk el. Mindent megkóstoltam, hiszen a reggeli sietés közben csak néhány falatot tudtam enni, aminek köszönhetően már az érkezés előtt egy órával hangosan korgott a gyomrom. Desszertnek citromtortát kaptunk, de akkorra már annyira tele voltam, hogy – bármennyire is finom volt – csak a szelet felét bírtam megenni. Persze Marconak nem kellett kétszer mondani, hogy nyugodtan megeheti, amit meghagytam.

Nagyon jól éreztem magam egész délután, remekül meg lett szervezve ez a kis összejövetel. Jó volt így – a pályán kívül is – összegyűlni a csapat tagjaival, mert mindenki egy kicsit felszabadultabb volt, a vezetőség is sokkal lazább volt, mint egyébként. Hoeneß néhány pohár bor után sztorizgatni kezdett, főleg az utóbbi évek vicces történeteit vette elő, amiknek rendre Ribery volt az egyik főszereplője. Volt olyan, amit nem először hallottunk már, mégis ugyanolyan vicces volt, és ugyanúgy tudtunk nevetni rajta, mint legelső alkalommal. Egy idő után azonban a játékosok egy része ráunt az anekdotákra, felálltak kényelmes, párnázott székeikből, és elindultak megkeresni Candot, a németjuhászt, hogy még a hazaút előtt utoljára játsszanak vele egy jót.

Marco meg én is úgy döntöttünk, hogy teszünk egy sétát a dísztó körül. A tenyerébe csúsztattam a kezem, és megindultunk a többiek után.

– Nem tudod, mikor jön vissza Müller-Wohlfahrt doki? – kérdezte Marco nem sokkal azután, hogy eltávolodtunk az asztaltól, és az éppen felnevető ottani társaságtól.

– Mostanában nem beszéltem vele – vontam vállat. – Miért?

– Túl sokat dolgozol, mióta nincs itt. Alig találkoztunk, Marcelékkel több időt töltöttem, mint veled, és hiányzol, hiányzik, hogy csak úgy együtt legyünk, kajáljunk, filmet nézzünk vagy bármi. Az utóbbi hetekben alig volt olyan esténk, mint például a tegnapi. – Nem számítottam rá, hogy ezt fogom hallani, de nagyon boldoggá tett most ezzel a néhány szóval. Néha az ilyen elejtett mondatai sokkal többet jelentettek, mint amikor nyíltan kimondta, hogy szeret. Mielőtt bármit is válaszoltam volna, a nyaka köré fontam a karjaimat és megcsókoltam.

– Most, hogy Lea itt van, a délelőttjeim nagy része felszabadult, ráadásul mindjárt vége a szezonnak is, nyáron lesz időnk bepótolni mindent – bíztattam mosolyogva. – Mellesleg nem bánom, ha a barátaiddal vagy. Legalább nem fognak utálni engem, amiért elhanyagolod őket miattam – tettem hozzá nevetve. Mivel jól kijöttem Marcelékkel, tudtam, hogy ez a veszély nem áll fenn, de azért nem ártott elővigyázatosnak lenni.

Mentünk egy jó nagy kört a tó körül, majd elindultunk visszafelé, mivel mindketten megszomjaztunk. A szinte teljesen kiürült sátorba visszatérve azonban érdekes szituációba csöppentünk. Ronald és Götze egy kisebb szóváltásba keveredtek, aminek az elejéről ugyan lemaradtunk, de így is sejtettük, hogy mint mindig, most is Mia miatt balhéztak.

– Menj, és keress egy magadhoz való lányt, mert Mia nem az, úgyhogy jobb lenne, ha leakadnál róla – vetette oda Mario az elkényeztetett Hoeneß gyereknek. Válaszképp csak egy dühtől villámló, sértett tekintetet kapott, majd Ron hátrarúgta a székét – olyan erővel, hogy az kis híján fel is borult –, és sietős léptekkel távozott a sátorból.

A jelenet szemtanúi közül jó néhányan most értetlen arccal meredtek Miáékra. Mario csak elégedetten vigyorgott, elvett egy perecet az asztal közepére helyezett tálból, és falatozni kezdett. Mivel se ő, se Mia nem mondott semmit, lassan a többiek is visszatértek a balhé előtti cselekvéseikhez, és Marco meg én is igyekeztünk úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Áfonyás limonádét töltöttem a poharainkba, aztán helyet foglaltunk az asztal mellett, és beszédbe elegyedtünk Bastival és Philippel.

Nem sokkal később visszatért a csapat nagy része, valamint Heynckes és a vezetőség is. Hoeneß jó hangulata eltűnt, és úgy tűnt, az arca már nem borvirágos, sokkal inkább a haragtól vöröslik. Mögötte kullogott Ron is, lehajtott fejjel, de egyikük sem szólt egy szót sem.

Amikor mindenki megérkezett, kezdetét vette a búcsúzkodás, elköszöntünk az edzőtől, a feleségétől, a rokonaiktól, Candotól; megköszöntük a finom ebédet, majd felszálltunk a buszra, és elindultunk visszafelé Münchenbe. Marco vállára hajtva a fejem, zenehallgatással telt el az újabb hat óra, és amikor a véletlenszerű lejátszásra állított listámról megszólalt a Stern des Südens, tudatosult bennem, hogy a csapat kevesebb, mint két nap múlva BL döntőt fog játszani. Nem állítom, hogy egy kicsit sem izgultam az eddig olyan távolinak tűnő meccs miatt, de bíztam a srácokban. Tudtam, hogy bőven van motivációjuk, és mindannyian nagyon akarják ezt a győzelmet.

------------------------------------

Sziasztok!

Az elején most nem akartam húzni az időt a rizsával, vártatok így is eleget a részre. Remélem, megérte várni, és legalább feleannyira fog tetszeni nektek, mint az előző. Ha már a 6.-nál tartunk, engedjétek meg, hogy egy óriási, hatalmas KÖSZÖNÖMöt mondjak a 15 pipáért, meglepődtem, hogy ennyi összejött, de nagyon örültem neki. Legalább ennyire örülünk a 23 - Bloglovinon 27 - rendszeres olvasónak, és a több, mint 15000 oldalmegjelenítésnek. A kommenteket is köszönjük azoknak, akik rendszeresen vagy rendszertelenül írnak, remélem, most is megleptek egy párral. :))

xoxo, L.