3. rész

Sziasztok!

Itt is van az én harmadik részem. Baromi gyorsan telik az idő, már itt tartunk o.O Köszönöm a pipákat és a kommenteket az előző részhez:) Válaszoltam is rájuk.

Jó olvasást!

Nix

Azt hittem, hogy Ronald legalább komolyan fogja venni a dolgot, ha már így a nyakamba akaszkodott, de még csak arra sem volt hajlandó, hogy időben megjelenjen. Nem is problémáznék, ha egy-két percet késett volna, de rendszerint tízzel, tizenöttel később érkezett, és esküszöm, hogy élvezte, amikor leszidtam. Csak elégedetten vigyorgott, mintha az lett volna a fő célja, hogy engem kiborítson, így hát egy idő után inkább úgy tettem, mint akit nem érdekel, hogy mit csinál. Elmondtam neki mindent, amit anno Ria megtanított nekem, magammal vittem az FCB News forgatásokra, és magyaráztam is neki, de nem foglalkoztam vele, hogy figyel-e, követ-e, érdekli-e. Én elmondtam, innentől az ő dolga.

- Csak az tart vissza attól, hogy behúzzak egyet Ronnak, hogy Hoeneß rokona! – rontottam be Riához. Épp szünetem volt, amire sikerült megszabadulnom attól az idegesítő Hoeneß gyerektől, és valakinek mindenképpen ki kellett öntenem a szívem.

Riát nem hatotta meg annyira a dolog. Rendszerint jót nevetett rajtam, meg a szenvedéseimen, de nem sértődtem meg rá, sőt igazából, amikor elmeséltem, hogy most éppen mivel húzott fel, akkor nekem is nevethetnékem lett. Annyira szánalmas volt az egész, meg az is, hogy hagytam magam felidegesíteni.

- Hogy sikerült leráznod egyáltalán? – Végre abba hagyta a vigyorgást, de csak és kizárólag azért, mert közben Davidet masszírozta, és igyekezett rá is megfelelően odafigyelni.

- Hát mikor a negyedik alkalommal se értette meg, hogy ma sem fogunk együtt ebédelni, kicsit felemeltem a hangom – vallottam be. Tényleg hamar ki tud hozni a sodromból, főleg akkor, amikor a randi meghívásait erőlteti. Bár szerintem csak viccel, mert azt hiszi, hogy nagyon humoros, akkor is elképesztő, mennyire nem veszi figyelembe, hogy Mario a kisujjával leverné a szép kis sznob fejét a helyéről.

- Legyél egy kicsit határozottabb. Ha csak hisztizel miatta, akkor nem fogsz elérni semmit. Ez a srác azt élvezi, hogy hatással van rád. Mindegy neki, hogy dühöt vagy örömöt vált ki, akkor is kivált belőled valamit.

- Mikor lettél ilyen okos? – tettem fel a kérdést nevetve.

- Mindig az voltam – húzta ki magát, mire én is és a focista is felnevetett.

Nem tudtam sokáig maradni Victoriánál, mert egyrészt szerettem volna valamit tényleg enni, másrészt rengeteg dolga volt, és nem akartam tovább feltartani. Amikor egyedül láttam neki az evésnek, egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy miért nem vagyok hajlandó egy asztalnál enni Ronalddal, hiszen tulajdonképpen úgysincs jobb dolgom, és talán közben tudnánk általános dolgokról is beszélni. Ennek tudatában másnap én kértem meg, hogy kísérjen el ebédelni. Túl voltunk az FCB News forgatásán, amit ma csendben nézett végig, egyszer sem szólt közbe, és még viszonylag érdeklődő is volt. Gondoltam, ki kell használnom az alkalmat, mert ha ma nem lesz normális, akkor sose.

- Tudtam én, hogy egyszer érdeklődni fogsz irántam – húzogatta a szemöldökét, amikor helyet foglalt velem szemben. Megforgattam a szemem, de nem reagáltam rá semmit.

- Mesélj magadról – kértem. Tudni akartam, mi van a nagyképű álcája mögött, mert olyan nincs, hogy valaki ilyennek születik.

- Jók a testi adottságaim, és pénzem is van egy csomó. Mi tart még vissza attól, hogy lecseréld a jelenlegi pénzeszsákod? – Ez volt az a pillanat, amikor nem akartam tovább próbálkozni. Már ahhoz is túl mérges voltam, hogy egyáltalán mondjak neki valamit, úgyhogy csak hátrarúgtam a székem, és távozni akartam, de elkapta a kezem. – Most miért rágtál be? Csak vicceltem. – Kirángattam a csukómat az ujjai közül, és tovább folytattam az utamat. Hát velem ne viccelődjön, főleg ne ilyen stílusban. – Amelia! Sajnálom, nem úgy gondoltam – kiabált utánam. Ha hagyott volna elmenni jobban járt volna, így viszont visszacsörtettem hozzá, és fennhangon elkezdtem kioktatni a tiszteletről és a normális viselkedésről, amiről láthatóan még csak hírből se hallott.

- Hányszor mondjam, hogy csak egy hülye vicc volt? – bizonygatta továbbra is a saját igazát.

- Nagyon hülye vicc volt. Felfogtad, hogy ezzel engem minek neveztél? Mert nem úgy nézel ki. Hány szabályunk volt? Hány dolgot kértem tőled? – csaptam rá mérgesen az asztalra. Döbbenten nézett fel rám, akárcsak a többi személy, aki egy békés ebéd reményében ült be a kajáldába, helyette viszont egy színvonalas műsort kaptak arról, mi történik, ha kirobban belőlem az összes elfojtott düh. – Egyetlen egyet, – segítettem felfrissíteni az emlékezetét – mégpedig, hogy viselkedj tisztelettel, mintha csak egy kicsit is hálás lennél, amiért segítek neked. Rémlik? – Bólintott. – Semmi feladatot nem kaptál, még azért se vettelek elő, mert folyton elkéstél, de ebből elég volt. Holnap délután kettőkor, másodpercre pontosan, bekopogsz az ajtómon, és leadsz nekem egy vázlatot abból, hogy mit láttál, és tanultál itt eddig. Ha nem, megmondom a bácsikádnak, hogy nem tudlak tovább pesztrálni – fejeztem be, aztán tényleg otthagytam a meglepetten pislogó srácot.

Nem érdekelt, hogy mára még lett volna bőven feladatom, és a délutánt is Ronalddal kellett volna töltenem, Mario házáig meg sem álltam. Már otthon volt, mert edzés után rögtön hazament. Mostanában ritkán találkoztunk, legtöbbször csak telefonon beszéltünk, ami elég abszurd volt, figyelembe véve a tényt, hogy egy helyen dolgozunk, de Ron, a munkám és a suli mellett semmi időm nem volt. Esténként csak bedőltem az ágyba, rosszabb esetben végigtanultam az éjszakát, megírtam a beadandót, vagy összeállítottam a másnapi híreket, így még csak az sem volt opció, hogy egymásnál aludtunk volna. Mondanom sem kell, hogy Mario nem nézte jó szemmel a hanyagolást, ám arról mindig elfeledkezett, hogy nekem is ugyanannyira rossz. Féltékenykedett Ronaldra, meg az egész világra, ha éppen nem vele voltam, és sehogy sem tudtam neki megmagyarázni, hogy nem azért töltöm az időmet azzal a hülyegyerekkel, mert jobban élvezem a társaságát, mint az övét. Viták százait generálta már, én meg feszültebb voltam a kelleténél, és nem tudtam higgadtan viszonyulni a dolgokhoz.

Csengetés és kopogás nélkül rontottam be, szó szerint, a házba, majd bevágtam magam után az ajtót. Ijedten hajolt be az előszobába, hogy ki a fene jött be hozzá, aztán, amikor meglátott, megnyugodott, mégis elhúzta a száját.

- Ha veszekedni jöttél, akkor inkább… - kezdett bele egy nagy levegő után. Igen, a legutóbb sem puszival váltunk el egymástól, de most nem állt szándékomban vitatkozni. Nem vártam meg, míg befejezi a mondatot, egyrészt tudtam, mi a vége, másrészt nagyobb szükségem volt rá annál, hogy még mindig a legutóbbi balhénkon lovagoljak.

Miközben a számat az övére tapasztottam, elkezdtem befelé tolni, de igazából nem jutottunk sokáig, úgyhogy az előszobája falánál lettem az övé. Nem kérdezett semmit, csak tette a dolgát, aztán amikor végeztünk, a karjaiba kapott és a nappaliba vitt, ahol letett a kanapéra. Felrángatta a gatyáját, majd az én ruhámat is összeszedte a földről, és az ölembe dobta.

- Oké, most már elárulod, mi húzott fel ennyire? – vigyorgott rám. Kezeivel a térdemen támaszkodott, és úgy hajolt bele az arcomba.

- Kettőt találhatsz, de inkább ne is beszéljünk róla – kértem. Ha már a mai napomat, minden feladatommal együtt félresöpörtem, hogy vele legyek, akkor ne is beszéljünk azokról a dolgokról.

- Jó – rántotta meg a vállát. – Nem kéne neked amúgy dolgoznod?

- De, de majd holnap bepótolom, vagy nem tudom. - Arra még nem gondoltam, hogy fogom kivitelezni, amikor jelenleg egy napra annyi munkám van, hogy nem elég a 24 óra, de nem is akartam ezzel foglalkozni.

- Te tudod – nézett rám kétkedően, de ahogy általában, most sem szólt bele abba, hogy intézem a dolgaimat. – És mit szeretnél csinálni?

- Az sem tudom – nevettem fel kínomban. – Kapcsold be a tévét, ülj ide mellém, aztán majdcsak elleszünk valahogy.

Hozott be a konyhából egy tábla csokit, aztán elhelyezkedett mellettem, én pedig jóformán ráfeküdtem. Egy darabig csak csendben feküdtünk, a tévében valami sorozat ment, ami igazából egyikünket sem érdekelt, aztán végül beszélgetni kezdtünk. Újra megkértem, hogy a munkámmal kapcsolatos témákat mellőzzük, úgyhogy végül az élet nagy dolgainál kötöttünk ki, és hülyébbnél hülyébb témákat veséztünk ki.

- Ha a tükörbe nézel, akkor dupla olyan távolságra kell nézned, mert látod a magad előtti teret is kétszer. Mármint egyszer a valóságban, meg egyszer a tükörben. – Fogalmam sincs, hogy jutottunk el idáig, de már könnyesre nevettem magam, ahogy ezt próbálta nekem megmagyarázni.

- De nem – húztam el az e-t, még mindig nevetve. – A tükör ott van előtted, adott távolságra, azon jelenik meg a kép, nem kell messzebbre nézned.

- De a képen látod a magad előtt lévő teret is – kötötte az ebedet a karóhoz.

- Igen, de két dimenzióban, csak az agyad dolgozza fel 3D-sként. Akkor is csak a tükörig kell ellátnod, hidd el – hajtottam vissza a fejem a mellkasára. Csendben gondolkozott tovább, aztán végül megszólalt.

- Lehet, hogy igazad van, de mivel mindig nekem van igazam, így most is – fűzte még hozzá. Fel se kellett néznem ahhoz, hogy tudjam, teli szájjal vigyorog.

- Nem tudod beismerni, ha tévedsz – motyogtam hitetlenkedve.

- Hát nem – nevette el magát. – De nem is kell, mert mindig igazam van.

- Ja, persze – forgattam meg a szemem.

- De azért szeretsz – jelentette ki, miközben eldőlt a kanapén, így most már tényleg rajta feküdtem. Átölelte a derekam, én pedig felemeltem a mellkasáról a fejem, hogy ránézzek.

- Igen – erősítettem meg előbbi mondatában. Nem mintha, amúgy nem tudta volna.

- Na, megint igazam volt – közölte a tényt, én pedig megráztam a fejem, és elkönyveltem, hogy tényleg hülye.

Másnap ezer dolgom volt, reggel a suliban kezdtem, mert a gyakorlatot nem hagyhattam ki. A legtöbb előadásra nem jártam be, nem volt időm, de szerencsére volt egy lány, aki mindig mindenre bejárt, és mivel nagy Bayern szurkoló volt még szívesen is továbbította nekem az anyagot. Délután az irodában ültem, ott ettem meg az előre elcsomagolt ebédemet is, közben pedig azon járt az agyam, hogy vajon Ronald hozni fogja-e, amit kértem vagy továbbra is tojik majd az egészre.

Dieternek csörögni kezdett a telefonja, majd a gyors beszélgetés után felpattant a helyéről, ahol az előbb még teljes nyugalomban ült.

- A fiam eltörte a lábát, be kell vinnem a kórházba. Nem hiszem, hogy visszaérek a sajtótájékoztatóra – hadarta idegesen. – A gépemen megtalálod a kérdéseket, légy szíves jelenj meg helyettem.

Még be se fejezte, már el is hagyta a helyiséget, én pedig tátott szájjal bámultam a csukott ajtót. Most tényleg rám bízott egy ilyen dolgot, mindenféle instrukció nélkül? Félreértés ne essék, örültem neki, viszont így ugrott az a tervem, hogy a tegnap elhalasztott munkámat megcsinálom. Idegesen ültem át a géphez, hogy kinyomtassam a kérdéseket. Már most gyomorgörcsöm volt, ha arra gondoltam, hogy négykor több mint száz szakképzett újságíró közé kell beülnöm.

Kettő előtt öt perccel kopogtak az ajtón én pedig kiszóltam, hogy jöjjön be. Meglepődve tapasztaltam, hogy Ron az. Visszanéztem az órára, mert alig hittem el, hogy nem késett.

- Szia, hoztam, amit kértél – tett le elém egy pár lapot. – És vettem neked egy csokit is bocsánatkérés gyanánt – húzta elő a háta mögül az említett édességet.

- Bocsánatkérés elfogadva – bólintottam mosolyogva. – Holnapra átnézem, és ha van benne hiba kijavítva visszaadom – ígértem neki.

- Ma kell valamit csinálnom? – kérdezte.

- Közbe jött pár dolog nekem, szóval ma pihenj. Holnap pedig a meccs előtt találkozunk az arénánál.

Enyhe gyomorgörccsel mentem be a hatalmas sajtóterembe, és elfoglaltam a kijelölt helyet. Szerencsére nem voltam izgulós típus, úgyhogy nagyon hamar meggyőztem magam arról, hogy pár kérdés felolvasását nem lehet elrontani, főleg annak tudatában, hogy olyan embereknek kell feltennem, akiket ismerek. Valószínűleg Dieter szólt mindenkinek, akit érintett dolog, ezért nem nézett rám senki furcsán, amikor helyette én emelkedtem fel a székről. Minden rendben ment, úgyhogy elégedetten ültem vissza a fenekemre, és türelmesen vártam, hogy vége legyen. Amikor az utolsó kérdés is elhangzott, mindenki felállt a helyéről, és az ismerősök beszélgetni kezdtek, én viszont siettem, mert még össze akartam foglalni, ami itt elhangzott, és Ronald házi feladatát is át akartam futni. Amikor a kis dolgozata végére értem, teljesen le voltam nyűgözve. Nem tudom, hogy csinálta, de egy-két apróbb hibát leszámítva, minden tökéletes volt.

Másnap, amint megláttam az aréna bejáratánál, egyből dicsérni kezdtem. Láttam, hogy jól esik neki, úgyhogy reméltem, a maradék egy hétben ez ösztönzi majd. Nem akartam idegenvezetéssel untatni, hiszen tudtam, hogy ő is ugyanolyan jól ismeri a stadiont, mint én, ha nem jobban, ezért inkább felkísértem a helyére, közben pedig életünk első értelmes beszélgetését folytattuk. Kihasználva ezt az alkalmat, egészen addig maradtam vele, amíg nem kellett elfoglalnom a saját helyemet.

- Hogy kerültél a csapathoz? - kérdezte nagy meglepetésemre. Ez volt az első alkalom, hogy tényleges érdeklődéssel fordult hozzám, és kérdésének tárgya nem egy randevú volt.

Mivel arról az időszakról szívesen meséltem bárkinek, hát nem kellett kétszer kérni, bele is kezdtem. Vidáman nevetgélve mentem bele a legapróbb részletekbe is, még az is bevallottam neki, hogy mennyire izgultam, amikor a pálya mellett a kezembe nyomták a mikrofont, pedig ezt nem osztottam meg túl sok emberrel.

- Sziasztok - köszönt Marco, miközben leült a mellettünk lévő székre. Észre se vettem, mikor megérkezett, szóval meglepődve néztem rá. - Neked nem lent kellene lenned? - érdeklődött.

- De, már megyek is, csak beszélgettünk - néztem Ronra, aki egy meleg mosolyt engedett meg felénk.

- Ja, láttuk - motyogta a szőke, mire összehúztam a szemöldökömet, és kérdezgetni kezdtem, hogy ez mégis miféle megjegyzés volt. - Én nem akarok beleszólni, nem tartozik rám, de Mario és én legalább öt perce itt állunk a hátatok mögött, és még csak észre sem vetted - adta be végül a derekát.

- Hol van? - kezdtem el keresni, de sehol sem láttam.

- Már lement, mert késésben volt. Ami pedig téged illet, te már el is késtél, szóval szaladj. Csak gondoltam szólok - vonta még meg a vállát, én pedig idegesen távoztam.

Az egész meccs alatt azon gondolkoztam, hogy most ebből az egészből mit szűrhetett le Mario. Annyiszor elmondtam neki, hogy nem akarok semmit a kis Hoeneßtől, de egyszerűen nem hisz nekem. Tudtam, hogy nem lesz könnyű meggyőzni az ellenkezőjéről, miután annyira jól elbeszélgettem a sráccal, hogy észre se vettem, hogy nem messze tőlem ő is ott áll. Mindig ki szokott nézni oldalra, ahol állok vagy ülök éppen, ma viszont még arra se méltatta magát, hogy fejbe rúgjon egy labdával. A csapat egyébként sima győzelmet aratott, és az öt gól közül egyet Mario rúgott, mégsem tudtam neki örülni. A meccs utáni interjúkból kivettem a részem, de már mentem volna inkább, hogy megkeressem azt az idiótát, és elmondjam neki ezredik alkalommal is, hogy senki sem fontosabb nála, és hogy nem kell attól félnie, hogy lecserélem.