8. rész

- Beszélnünk kell! – A mondat ugyanabban a pillanatban hagyta el mindkettőnk száját, mikor Mia megérkezett. Átengedtem neki a lehetőséget, hogy belekezdjen a mondandójába, végtére is ma kivételesen miatta ment köztünk a vita, nem miattam.

- Tudom, hogy kezdetekben enyhén szólva nem volt zökkenőmentes a kapcsolatunk, de meggyőződésem, hogy tegnap előtt megtaláltuk a közös hangot, és nagy hiba lenne, ha hagynánk elúszni. – Ehhez lett volna hozzáfűznivalóm, de nem hagyta, hogy én is megszólaljak, míg ő végig nem mondta, és bocsánatot nem kért tőlem.

- Az enyém is ehhez hasonló lett volna – kezdtem, miután szóhoz jutottam. – Egyszerűen nem értem, hogy lyukadhatunk ki mindig a vitákhoz, de én is szeretnék ezen változtatni, szóval javaslom, hogy borítsunk fátylat az eddigiekre és viselkedjünk úgy, mint két értelmes, felnőtt ember – javasoltam. Reméltem, hogy a hátralévő néhány napban együtt tudunk majd működni, és nem lesz több veszekedés, ami elrontja a hangulatot.

- Az nehéz lesz – mosolyodott el, aztán mesélni kezdett a délutánjáról, amit Bastival töltött. A kapitányunk remek tanácsokkal látta el őt, amit Mia igyekezett is megfogadni. Ez a bocsánatkérés volt az első lépés, holnap pedig következett a Götze-ügy lerendezése. Drukkoltam nekik, hogy előrébb lépjenek majd a Schweinsteiger módszer hatására, és ne hátrafelé; valamint David szavainak eleget téve én is azt terveztem, hogy a másnapi edzésen beszélek Marcoval.

Miután befejezte a beszámolóját és pár mondatban én is összefoglaltam neki, hogy telt a délutánom Daviddel, na meg eldicsekedtem neki az újonnan szerzett cipőmmel, tanulásra hivatkozva a szobájába vonult. Komolyan vette a másnapi feleletet, abszolút meg voltam elégedve vele. A tanulásnak meg is lett az eredménye, másnap az összes kérdésemre felelni tudott, hellyel-közzel jó válaszokat is kaptam. Összességében az volt a véleményem, hogy ha még egyszer átolvasta volna, hibátlan válaszokat hallhattam volna. Így azonban voltak benne kisebb bakik, de ezek fölött átsiklottam. Ha komolyan érdekli ez az egész, később úgyis meg fogja jegyezni rendesen a dolgokat.

- Mit tudsz a krioterápiáról? – tettem fel az utolsó kérdésemet. Eddig jóformán csak azokról kérdeztem, amik az edzéseken hangzottak el, de utoljára valami olyannal akartam őt tesztelni, ami konkrétan az én munkámhoz kapcsolódott. A válasz nagyon magabiztos volt, ámde hibáktól hemzsegő, és ez egyáltalán nem tetszett. – Amit elmondtál, abban három hiba is volt. – Nem értettem, honnan szerezte a téves információkat, biztos voltam benne, hogy én mindent helyesen mondtam el neki. Felsoroltam a hibáit, hogy tanuljon belőle, aztán a helyes módszert is megosztottam vele: – Tizenkét fokra hűtik le a gélt, nem csak ráteszik, hanem finoman masszírozzák is, illetve maximum félóráig lehet használni, utána újra le kell hűteni. Honnan szedted ezeket a számokat?

- Mario segített, mert volt pár dolog, amit igencsak hiányosan írtam le – ismerte be. Sejtettem, hogy valami ilyesmi lehet a háttérben.

- Ne felejtsem el a legközelebbi sérülésénél megtanítani neki ezt! – nevettem. Az biztos, hogy ezek után Götze szájába fogom rágni az összes módszert, amit csak ismerek, és tőle is vissza fogok kérdezni mindent, ha lesz rá időm.

Az edzés végén Mia azonnal lecsapott Mariora, gondolom azért, hogy számon kérje, amiért hülyeséget mondott neki, meg azért is, hogy nekilásson Bastian második tanácsának megfogadásához.

- Helló! – állítottam meg Marcot, mikor ő is odaért a közelünkbe. – Van rám öt perced? – Egészen biztos voltam benne, hogy ennyi idő alatt nem tudom elmondani neki, amit akarok. Főleg úgy, hogy tulajdonképpen azt sem tudtam, mit akarok mondani neki.

- Most nincs, Victoria – felelte ezt úgy, hogy közben rám sem nézett, aztán meg egy szó nélkül elsétált mellettem. Döbbenten néztem utána, nem értettem, mi ütött belé. De nem is gondolkodhattam ezen sokáig, mert megjelent előttem Mario és bizonygatni kezdte az igazát a krioterápiáról. Addig-addig erőltette a dolgot, hogy sikerült kizökkentenie engem a meggyőződésemből, és már én is megkérdőjeleztem, hogy helyes infókat adtam-e át Miának. Végül odahívtam magunkhoz az egyik segédedzőnket, hogy tegyen pontot a dolgok végére, ő pedig ugyanazt állította, mint én, ami megnyugtatott.

- Akkor bocsánat, hogy hülyeséget mondtam – kért elnézést Götze Miától, majd hozzám fordult: - Az én hibám volt, nem Miáé. Most viszont szaladok, a meccsen találkozunk – nyomott egy puszit Mia arcára, aztán már ott sem volt. Lakótársam dühösen nézett utána, és az imént lejátszódott Marco-eset után abszolút meg is tudtam őt érteni. Azt tanácsoltam neki, adjon Marionak egy kis időt, de annyira elvakította a haragja, hogy azt felelte, ennyi járt és Götze most már ne is akarjon tőle semmit. Tudtam, hogy ezt úgysem gondolja komolyan, és később újra fog próbálkozni – ahogy én is Marcoval –, úgyhogy nem is törődtem a szavaival.

Hazafelé a kocsiban elmondtam neki az észrevételeimet a mai feleletével kapcsolatban, és meg is dicsértem, hiszen kiérdemelte. Egész héten szépen dolgozott, többnyire odafigyelt rám, jegyzetelt és tanult mára, szóval egy szavam sem lehetett. Ezután a délutáni meccsről kezdtünk beszélni, Mia annyira izgatott volt emiatt, hogy kezdett az első napi önmagára hasonlítani, ezért otthon befogtam őt konyhai segédnek, hogy addig is eltereljem a figyelmét. Valamennyire sikerrel is jártam, ráadásul a közös ebédfőzés pluszban még az újabb békülésünkhöz is nagyban hozzájárult.

Evés után ő a szobájába vonult, aztán meg könyvesboltba ment, hogy az árvaházi gyerekeknek vásároljon ajándékot. Én elmosogattam, majd letelepedtem a tévé elé és kapcsolgatni kezdtem, hátha találok benne valami izgalmasat. Ez nem történt meg, viszont kaptam egy érdekes telefonhívást Karltól, aki arról kérdezősködött, mi újság velem és Miával, jól kijöttünk-e a héten, és rendeződtek-e a kezdeti hadiállapotok. Vele is megosztottam, amit a kocsiban az unokahúgával, aztán elköszöntem, mert lassan ideje volt indulni a meccsre. Búcsúzáskor Karl megjegyezte, hogy azért örülne, ha végre sikerülne döntenem Reus és Alaba között, és nem mutatnék rossz példát Miának. Nem tudtam hová tenni ezeket a szavakat, de arra tippeltem, Karl az előző napi újságokban megjelent cikkekből jutott erre a következtetésre. Hihetetlen, hogy képes volt bevenni azt a maszlagot, amit írtak…

Miával elsők közt érkeztünk a Säbener Straßéra, csak a csapatbusz sofőrje, Lahm, Marco és Mario előztek be minket. Mindannyian egy kupacban álltak, lábuk előtt a táskáikkal. Feléjük indultunk, gondoltam, Marco most már nem fog elmenekül előlem, de tévedtem. Mihelyst észrevette, hogy közelítünk, a fülére húzta a nyakában lógó fülhallgatóját és elindította a zenét. Mellette Mario szinte lemásolta barátja mozdulatait, és úgy tett, mintha észre sem vett volna minket. Még el is fordultak tőlünk, és a busz csomagtartójának nyitott ajtaját kezdték bámulni, mintha olyan izgalmas lett volna rajta a Mia san mia felirat.

- Most mondd meg, mi ütött beléjük?! – fordultam Miához idegesen. A tehetetlenség dühített, na meg az, hogy fogalmam sem volt róla, mi ez a viselkedés Marco részéről. Nyugodtan beszélhettem hangosan, az a két hülye úgysem hallott semmit. Hirtelen kedvem támadt odamenni Marcohoz, lerángatni a füléről azt a vackot és megmondani neki, hogy nyissa már ki a szemét, és vegye észre, hogy engem komolyan érdekel. Aztán meg otthagyni és kerülni őt, csak hogy átérezze, milyen most nekem.

- Micsoda? – kérdezett vissza Mia. Nem figyelt a szavaimra, valószínűleg magában ő is Götzét szidta az idióta viselkedése miatt.

- Mindegy – legyintettem. Nem akartam most több szót pazarolni rájuk, inkább üdvözöltem az érkező Hojbjerget, Weihrauchot és Weisert.

Szép sorjában érkeztek a többiek is, a csomagtartó megtelt táskákkal, a sofőr elfoglalta a helyét a vezetőülésben, mi pedig felszálltunk a buszra. Mielőtt leültem volna, egy utolsó pillantást vetettem Reusra, aki a jármű hátuljában foglalt helyet. Ő is engem nézett, de mikor észrevette, hogy figyelem, elfordította a fejét és inkább kibámult az ablakon.

Nem értettem őt, nem értettem, mi ez a hirtelen változás, hiszen tegnapelőtt még együtt filmeztünk, és tegnap a fotózáson sem viselkedett velem ilyen közömbösen. Nehéz volt, mert én kezdtem többet érezni iránta, de már attól féltem, neki ez az egész nem is jelentett semmit.

- Ezt láttad? – zökkentett ki a gondolataim közül David, miután elindultunk az Allianz Arena felé. Letett elém egy aznapi újságot. – Kibékültünk – nevetett fel. Vetettem egy pillantást a vezércikkre, aminek a címe arról árulkodott, hogy a kapcsolatom Alabával újra egyenesbe jött, a Reus-ügy pedig el van felejtve. Mindezt a tegnapi ebédünk alkalmával készült fotóval illusztrálták. A kép alatt pedig valami olyasmi állt, hogy a párocska végig meghitten romantikázott a belvárosi étteremben.

- Hát ez fantasztikus – sóhajtottam. Kezdett már ez az egész túl sok lenni, és most már megfordult a fejemben, hogy valamit lépni kellene ezek ellen a pletykalapok ellen. – Kezdem érteni, Marco miért kerül engem egész nap. Csak tudnám, miért hisz ezeknek a szennylapoknak, és miért nem képes meghallgatni engem?! – fakadtam ki, ezúttal csak halkan, nehogy a körülöttünk ülők is hallják.

- Akarod, hogy beszéljek vele én? – ajánlotta. – Elmondom neki, hogy nincs köztünk semmi, soha nem is volt, és soha nem is lesz, mert csak barátok vagyunk.

- Nem kell, David, nem akarom, hogy kerítőt játssz nekem – utasítottam el.

- Rendben van, te tudod – bólintott, aztán felállt és visszament a helyére.

Miára néztem, aki eddig szótlanul ült mellettem. Neki sem volt ma valami fényes kedve, de nem akartam, hogy szomorkodjunk, így hát belekezdtem egy régebbi, vicces sztoriba, ami még akkortájt történt velem, mikor a csapathoz kerültem. Mai napig emlékszem arra a napra, még csak az első hetem töltöttem az új munkakörben a csapatnál, a betanulási fázisban jártam, vagyis lépten-nyomon követett az egyik orvosunk, mutogatott, magyarázott. Egyetlen pillanatra kellett csak magamra hagynia, hogy átessek életem legvizesebb élményén. Azóta is azon gondolkodom, nem volt-e benne a doki is a dologban, és szándékosan lépett le, mielőtt a csapat néhány vicces kedvű tagja előkerült a slagokkal. Olyan váratlanul ért a három-négy helyről érkező vízsugár, hogy elfutni sem tudtam előlük, meg egyébként is gyorsabbak voltak nálam, egy pillanat alatt utolértek volna. Semmiképp sem menekültem volna meg az általuk később beavatásnak kinevezett csodás esemény elől. Elég volt nekik néhány másodperc, hogy elérjék, hogy a ruhámból és a hajamból is csavarni lehessen a vizet. A történethez ráadásul még az is hozzátartozott, hogy az orvosi stáb összes tagjának – így nekem is – fehér pólót kellett viselnie az edzések és meccsek alkalmával.

A történettel el is telt az út hátralévő része, és valamennyire Miát is sikerült felvidítanom vele. A felszerelések kipakolásában ugyan nem tudott segíteni, de én sem voltam ott túl sokáig, nem kellett hosszú ideig úgy éreznie, csak láb alatt van. Miután megvoltunk a pakolással, felvettem a Bayern logóval díszített melegítőt, egy csapatpólót, meg Miának is kerestem a szekrényemben egy ugyanilyet. Az edzésekre járhatott a saját ruháiban, de azért ez most mégiscsak egy meccs, itt tartozzon ő is igazán a csapathoz.

- Gyere, menjünk ki – intettem neki, miután elkészültünk.

A pályára menet láthattuk, hogy már a srácok is bevetésre készek, a kezdőcsapatok lassan felsorakoztak a játékosfeljárónál. A mieink egy része egymással beszélgetett, Ribéry hátulról kiosztott pár taslit a fiataloknak, aztán az egészet másra kente és ő meg röhögött a markába; a csapat másik fele – többek között Marco és Mario – a dortmundiakkal beszélgetett. Ha jól hallottam, mikor elhaladtunk mellettük, éppen egy Mórickás viccet meséltek Leitnernek, aki húzta a száját, a mellette álló Bittencourt meg a hasát fogta a nevetéstől.

Shaqiri mellett foglaltunk helyet a kispadon, aki most kimaradt a kezdőből, de ez egy cseppet sem zavarta. Contentoval, Hojbjerggel és Rafinhával készítették el szokásos, kispadon ülős képüket, aztán Shaq Miához fordult és kérdezett tőle valamit, de már nem figyeltem rájuk, mert kezdetét vette a mérkőzés. Mi kezdtünk, elég nagy lendülettel, az első tíz percben a BVB azt sem tudta, hol a labda. Remek támadásokat vezettünk, de a kapu előtt valahogy megállt a tudomány. Mandzukic meg Müller sem mutatott ma jó formát, és közben a Dortmund is magára talált. A vezetést mégis mi szereztük meg Reus révén, aki a gólja után nem csapott nagy ünneplést, lévén korábbi csapata illetve nevelőegyesülete elleni meccsről volt szó.

Hiába vezettünk, a válasz sem váratott sokáig magára, sajnos. Leitner lőtt hatalmas gólt, Manu csak beleérni tudott, azt is rosszul. Fájdalmas arccal tekergette ide-oda a csuklóját, látszott rajta, hogy nincs jól, de nem kért cserét. A játék folytatódott tovább, de onnantól kezdve én szinte csak a kapusunkat figyeltem. Müller-Wolfhart doki is rajta tartotta a szemét, egy dobozzal a kezében készenlétben állt, hogy amelyik pillanatban Neuer jelez, ő rohanhasson is a segítségére. Ám erre az első játékrészben nem került sor.

- Ria, megnéznéd a csuklóm? – jött oda hozzám Manu a szünetben. Eddig hősiesen tűrte a szenvedést, és nem kért cserét, most viszont végre volt időm megnézni, nincs-e komoly baja.

- Gyere – intettem oda magam mellé. Leült a szomszéd székre, levette a kesztyűjét, feltűrte a mez ujját és felém nyújtotta a karját. Müller-Wolfhart doki aggódó pillantást vetett ránk a pad túloldaláról, és megkérdezte, boldogulok-e egyedül. – Hogyne – feleltem, és magabiztosan bólogattam is mellé. És hogy a szavaimat bizonyítsam is, neki is láttam a kapusunk kezének megvizsgálásához. Megnéztem, esetleg nem tört-e el, vagy nem sérült-e meg annyira, hogy a második félidőre Starkét kelljen beküldeni a helyére.

Szerencsére semmi komoly gond nem volt a csuklójával, egy kis jég azonnal el is mulasztotta a fájdalmait, a biztonság kedvéért pedig egy csinos kis kötést is kapott tőlem. Közben Miának magyaráztam, hogy mit miért csinálok, és hogyan kell valakit szakszerűen ellátni, de a hangom nem volt valami lelkes, másrészt meg ezt egyszer már elmondtam neki, a kikérdézésnél tudott is válaszolni az ehhez kapcsolódó kérdésemre. Ezért nem is vettem zokon, hogy megint nem figyelt rám teljesen, hanem elkalandoztak a gondolatai.

- Au! – szisszent fel Manu, mikor a kelleténél erősebben húztam meg a fáslit.

- Ne haragudj, véletlen volt – kértem elnézést tőle. – Nem ez életem legjobb napja, ezért bénázok – tettem hozzá sóhajtva.

- Mi a baj? – csapott le azonnal a témára. Tudtam, hogy ha valaki, hát ő biztosan szívesen végighallgatná a problémáimat, és még tanácsot is adna, de meccs közben nem akartam őt még pluszban ezzel is terhelni. És különben is utáltam másoknak panaszkodni, meg azt is utáltam, ha nekem panaszkodtak kérdezés nélkül. Nem voltam kíváncsi mások bajaira, épp elegek voltak nekem a sajátjaim.

- Nem fontos, Manu, majd megoldódik.

- Azért csak szólj, ha tudok segíteni valamiben – ajánlotta kedvesen.

- Nem hinném, de köszönöm. Nagylány vagyok már, majd találok megoldást egyedül a problémáimra – mosolyodtam el halványan.

Bólintott, de azért még megígértette velem, hogy ha mégis lenne valami, amiben a segítségemre lehetne, csak nyugodtan zaklassam. Nem hagyott békén míg a szavamat nem adtam neki, ezért megtettem, aztán inkább gyorsan másra tereltem a szót és folytattam a munkámat. Lassan elkészült a kötés, éppen jókor, hiszen a második félidő kezdete is közeledett.

Ez is ugyanolyan izgalmas volt, mint az első, bár a végére a Dortmund érezhetően elfáradt, meg Klopp valamit nagyon elrontott a cseréknél is, egyik sem jött be igazán. Nemhogy újabb, vezető gólt nem szereztek, de bekaptak kettőt is. Egyet Götzétől, aki szintén nem ünnepelt, meg egyet Gomeztől is, olyan tipikus Gomezes gólt, ami ki tudja melyik testrészéről pattant be teljesen véletlenül az utolsó percek egyikében. A lefújást követően néhány mez új gazdára talált, többen mászkáltak a füvön félmeztelenül, ölelgették egymást és beszélgettek. A dortmundiak aztán a szurkolóikhoz sétáltak, hogy megköszönjék a bíztatást, a mieink meg elindultak az öltözők felé.

- Szép gól volt, gratulálok – álltam meg Marco előtt, mikor lefelé jött a pályáról. Elhatároztam, hogy ez nála az utolsó próbálkozásom ma. Ha most sem hallgat meg, akkor egy ideig hagyom az egészet.

Nem szólt semmit, csak némán fürkészte az arcomat. Semmit nem tudtam kiolvasni a szemeiből, hiába is próbáltam.

- Nem tudok rajtad kiigazodni, Victoria – szólalt meg végül, miközben még mindig ugyanazzal a pillantással vizslatott. Az az érzésem volt, hogy belém lát, és azt kívántam, bár én is képes lennék erre.

- Figyelj, David meg én… - kezdtem, de nem hagyta, hogy végigmondjam.

- Ne most beszéljük meg ezt, jó? – szórakozottan a hajába túrt, aztán végigsimított a karomon, mielőtt folytatta volna. – A múltkor azt mondtad, hogy a meccs után csinálhatnánk valamit együtt. Én még mindig benne vagyok, ha te is.

- Én is, persze – csaptam le azonnal a lehetőségre. Bevallom, kiment a fejemből, hogy mondtam neki ilyet, de nagyon örültem, hogy ő nem felejtette el. Annak meg még inkább, hogy hajlandó volt meghallgatni. Meg akartam még vele beszélni az időpontot és a helyszínt is, de nem volt alkalmam, mert az egyik segédedző bökdösni kezdte a vállam, és közölte, hogy gáz van, mert a sajtósunk elakadt a legnagyobb dugóban, és nem ért ide. Először nem is értettem, erre miért tőlem vár megoldást, vagy mi közöm nekem ehhez, aztán körvonalazódni kezdett bennem egy lehetőség. A tőlem nem messze ácsorgó Miára néztem, a segédedző pedig követte a pillantásomat és hümmögni kezdett.