11. rész

Halihó!

Először is bocsánat, hogy az eddig megszokottakhoz képest ilyen későn kerül fel ez a fejezet, de korábban nem igazán volt időm foglalkozni vele.

Másodszor: továbbra is köszönöm a lelkes pipálóknak a pipákat, askon véleményezőknek pedig a kedves üzeneteket! Átléptük a 22000 oldalmegjelenítést is, ezt szintén köszönjük, illetve már csak egyetlen egy feliratkozó választ el minket a bűvös számtól, Basti 31-esétől. Én lennék a legboldogabb ember, ha a történet végéig meglennénk annyian! *-*

A fejezethez jó szórakozást, utolsó előtti Ria szemszög! :)

A lábam minden lépéssel belesüppedt a puha, nedves homokba, a hullámzó, kellemesen hűvös tengervíz pedig néha a bokámig felcsapott. Késő éjszaka volt – vagy inkább korán reggel –, és én nem tudtam aludni. Mindig nehezen szoktam hozzá az idegen ágyakhoz, a jachton találhatóval sem volt ez másképp, meg egyébként is rossz alvó voltam, minden apró, ismeretlen zajra felébredtem. Most is ez történt, és a tenger lágy hullámzásával együtt mozgó hajó sem tudott visszaringatni az álmaimba, úgyhogy amikor meguntam a forgolódást, halkan felkeltem Marco mellől és kisétáltam a pici konyhába. A vállamra terítettem a vékony pulcsit, amit előző este egy szék karfáján hagytam, aztán kiléptem a szabadba.

Sötét volt még odakint, de egy vékony csíkban már vöröslött az ég alja, és látni lehetett a nap első sugarait, melyek narancssárgás fénybe vonták a tengert is. A csodás látvány némiképp megvigasztalt, amiért nem tudtam kialudni magam.

Gondoltam, sétálok egyet a parton, ha már ilyen szép idő van. A papucsaim hamar lekerültek a lábamról, a kettőt összefogva lóbáltam a testem mellett, miközben lassú léptekkel haladtam előre a homokban. Jót tett a séta, és a tenger felől érkező, sós illatot magával hozó hűvös, hajnali szél, amitől libabőrözni kezdett a karom. Legalább kiszellőztettem egy kicsit a fejem, amiben napok óta ezernyi gondolat cikázott össze-vissza. Természetesen a doki ajánlata foglalkoztatott leginkább, hiszen azóta sem beszéltem vele arról, mi legyen. Még mindig nem tudtam, mit akarok.

Az egyik felem át akarta venni a klinikát, mert kihívás volt, és rengeteg új lehetőséget tudott volna nyújtani – olyanokat, amikről korábban még álmodni is alig mertem. Soha nem voltam még olyan magas beosztásban, mint amilyenben ott lehettem volna, és ez egyrészt nagyon vonzott, másrészt eléggé taszított is. Megijesztett egy kicsit a nagy felelősség gondolata, nem voltam száz százalékig biztos benne, hogy képes lennék hosszú távon, egyedül vezetni a helyet. Nem éreztem magam vezető típusnak, nem voltak meg bennem az ehhez szükséges tulajdonságok – főképp a következetesség hiányzott, és nagyon sokszor a konfliktushelyzeteket sem tudtam megfelelően kezelni.

Az is visszatartott, hogy mennyire imádtam a jelenlegi munkámat, az embereket, akikkel együtt dolgoztam, és magát a Bayern Münchent. Azt a családias hangulatot, ami a Säbener Straßén fogadott minden nap, nem tudta volna helyettesíteni az idősödő Nora társasága, és az ő állandó, felszínes dolgokról való csacsogása.

Azonban a pénz sem volt utolsó szempont, ami azt illeti. A mostani fizetésemmel is tökéletesen meg voltam elégedve, de az, amit az új pozíciómban, a klinikán kaphattam volna, nemcsak az én, de még a családom költségeinek egy részét is fedezte volna. Az utóbbi időben nem álltak olyan jól anyagilag, ezért ha már adódott egy ilyen lehetőségem, szerettem volna támogatni őket. Viszont több embertől megkaptam már, hogy csak miattuk ne fogadjam el az ajánlatot. Ha arról van szó, hogy élvezem-e a munkámat, amit éveken keresztül végeznem kell, vagy pedig minden nap kedvetlenül, stresszesen, a számat húzogatva dolgozom, és belefásulok az állandó monotonitásba, nyugodtan lehetek önző.

Nehéz döntés előtt álltam, és néha azt kívántam, bár valaki kimondhatná helyettem a végső szót, hogy ne az én vállamat terhelje a felelősség.

Szinte teljesen kivilágosodott már, amikor elindultam visszafelé. Nem jutottam a döntéssel se előbbre, se hátra, viszont jól elmászkáltam az időt. Fel sem tűnt, milyen messzire elkeveredtem a jachttól, de az egyenes partszakasz miatt szerencsére nem volt nehéz visszatalálnom a kikötőhöz.

Marco még mindig aludt, amikor halkan benyitottam a szobába. Egy kicsit elálmosított a kinti hűvös levegő és a hosszú séta, úgyhogy visszamásztam az ágyba mellé azzal a céllal, hogy ha nem is alszok már, de legalább pihenek még egy keveset.

– Merre jártál? – kérdezte, mikor magamra húztam a takarót. Meglepett, hogy mégis ébren van, hiszen még mindig nagyon korán volt.

– Csak a parton voltam – feleltem halkan. Addig fel sem tűnt, mennyire fáztam, míg be nem vackoltam magam a jó meleg paplan alá.  – Felébredtem valami zajra, és utána már csak forgolódtam, úgyhogy inkább kimentem. A doki ajánlatán gondolkodtam.

– És mire jutottál? – érdeklődve fordult felém, egyik karját átvetette a derekamon, és közelebb húzott magához.

– Semmire, de ma meg holnap inkább nem is akarok ezzel foglalkozni. Boldog születésnapot! – köszöntöttem fel, egyben kellemesebb témára is váltottam. – Mikor jönnek Marcelék? – kérdeztem, miután megkapta a köszöntés mellé járó csókot is.

 Mivel mindannyian mostanában ünnepeltük a szülinapunkat – Marco és Mia konkrétan ma – úgy döntöttünk, meghívunk néhány embert a jachtra, és közösen bulizunk egy jót. Néhány dolgot már előre – még a nyaralás előtt – megszerveztünk, értesítettük a családjainkat, a barátainkat, gondoskodtunk egy csomó kajáról és piáról, és lebeszéltük Marco egyik haverjával, hogy biztosítsa a zenét. Tulajdonképpen már a torta-kérdést is megoldottuk, hiszen rendeltünk egy közös, több emeletes csokitortát, amiért a mai nap folyamán el is mehetünk majd.

– Dél körül lesz itt mindenki, egyedül André meg Montana jönnek majd később – felelte Marco.

– Oké, akkor délig még aludjunk egyet – javasoltam, majd belefúrtam a fejem a kispárnámba.

Tényleg elaludhattam, mert amikor legközelebb kinyitottam a szemem, már üres volt mellettem az ágy. Odakintről halk beszélgetés hangjai szűrődtek be, időnként nevetés – ez volt az, amire végülis felébredtem.

Amikor pizsamában, kócos hajjal, arcomon a párnahuzat gyűrődéseinek nyomával kisétáltam a szobából, meglepődtem, hirtelen mennyien lettünk. Nem kellett az órára néznem, hogy tudjam, elmúlt már dél, mert az ebédlőben az asztal körül ott ült a Götze és a Reus család, Karl, Mia tesója, David és Katja, meg Marcel. Csak Fornell jött, a másik Marcel meg Robin most nem értek rá; az én családom pedig megígérte, hogy majd otthon megünnepeljük a szülinapomat.

Mindenkit üdvözöltem, bár Marco anyukáját nem olyan nagy kedvvel, mint a többieket. Nem beszéltünk a dortmundi látogatás óta, egyáltalán nem kért bocsánatot, éppen ezért elég kellemetlen volt a társaságában tartózkodni. Ő is csak zavartan fészkelődött, amikor egy gyors zuhany és felöltözés után leültem mellé egy bögre kávé társaságában. Én szerettem volna kibékülni vele, de úgy éreztem, nem nekem kell megtennem az első lépést. Ő viszont a jelét sem mutatta, hogy sajnálná, ami a dortmundi vacsorán történt, úgyhogy egyelőre próbáltam nem tudomást venni róla, hogy nem vagyunk jóban, és úgy tűnt, ebben legalább együttműködő. Ha más nem is, ez közös volt bennünk: ő sem akarta elrontani a fia születésnapját.

Egy ideig csak beszélgettünk, és végigkóstoltuk az összes féle rágcsálnivalót és süteményt, amit a vendégeink magukkal hoztak. Ugyan mindenkinek a lelkére kötöttük, hogy nem kell semmi, lesz elég nasi, enni és innivaló, de természetesen ennek ellenére is megleptek minket valamivel még az ajándékokon kívül is.

Amikor mindenki hasa megtelt, szépen sorjában előkerültek a hűtőből az italok is, Marcel pedig önállósította magát, és elővette a lemezeket, amiket magával hozott. Kiválasztott egyet, és betette a lejátszóba, ahonnan hamarosan a Coldplay Sky Full Of Stars című száma csendült fel.

Késő délutánra járt már az idő, mikor megérkezett André és a barátnője, plusz mindenki nagy meglepetésére velük jött a srácok válogatottbeli csapattársa is, Christoph Kramer. Nem számítottunk az újabb szőke németre, de természetesen nem küldtük el, hanem bemutattuk mindenkinek, és bevontuk őt is a jókedvű társalgásba.

Az alkohol hatására mindenki egy kicsit jobban feloldódott, én például azt vettem észre magamon, hogy egy pohár pezsgő után barátságos hangnemben cseverészek Marco anyukájával,  a második pohár után pedig már arra is rávettem magam, hogy elhívjam őket magunkhoz Münchenbe. Éreztem, hogy ezt még meg fogom bánni, és valószínűleg ő is, hogy igent mondott, de abban a pillanatban nem tudtam ezzel foglalkozni. Az agyam azon része, amelyik megakadályozhatta volna, hogy egyáltalán kinyissam a szám, már félig lezsibbadt.

– Emberek, van egy ötletem! – kiáltott fel Chris úgy húsz perccel az érkezése után. – Játsszunk márkásat!

– Jó! – vágta rá azonnal David, egy pillanattal később viszont elbizonytalanodott. – Mi is az a márkás? – kérdezte a tarkóját vakargatva. Tanácstalan arckifejezésének köszönhetően azonnal a nevetség tárgyává vált, de nem sértődött meg, inkább ő is mosolyra húzta a száját.

– Ez az egyik kedvenc ivós játékom – világosított fel Kramer mindenkit. – A végtelenségig lehet játszani. A szabály csak annyi, hogy az első ember kitalál valamit, mondjuk azt, hogy autó, és a többieknek szépen sorban mondaniuk kell egy-egy autómárkát. Akinek nem jut eszébe, annak innia kell.

– Jó, játsszunk ilyet! – helyeselték néhányan. Marco és Mario szülei persze kihúzták magukat a játék alól, de Karl szó nélkül benne volt. Mondjuk ezen nem lepődtem meg, mert jól emlékeztem rá, hogy őt már az egyetem idején is be lehetett vonni minden hülyeségbe.

Újra elfoglaltuk az asztal körüli helyeket, majd kisorsoltuk, hogy ki kezdjen. Marcelre esett a választás, és ő az egyszerűség kedvéért – meg ha az előbb már egyébként is fel lett hozva példaként – autók mellett tette le a voksát. Nyilván azt hitte, ezzel minket, lányokat meg tud majd fogni, de fogalma sem volt róla, hogy nekem például volt korábban egy időszakom, amikor kívülről fújtam az összes autómárkát; Mia pedig nagy Forma-1 rajongó hírében állt.

– Ferrari! – kiabálta be nagy büszkén Mia tesója.

– Mercedes! – vágta rá Katja, mikor rá került a sor.

– Trabant – folytatta a sort Karl.

Egy ideig elég unalmas volt a játék, mert mindenki tarsolyában volt egy-egy, még el nem hangzott autómárka. Végül Montana volt az első, aki hosszas töprengés és a többiek sürgető pillantásai után feladta, és inkább az ivás mellett döntött. Őt követte az ötlet értelmi szerzője, Christoph, majd szépen lassan mindenki. A végén három kör ment le úgy, hogy egy-egy embert kivéve mindenki ivott, szóval a játékot megelőzően kialakult kellemes alaphangulat csak még tovább fokozódott.

– Na, mikor folytatjuk már? – türelmetlenkedett Götze, mivel a két játék közé beiktatott szünet a szülinapi köszöntéseket telefonon is fogadó Marco miatt egy kicsit hosszabbra nyúlt, mint terveztük. Mire befejezte a Leoval és Moritz Leitnerrel folytatott hosszas, nevetésekkel és beszólogatással teletűzdelt beszélgetést, már mindenki pohara újra volt töltve.

– Szerintem úgy igazságos, ha ezt a kört az előző vesztese kezdi. Montana? – pillantott Christoph a mellette ülő lányra. André barátnőjének arcán egy pillanatra gonosz mosoly suhant át, majd mindenkivel közölte, hogy tusfürdőmárkákat fogunk felsorolni.

– Ne már! – hördültek fel a srácok közül egy páran, hiszen ők maximum két márkát, ha ismertek. Egyet, amit ők használtak, meg egyet, amit a barátnőjük cuccai között láttak.

– Na, gyerünk, nincs apelláta. Amúgy is az ivásra megy ki a dolog, le kell itatnunk a szülinaposokat! – vágott vissza Montana. A többiek ebben már egyetértettek vele, úgyhogy kezdetét vette a második játék is. Ez a kör jóval rövidebb volt, mint az előző, senki nem ismert különleges tusfürdőmárkákat, de nem is ez volt a fontos. Jól szórakoztunk, rengeteget nevettünk, és mire a végére értünk, senki nem volt már szomjas.

A többiek még játszottak egyet, de én azt a kört inkább már kihagytam. Katja meg Montana is úgy gondolták, hogy eleget ittak már, úgyhogy hármasban csatlakoztunk a Reus és a Götze szülőkhöz, akik odakint ültek és beszélgettek.

Nem sok időt töltöttünk a csillagos ég alatt, Katja hamar panaszkodni kezdett, hogy fázik, úgyhogy visszamentünk a hajó belsejébe, ahol ismét Marcel zenéi szóltak, az asztal helyén kialakított üres téren pedig jó néhányan – köztük Mia meg Mario – már táncoltak is. Éjfélig Marco és én is csatlakoztunk hozzájuk, és bár a tánctudásunk az első közös buli óta mit sem változott, éppen akkor ez egyikünket sem érdekelte.

Amikor az óra elütötte a tizenkettőt, megállítottuk a zenét, mert eljött az ideje a tortaevésnek. Előkerült a hűtőből a közös, karamellás csoki torta, amiből mindenki kapott egy jó nagy szeletet, illetve Mario anyukája is meglepett minket egy tortával, amit a fia kedvenc bajor étele nyomán perec alakúra formázott.

Ezen, és a közösen kiválasztott tortán felül Marco és Mario a legnagyobb titokban rendeltek egy másikat is, amit nekem és Miának szántak ajándékba. Sejtettük, hogy valami szokatlannal találjuk majd szembe magunkat, amikor kibontjuk a dobozát, de arra, hogy egy rózsaszín marcipánnal, rózsaszín habbal és csillogó cukorgyöngyökkel díszített Barbie-s torta lapul a kartonpapír alatt, egyikünk sem gondolt. A vendégsereg is meglepődött egy pillanatra, aztán a szoba egyik sarkából hangos nevetés harsant fel, amihez rövid úton mindenki csatlakozott.

– Csodálatos – jegyezte meg Mia, majd beletenyerelt a tortába, és Mario arcába vágott egy maroknyi piskótát és rózsaszín krémet. Ismét hangos kacagás tört ki a hajón, néhányan már a könnyeiket törölgették, vagy éppen a hasukat fogták nevetés közben. Götzét sem kellett azonban félteni, miután kézzel gyorsan kitörölte a szeméből a krémet, ő is a torta után nyúlt, és visszaadta Miának, amit kapott. Amikor pedig egy adag piskóta landolt a hajamban, én is becsatlakoztam, később Marco is, a többiek pedig remekül szórakoztak az óvodásokhoz méltó viselkedésünkön.

A mókának sajnos hamar vége lett, a torta ugyanis nagyon gyorsan elfogyott. Miután mindannyian lemostuk az arcunkról a krémet, és kifésültük a hajunkból a ragacsos masszát, folytatódhatott a buli. Marcel elindította Olly Murs Wrapped Up című számát, ami mostanában mindenki egyik kedvence volt, majd ezt sorra követték a jobbnál jobb dalok egészen hajnalig, amíg az utolsó néhány, legkitartóbban bulizó ember is elvonult aludni.