2. rész

Sziasztok! 

Hogy ne legyen több félreértés: a részt én írtam, csak mivel nem volt netem, és azt hittem, nem is lesz, ezért Niki tette ki. :)

xx

Liv

Grillparti

Hétfőn reggel korábban kellett kelnem, mint általában, ekkor érkezett ugyanis Mia, Karl unokahúga. Abszolút simán ment minden, amikor a meccset követő napon megemlítettem őt a vezetőségnek. Senki nem tiltakozott, sőt még azt is megengedték, hogy ne csak egy edzés erejéig maradjon, hanem egy egész hetet a csapattal tölthessen a felügyeletem alatt. A megbeszélés után azonnal hívtam is Karlt, hogy elújságoljam neki a számukra remek hírt, ő pedig továbbadhassa a lánynak. Megbeszéltük, hogy hétfőn korán reggel, munkába menet elhozza őt az edzőközponthoz, én felveszem, és rögtönözök neki egy kis körbevezetést a Säbener Straßén meg az Allianz Arenában.

Annyira nem voltam oda az ötletért, mikor felvetették nekem, hogy mi lenne, ha egy héten keresztül én lennék a lány bébiszittere. Elvégre huszonegy éves, épp elég idős, hogy feltalálja magát különböző helyzetekben. Próbáltam kihúzni magam a feladat alól, de mivel más vállalkozó szellemű egyén nem akadt a csapatnál, végül kénytelen voltam elvállalni. De nagyon nem voltam boldog tőle, hogy hét napon keresztül egyfolytában a nyomomban lesz egy lány, akit még csak nem is ismerek, és akinek mellesleg köze sem lesz ahhoz a munkához, amit én végzek. Csak hátráltatni fog a saját dolgaimban, ezt előre láttam. Csak tenni nem tudtam ellene, úgyhogy azzal bíztattam magam, hogy mindösszesen egy hétről lesz szó, annyit meg csak ki fogok bírni. Még akkor is, ha a lányt a lakásomba is be kell fogadnom, aminek megint csak alig láttam értelmét, hiszen a nagybátyja is a városban lakott. Igazán nem ártott volna meg neki, ha reggelente jó korán felkel és keresztülutazza a várost, de mindegy.

Tekintettel arra, hogy végig fogom mászkálni a napot Miával, kényelmes ruhákba bújtam, meg lapos talpú cipőbe. Reggelizni alig volt időm, csak egy kevés müzlit kanalaztam magamba, aztán már indultam is, nehogy megvárakoztassam őket. A számításaim azonban nem jöttek be, ugyanis megelőztek engem. Erről árulkodott Karl sms-e, amit nagyjából félúton kaptam meg, és amiben leírta, hogy nemrég kitette az unokahúgát az edzőközpontnál, mert már nem bírt vele otthon. Azt is a lelkemre kötötte, hogy nagyon vigyázzak rá, és ne hagyjam bajba keveredni.

Csodálkoztam, hogy ennyire óvja őt még a tűztől is, de különösebben nem foglalkoztam vele, inkább kicsit nagyobb sebességre kapcsoltam, hiszen már nem voltam túl messze. Két perccel később pedig már az edzőközpont előtti járda mellett parkoltam, és a kormány mögül nézelődve, szememmel Miát kerestem. Nem voltak sokan az utcán, így könnyű volt kiszúrnom a nekem háttal álló, szőke lányt. Kiszálltam a kocsiból, odamentem hozzá és ráköszöntem.

- Szia. Victoria Weiß – nyújtottam felé a kezem.

- Amelia Schneider. – Gyors kézfogás után magamban megállapítottam, hogy első ránézésre egészen szimpatikusnak tűnik, aminek kifejezetten örültem. Talán mégsem lesz olyan szörnyű az az egy hét, amit együtt kell majd töltenem vele. Reméltem, hogy könnyen szót tudunk majd érteni, és Karl kérésének is eleget tudok majd tenni, miszerint nem hagyom bajba keveredni az unokahúgát. Mia nem úgy nézett ki, mint egy bajkeverő-típus. Sokkal inkább, mint egy átlagos, normális huszonéves lány. Ezért is gondoltam azt, hogy nem lesz vele probléma.

- Először körbevezetlek itt, a központban, aztán megmutatom a stadiont is. Nem tudom, milyen anyagra van szükséged, de ami lényeges, azt majd leszűröd magadnak, és szépen megjegyzed. – Közöltem vele. Jobbnak láttam mihamarabb elkezdeni a munkát, és túlesni ezen a körbevezetős, unalmas részen, így azzal a lendülettel el is indultam a bejárat felé. Ő viszont egy tapodtat sem mozdult, egy pillanattal később pedig az is kiderült, miért nem.

- A bőröndömet esetleg nem tudom valahová lerakni? – kérdezte. – Nem lenne túl kényelmes végig magam után vonszolni.

- Rakjuk be a kocsimba! – ajánlottam. A BMW-hez sétáltunk, kinyitottam neki a csomagtartót, megvártam, míg bedobja a bőröndöt, aztán le is zártam. – Más valami? – pillantottam rá. Megrázta a fejét, ezzel jelezve, hogy ez minden, úgyhogy ismét elindultam az edzőközpont ajtaja felé, ezúttal már Miával a nyomomban.

Egy darabig csendben haladtunk egymás mellett, aztán ő – ahelyett, hogy a falon elhelyezett, a játékosainkról készült arcképeket nézte volna – beszélni kezdett. Tíz perc alatt sikerült megismertetnie velem az életét, a tanulmányait, meg mindenféle dolgot, amit fontosnak tartott megosztani velem. Tulajdonképpen még örültem is neki, hogy folyamatosan mondja a magáét, hiszen én magam nem voltam valami beszédes, viszont a kínos csöndeket sem szívleltem. Mia gondoskodott róla, hogy ez egy percre se álljon be köztünk, mihelyst abbahagyta az egyik sztorit, már kezdett is bele a másikba. De amikor az edzőközpont egy lényegesebb pontjára értünk, félbe kellett szakítanom őt.

- Itt a földszinten, mi alkalmazottak, főként csak átszaladni szoktunk, mert az edzőpályák az épület mögött vannak, a fontosabb irodák pedig a felsőbb emeleten. Azokat valószínűleg nem is áll módomban megmutatni, mert minden percben dolgoznak, itt lent viszont tudok mutatni pár érdekességet. A srácok rengeteg időt töltenek itt, ahogy látod mindenféle szórakozási lehetőség adott számukra – mutattam a csocsó-, pingpong-, illetve a billiárdasztal felé. Ezektől kicsit távolabb egy hatalmas nagy kanapé foglalt helyet, vele szemben pedig minden videojátékozáshoz használatos eszköz. – Vannak napok, amikor itt is ebédelnek, együtt – intettem a hosszú faasztalok felé a terem másik végében. – Itt van még a jegyirodánk is, kicsit messzebb pedig egy fanshopot is találsz.

Ahogy továbbhaladtunk a folyosókon, a fehér falakon a csapat eddig elért eredményei kísértek minket végig. Ott álltak a megnyert bajnokságok, német kupák, BL, illetve kisebb-nagyobb elhódított serlegek pontos dátumai, amik előtt Mia le is ragadt egy pár pillanatra bámészkodni. Mivel nekem nem volt akkora csoda ez a hely, hiszen nap mint nap itt ütöttem el az időmet, nem álltam le vele együtt nézelődni, inkább haladtam tovább, hogy minél előbb letudjuk ezt az egész idegenvezetősdit.

Megmutattam neki a legmodernebb eszközökkel felszerelt edzőtermet, a masszázsrészleget, a medencékhez is elvittem őt, vetettünk egy pillantást az itteni öltözőkre, végül a kényelmes bőrszékekkel ellátott moziteremben lyukadtunk ki, ahol ismét elidőztünk egy darabig, mert Mia nem bírta megállni, hogy ne ücsörögjön ott egy darabig, miközben csak bámul előre csodálkozva. Ha belegondoltam, hogy egyszer én is ilyen lehettem… Te jó isten!

Miután hajlandó volt ismét a feladatunkra koncentrálni, egy ajtóhoz mentünk, ami kivezetett az épületből a szabadba.

- A játékosok általában a hétfőt kapják meg szabadnapnak, ezért nem dolgozik jelenleg senki a pályákon – magyaráztam, miközben elindultunk a zöld gyep mentén. – Az edzéseket több gyakorlatra bontják fel, például van, aki csak futómunkát végez. Gondolom, ezeket kell majd megfigyelned a hét során. Ha kérdésed van, hozzám is fordulhatsz, de biztosabb, ha az edzőktől érdeklődöd meg.

Meséltem neki az edzések rendjéről, a nyílt edzésekről, és minden ehhez kapcsolódó dologról, ami hirtelen eszembe jutott és fontosnak tartottam megemlíteni. Az elején még figyelt rám, később azonban feltűnt, hogy nem arra koncentrál, amire kellene. Nem értettem, hogy ha ez a feladat annyira fontos neki, akkor miért nem tudja komolyan venni? Miért nem figyel rám, miközben magyarázok neki? Már a legelején sejtettem, hogy ez lesz ebből az egészből, ezért is nem akartam elvállalni a rám bízott feladatot.

- Amelia, figyeltél? – fordultam hozzám számonkérően, miután tíz percet beszéltem hozzá folyamatosan úgy, hogy az összes szavamat eleresztette a füle mellett. Idejét láttam alávetni őt egy tesztnek, amin nyilvánvalóan csúfosan meg fog bukni.

- Persze, Tori – vágta rá. Az általam olyannyira gyűlölt becenevem hallatán megrándult az arcom. – Viszont nem szeretem, ha a teljes nevemen szólítanak. Hívj csak Miának! – próbálta terelni a témát.

- Én pedig kifejezetten utálom, ha valaki Torinak nevez – közöltem vele hűvösen. – Ria, oké? – Fülét-farkát behúzva bólintott, én meg elégedetten nyugtáztam magamban, hogy most már talán nem lesz vele gond a továbbiakban. Azért a tesztet még nem zártam le, volt egy utolsó lehetősége, hogy jóvátegye, hogy nem figyelt. – Akkor menjünk – engedtem őt előre. Kíváncsi voltam, jó irányba indul-e el, de csak állt ott előttem, mozdulatlanul. Végül sikerült leküzdenie a büszkeségét, és visszafordult hozzám.

- Hova is megyünk? – kérdezte. Sejtettem, hogy ez lesz. Megforgattam a szemem, aztán kielőztem őt és elindultam a kijárat felé, itt ugyanis véget ért a napi programunk, mehettünk a stadionba. Beültünk a kocsimba és nekivágtunk a néhány perces útnak. Vezetés közben én megterveztem, hogy milyen sorrendben fogunk végighaladni a hatalmas létesítményen, Mia pedig beszélt hozzám valamit, de bevallom, most én nem figyeltem egy szavára sem. Túlzottan lefoglalt, hogy kitaláljam a lehető legrövidebb útvonaltervet az Allianz Arenában.

Érkezés után elsőként megmutattam neki, hogy ha rögtön belép az ajtón, mit merre fog találni, melyik irányba kell elindulnia, ha nem akar célt téveszteni. Megint azt láttam rajta, hogy bólogatás közben el-elkalandozik a tekintete, és sűrűn pillant a pálya irányába, de ezúttal nem szóltam rá. Az ő baja, ha lemarad dolgokról. Még egyszer biztosan nem fogom elmagyarázni neki.

- Itt a sajtóterem – nyitottam be az egyik ajtón, miután végeztem a mondókámmal. A szoba elrendezése nem lehetett ismeretlen számára, hiszen nagyban hasonlított egy egyetemi előadóteremhez. Éppen csak a padok hiányoztak. – A meccsek előtt, illetve után ide gyűlnek be az újságírók, riporterek, hogy feltegyék a játékosoknak a kérdéseiket.

- Hű, jó nagy! – jegyezte meg.

- Általában maximum három játékos ül a mikrofonok mögé, és körforgásszerűen váltják egymást – tettem hozzá, az ő mondatát figyelmen kívül hagyva. Szerencsére most nem akart percekig bámészkodni, meg kipróbálni, hogy kényelmesek-e a műanyag székek, úgyhogy haladhattunk tovább az öltözők felé.

Odabent makulátlan tisztaság, rend és valamilyen friss, tengerpartot idéző tisztítószer illata fogadott minket. Valószínűleg nem sokkal takarítás után érkeztünk. Itt sok mindent nem tudtam elmagyarázni Miának, de felajánlottam, hogy ha akarja tudni, melyik játékos hol foglal helyet a meccsek alkalmával, akkor azt megmondom neki. Ezzel elvoltunk egy darabig, gyanítom, az összes kedvencét felsorolta nekem. Innen az általam oly jól ismert masszázsszobába vittem őt, pár szóban összefoglaltam a saját munkám lényegét, majd indultunk is tovább. Nagyon untam már ezt a körbevezetést, és most már szerettem volna minél előbb befejezni. Éppen ezért a stadion többi részének bemutatását rövidre zártam. Egyébként is, Mia sem figyelt már arra, hogy miről beszélek, annyira be volt sózva, hogy láthassa a pályát. Nem is húztam tovább az időt, a játékosfeljáróhoz vezettem őt, és most az egyszer hagytam, hogy szinte tátott szájjal bámulja percekig a falon függő címert, meg a körülötte lévő dolgokat.

Azt hittem, a pálya szélére lépve tesz majd valami megjegyzést, mint a sajtószobában, de meg sem szólalt, csak lenyűgözve nézelődött jobbra-balra. Meg tudtam érteni őt, én is ugyanígy álltam itt, amikor elkezdtem a csapatnál dolgozni. Előtte jártam már ugyan a stadionban, hiszen a mérkőzések rendszeres látogatói voltunk a családdal, de így üresen valahogy még nagyobbnak, és még lélegzetelállítóbbnak tűnt, mint szurkolókkal tele. Nem tudom miért, de így volt.

- A fűre nem léphetünk rá, viszont visszamegyünk, és megmutatom a VIP részleget – zökkentettem vissza Miát a valóságba. Eleget ácsorogtunk ott, ideje volt haladnunk, ha végezni akartunk még a mai délelőtt folyamán.

Nem sűrűn fordultam meg a különleges vendégeknek fenntartott, étteremmel felszerelt helyen; életemben talán kétszer, ha ültem ott, így jóformán nekem is újdonság volt a látvány. A pálya, illetve az egész stadion minden szegletét tökéletesen be lehetett látni innen, egyszerűen fantasztikus volt. Itt töltöttük el a legtöbb időt, a széksorok között sétálgattunk, megmutattam neki a különböző szektorokat, aztán visszamentünk legfelülre és még egyszer körülnéztünk, minden egyes részletet az eszünkbe vésve.

- Egyszer, gyerekként voltam itt meccsen – szólalt meg, ezzel megtörve a varázst. – Azóta szeretem a csapatot, és csodálom a meccsek légkörét.

- Igen, valóban leírhatatlan – bólintottam egyetértően, közben pedig azt gondoltam, ezt bár ne mondta volna. Jobb volt, míg nem tudtam, hogy csak azért van itt, mert rajong a csapatért. Ezzel újabb rossz pontot szerzett nálam, mellesleg ha belegondoltam, miket fog művelni, ha találkozik a srácokkal… Csak remélni tudtam, hogy nem ugrik majd visítva a nyakukba, és ki tud majd nyögni nekik kettőnél több értelmes mondatot. Jól meg kellett gondolnom, magammal vigyem-e délután David grillpartijára, de végül arra jutottam, gonosz dolog lenne otthon hagyni őt.

A gyomrom hangos korgással jelezte, hogy ideje lenne ennem valamit a reggeli müzli után, és amúgy is végeztünk a mai programokkal, úgyhogy szóltam Miának, hogy most már indulunk haza. A legrövidebb utat választottam a stadiontól hazáig, hiszen jól hallottam, hogy ő is legalább olyan éhes lehet, mint én. Nem hiányzott, hogy Karl kiakadjon rám, amiért éheztetem az unokahúgát, szóval inkább siettem.

Otthon megmutattam neki a szobáját, meg nagyjából azt is, hogy melyik helyiséget hol találja, aztán egyedül hagytam, hogy kipakolhasson, én pedig a konyhába mentem elintézni egy telefont. Davidet hívtam, hogy mikor mehetünk át, mert már mindketten iszonyat éhesek vagyunk. Korábban már említettem neki, hogy díszvendéget is viszek hozzá, így nem érte meglepetésként a többes szám. Azt mondta, akár indulhatunk is, a hús már javában sül.

- Nagyszerű, akkor tíz perc és ott vagyunk. – Gyors búcsú után letettem, Mia pedig pontosan ekkor lépte át a küszöböt, és arról kezdett érdeklődni, tud-e valamiben segíteni nekem.

- Nem, nem kell, mert nem itthon fogunk enni – válaszoltam. – Meg lettünk hívva egy grillpartira. Ha készen vagy, akár indulhatunk is. Nem megyünk messzire, mindössze két perc séta lesz az egész.

Úgy is volt, ahogy mondtam, egy utcányit kellett sétálnunk, aztán már ott is álltunk az általam oly jól ismert ház előtt. Megnyomtam a csengőt, és vártam, hogy David kijöjjön elénk. Na és közben kíváncsi voltam, mit fog reagálni Mia, ha megtudja, kihez is érkeztünk. Elmosolyodtam, ahogy megláttam azt a meglepettséget az arcán, mikor észrevette a közeledő házigazdát. Amíg ő próbálta rendezni az arcvonásait, én átöleltem a középpályást, majd bemutattam őket egymásnak. Amíg ők a puszilkodással voltak elfoglalva, elfordultam, hogy Mia ne lássa, ahogy a zavart arckifejezésén nevetek.

- Remélem, már éhesek vagytok, lányok, mert hamarosan ehetünk. Még egy kicsit sütnöm kell a húst – mesélte David, miközben az udvarra terelt minket. A grillsütőhöz lépett, én meg vele tartottam, hogy segítsek neki, ha kellene. Váltottunk pár szót, kérdezte, hogy milyen volt a körbevezetés, aztán beküldött a konyhába, hogy a hűtőből hozzak ki magunknak valami innivalót. Amikor visszaértem, ránk parancsolt, hogy ne ácsorogjunk felette, inkább foglaljunk helyet.

- Jóban vagy a játékosokkal? – kérdezte Mia, miután leültünk a már előre megterített asztal mellé.

- Persze, szinte mindenkivel. Nem nehéz velük jól kijönni, de majd te is rájössz, mert lassan biztos beesnek még páran – feleltem, majd a kezébe nyomtam az üvegpoharat, amibe az imént töltöttem neki gyümölcslevet.

Én magam sem tudtam, hogy ki jön még rajtunk kívül, de nem is ez érdekelt leginkább, hanem hogy mit fog reagálni Mia, amikor befut három-négy Bayern sztár. Kíváncsi voltam, előjön-e belőle a rajongó énje, vagy tudja majd kezelni a helyzetet, és megőrzi a hidegvérét. Az eddigiekből azt szűrtem le, hogy képes visszafogni magát, de ugyanakkor az is feltűnt, hogy teljesen máshogy viselkedik, mint a délelőtt folyamán. Nem csacsogott összevissza, de még mosolyogni is alig láttam, pedig a körbevezetésen le sem lehetett lőni őt. Azért azt reméltem, hogy nem fog egész délután egymagában, unatkozva ücsörögni itt, és nem követeli majd korábban a tervezettnél, hogy menjünk haza, hanem valamelyik játékossal megtalálja a közös hangot és visszatér a délelőtti önmagához. Mondjuk az arckifejezése nem erről árulkodott, mikor bemutattam a sorban érkező Basti, Thomas és Shaq hármasnak.

A srácok a hintaágyba telepedtek, és beszélgetni meg viccelődni kezdtek, én pedig egyedül maradtam Miával, aki továbbra is sztrájkolt beszéd terén. Így viszont hamar eluntam, hogy csak ott ülünk egymás mellett némán, ezért felálltam és Davidhez sétáltam, hogy ne magányosan sütögesse a húst.

- Mi a helyzet? – érdeklődte meg, mikor közelebb értem hozzá. – Nem tűnik valami beszédesnek – vette halkabbra a hangját, és Miára nézett, aki csak ült ott az asztalnál, egyedül, és néha el-elmosolyodott Thomas hülyeségein, amivel folyamatosan szórakoztatta a társaságot.

- Délelőtt nem ilyen volt. Az a baj vele, hogy meg van veszve értetek, és nem tudja kezelni a helyzetet. Azért hoztam el, hogy hozzászokjon, hogy egy hétig a kedvencei fogják körülvenni. Inkább itt jöjjön ki belőle ez a viselkedés, mint mondjuk holnap.

- Igazad van – bólintott. Több szó nem esett a vendégemről, inkább bekapcsolódtunk a többiek által folytatott beszélgetésbe, nevettünk Müller idióta nevetésén, és jól éreztük magunkat. Beismerem, Miáról teljesen meg is feledkeztem, és nem foglalkoztam vele, hogy ő is élvezi-e a bulit. Egy kis idő után David hívta fel rá a figyelmemet, hogy már nem egyedül ücsörög, hanem Basti társaságában.

- Neki ugye van barátnője? – pillantottam a harmincegyesünkre összevont szemöldökkel. David csak hangosan felnevetett válaszadás helyett, majd miután kiszórakozta magát a kérdésemen, megjegyezte, hogy szerinte nem kell amiatt aggódnom, hogy Basti rámozdul Miára. – El tudom képzelni Karlról, hogy levágná a fejem, ha úgy szolgáltatnám vissza az unokahúgát, hogy összejött Bastian Schweinsteigerrel – tűnődtem el. – Köztük azért van korkülönbség. Na, mindegy. Mikor lesz kész a kaja? Éhen halok – panaszkodtam Davidnek, akinek meg melege lehetett, mert úgy döntött, megszabadul a pólójától.

- Még öt perc – fordította meg az egyik hússzeletet tettetett nagy szakértelemmel. – Addig bemész a salátáért?

- Persze – feleltem. Úgy ismertem már a házát, mint a tenyeremet, szóval esély sem volt arra, hogy eltévesszem a konyhát. Kivettem a hűtőből a nagy fémtálba borított zöldségeket, az oldalsó rekeszből az öntettel teli üveget, kivittem az udvarra és letettem Mia elé az asztalra. Ő még mindig Bastival beszélgetett, de az elcsípett mondatokból arra következtettem, hogy a középpályást is csak az élettörténetével fárasztja. De legalább beszélgetett valakivel, nem csak ült és unatkozott.

- Kész a kaja! – kiabált David, mire mindenki felkapott az asztalról egy tányért és odasereglett a grillrács köré. A nagy sorba állást egy kis közjáték zavarta meg, Shaqirinak ugyanis sikerült annyit innia a délután folyamán, hogy ne vegye észre a galád módon útjába álló széket. A földet érést követően szitkozódott egy sort, feltápászkodott, leporolta magát, majd elkezdett veszekedni a székkel, hogy miért nem tudott kitérni előle, mikor látta, hogy jön. Amikor pedig már azt képzelte, hogy a szék is beszél hozzá, ráadásul kötekszik vele, már mindannyian a hasunkat fogtuk a nevetéstől. Végül, amikor rájött, hogy ő a jókedv okozója, még szándékosan rá is játszott egy kicsit, aztán viszont abbahagyta a komolytalankodást és ő is sorba állt a tányérjával.

- Jót beszélgettetek Bastival? – ültem le Mia mellé, miután én is megkaptam a nekem járó adagot. Annak ellenére, hogy ott volt a nagy asztal, szinte mindannyian a hintaágyban ülve láttunk neki a hús meg a saláta elfogyasztásának.

- Ha mindenki olyan, mint Basti, akkor tényleg nem nehéz velük kijönni – válaszolt, miután lenyelte a szájában lévő falatot. – Lehet egy kérdésem? – kérdezte aztán hirtelen. Meglepődtem a témaváltáson, de megvontam a vállam. Érdekelt, mire volt kíváncsi velem kapcsolatban, hiszen a nap folyamán eddig nem sok érdeklődést mutatott irántam. – Együtt vagytok Alabával? – Ez a kérdés legalább annyira meglepett, mint az előző. Davidre pillantottam, aki Shaqirivel nevetett valamin, és eltűnődtem rajta, hogy vajon mi történt kettőnk közt a délután folyamán, amiből Mia azt szűrte le, hogy együtt vagyunk.

- Nem, dehogyis! – vágtam rá végül az igazságnak megfelelően. – Csak jó barátok vagyunk

- Ühüm – bólogatott idegesítő, mindentudó vigyorral az arcán.

- Tényleg így van – hangsúlyoztam ki a tényleg szót, hogy eljusson az aprócska agyáig. Egy pillanat alatt sikerült felhúznia.

- Szerintem nincs barátság fiú és lány között – okoskodott tovább, mire közöltem vele, hogy akkor nyissa ki a szemét, mert itt a példa, hogy igenis van, de ő továbbra sem szállt le a témáról. - Ha van is, akkor hosszútávon biztos átalakul – rántotta meg a vállát. Ez a flegma mozdulat végképp kihúzta nálam a gyufát, úgyhogy fogtam a tányéromat és inkább átültem az asztalhoz, Thomas mellé és beszédbe elegyedtem vele. De mivel jócskán dolgozott még bennem a düh, a felét sem fogtam fel annak, amit mondott, pedig biztosan szórakoztató volt. A viccei helyett azonban végig az járt a fejemben, hogy mégis hogy a fenébe fogok kibírni e mellett a lány mellett még hat teljes napot, mikor már most ott tartok, hogy egyetlen szavával képes az őrületbe kergetni. Annyi biztos volt, hogy nem küldhetem haza. Ha már elvállaltam a feladatot, akkor így vagy úgy, de végig kell szenvednem vele azt az egy hetet.