6. rész

Sziasztok!

Ha vasárnap, akkor Double Date, szóval itt is a következő fejezet! Az előzőhöz köszönöm szépen a pipákat és a kommentet, remélem most is megleptek egy-kettővel. Gondoltam, szólok, hogy nem biztos, hogy elkészül időre a 7. részem, de igyekszem majd mindent megtenni, hogy ne késsek vele. Ehhez jó olvasást kívánok, és most először melegen ajánlok az olvasás mellé egy kis zenét is: All Time Low - Time Bomb

Az elkövetkező napok ugyanolyan unalmas, monoton tempóban teltek, mint az eddigiek. Szinte összemosódtak, hiszen semmi izgalmas nem történt a megszokott dolgokon kívül. A délelőttjeim egy jelentős részét rendre az edzőközpontban töltöttem, a fennmaradó időben pedig a rendelőben tettem a dolgomat, többnyire Nora társaságában. Még mindig fárasztó volt, de már kezdtem hozzászokni, és a napi teendők szépen lassan rutinszerűvé váltak. Már nem éreztem azt délutánonként, hogy ha nem hagyom abba néhány pillanatra, amit éppen csinálok; vagy nem iszom egy kávét, akkor menten elalszom. Estére viszont kellemesen lefárasztott az egész napos sürgés-forgás, így nyugodtabban, álmok nélkül aludtam – és másnap kipihentebben ébredtem.

– Istenem – összerezzentem ijedtemben, mikor a telefonom rezegni, majd zenélni kezdett a kezemben. A kijelzőre sem kellett néznem, hogy tudjam, már megint Marco keres. A mai nap már legalább tízszer hívott, és tegnap is egy jó párszor, de egyszer sem vettem fel. Nem volt kedvem beszélni vele, nem akartam meghallgatni, illetve nem éreztem úgy, hogy nekem lenne mit mondanom neki. Mellesleg meg is kértem, hogy ne keressen most egy darabig, ehhez képest két napja hívogatott.

– Nem lenne egyszerűbb, ha felvennéd? – tette fel a kérdést David. Már tudott mindenről, a héten elmondtam neki, hogy mi történt Dortmundban, illetve utána itthon. Vetett rám egy gyors oldalpillantást, de aztán rögtön fordult is vissza az út felé, hiszen éppen egy elég forgalmas szakaszon kocsikáztunk. A reptér felé tartottunk, Katja és a kézis lányok ugyanis most érkeznek majd haza egy amerikai tornáról, ahol elég jól szerepelt a csapatuk. Ha jól emlékeztem arra, amit David mondott, harmadik helyezettek lettek, de nem mertem volna fogadni rá, mivel akkor is éppen egy hívás foglalt le, amikor erről beszéltünk. Viszont izgatott voltam, hogy végre megismerhetem a barátnőjét, és ezért is nem akartam most Marcoval foglalkozni. Csak elterelte volna a figyelmem, pedig nem akartam rá gondolni, nem akartam ezen rágódni. Megtettem már a héten elégszer.

– Nem – ráztam meg a fejem. – Most az egyszer nem úgy fognak menni a dolgok, ahogy ő akarja – tettem hozzá, majd azonnal el is tereltem a témát, és arról érdeklődtem, mikor landol Katjáék gépe. David szerencsére könnyen belement, hogy ebbe az irányba folytatódjon a beszélgetésünk, és nem erőltette a Marco-témát.

Néhány szót váltottunk csak, amikor azonban egy csendesebb környékre értünk, ahol nem száguldoztak mellettünk sietős idióták, csak mi voltunk, meg a néhány külvárosi ház, kibámultam az ablakon. Próbáltam a környezetre összpontosítani, de a gondolataim – bármennyire nem akartam – rendre Marcora terelődtek. És hiába nem szerettem volna beszélni vele, azért kíváncsi voltam, miért hívogatott már két napja, hogy mégis mi mondanivalója lett volna nekem. Ha igazán őszinte akartam lenni magammal, hiányzott, ugyanakkor elegem volt már az állandó vitázásokból és néha a pokolba kívántam az egészet. Ez a kettősség rengeteg gondolkodásra késztetett a folytatást illetően, és azt hiszem, mostanra végre kezdett megfogalmazódni valami döntésféle a fejemben.

– Megérkeztünk – közölte David, mikor megállt, és ez fel sem tűnt nekem, annyira másfelé járt az agyam. – És jobb, ha sietünk.

Egy icipicit késve értünk a reptérre a forgalom miatt, még Katjának kellett várakoznia ránk, de néhány telefon után megtaláltuk őt a tömegben. Egy pár – az egyesület melegítőjét és vállukon sporttáskát viselő – csapattársa vette őt körül, de amint felfedezett minket a rengeteg ember között, egy-egy öleléssel elköszönt tőlük és megindult felénk.

– Victoria – nyújtottam a kezem a kézis lánynak, miután David és ő üdvözölték egymást.

– Én meg Katja vagyok – szorította meg a kezem, aztán közelebb hajolt, hogy két puszit is nyomjon az arcomra. – Már sokat hallottam rólad.

– Tényleg? – néztem nagyot. – Remélem, csupa jót meséltél rólam, te pletykafészek! – nevettem Davidre, de ő nem igazán figyelt ránk, éppen a barátnője csomagjaival volt elfoglalva. Én is felajánlottam, hogy elhozok valamit a parkolóig, de nem volt szükségük a segítségemre.

Katjával nagyjából az első együtt töltött öt perc alatt összehaverkodtunk. Az autóban mindketten a hátsó ülést választottuk, és végigbeszélgettük az utat a kávézóig, ahová tartottunk. Szimpatikus, kedves, a csapatával elért sikerek ellenére földhözragadt lány volt, és szerintem igazán helyes párost alkottak osztrák barátommal.

Egy csendes sarokban választottunk magunknak asztalt a hangulatos, sötétbarna-narancs színek által uralt helyiségben. Jó nagy pohár jegeskávét rendeltem mentafagyival, hogy amíg apránként elfogy, legyen időnk beszélgetni. Egy jó darabig ez így is történt, Katja mesélt a kézis tornáról, mi meg mindenféléről, ami ez alatt Münchenben történt, amikor azonban arról érdeklődött, mi újság velem és Marcoval, hirtelen elcsendesedtem.

– Rossz téma, igaz? – fordult Davidhez megerősítésért, amit azonnal meg is kapott egy apró bólintás keretében. Katja alsó ajkát beharapva, bocsánatkérő pillantással pislogott rám, de nem hibáztattam őt olyanért, amiről fogalma sem volt.

– Elfelejtettem mondani neki. – Hasonló sajnálkozó pillantást kaptam a velem szemben ülő osztráktól is, mint a barátnőjétől.

– Semmi gond – nyugtattam meg őket. Tulajdonképpen még örültem is, hogy David nem beszélt erről még a barátnőjének sem, hiszen én magam kértem meg erre. Viszont nem akartam, hogy Katja kényelmetlenül érezze magát a későbbiekben, úgyhogy nagyjából elmeséltem neki az egész sztorit az elejétől kezdve egészen odáig, hogy mire jutottam az elmúlt napokban. – Szóval most épp ott tartunk, hogy… hogy arra gondoltam, nem kellene tovább folytatnunk ezt a kapcsolatot. – Kimondva még rosszabbul hangzott, mint a fejemben, de tényleg megfogalmazódott bennem ez a lehetőség is. A dortmundi látogatás után történtek amolyan utolsó cseppek voltak a pohárban számomra. Összességében nem hibáztattam őt semmiért, ahogy magamat sem – ez, hogy idáig jutottunk, mindkettőnk hibája volt, és abból fakadt, hogy mindig, mindketten a saját igazunkat bizonygattuk. Nem engedtünk a másiknak, nem figyeltünk egymásra, mert egyformák voltunk – mindketten ugyanolyan makacsok. Ezeknek a gondolatoknak köszönhetően végül arra jutottam, talán jobb lenne nekünk egymás nélkül.

Kínos csend ült a társaságra, és David hatalmas szemeket meresztett a kijelentésem hallatán. Nem lepett meg a csodálkozása, hiszen ő – azon kívül, hogy próbált felvidítani – végig azon volt ebben a néhány napban, hogy rábeszéljen a békülésre.

– Nézd, én nem nagyon akarok beleszólni – kezdte óvatosan Katja –, de szerintem nem kellene ilyen könnyen feladnotok. Egyszer én is voltam hasonló helyzetben, mint te most. Pár éve volt egy barátom, akit akkoriban nagyon szerettem. Egy évig minden remekül alakult köztünk, aztán jöttek a kisebb-nagyobb viták, veszekedések. Végeláthatatlanul sok sikertelen megoldási kísérlet után aztán egyszer megmondtam neki, hogy most békültünk ki utoljára, ez az utolsó esélye, kezdjen vele, amit akar. Ha eljátssza, akkor ennyi volt… De igazából ez rossz példa, mert szinte gyerekek voltunk még, és mindennek ellenére csak időlegesen oldódott meg a probléma, és újabb fél év után szakítottunk.

– Ha tudnád, mi is milyen gyerekesek tudunk lenni néha… És pont ezért félek attól, hogy megint csak ideiglenesen oldódnának meg a gondok – sóhajtottam. Egy részem persze szívesen döntött volna a békülés mellett, de most épp a másik kerekedett felül rajta – az, amelyiknek már elege volt ebből a nyűglődésből, és így vagy úgy, de minél hamarabb le akarta zárni ezt a szakaszt.

– De egy próbát nem megér? – kérdezte David.

– Nem tudom – vontam vállat, majd a napokban már jól bevett szokásomhoz, vagyis a téma eltereléséhez folyamodtam. Nem volt kedvem most erről beszélgetni, ők pedig nem nyaggattak vele tovább. Végül úgy elment az idő a társaságukban, hogy kapkodva, sietősen kellett nekik búcsút intenem és távoznom, mert félő volt, hogy nem érek be időben a rendelőbe.

A délelőtt további részében próbáltam a munkámra összpontosítani, de Katja szavai sehogy sem mentek ki a fejemből, plusz – ritkábban ugyan, de – a telefonom is folyton csöngött. Mindennek a tetejébe pedig Nora fecsegését is hallgatnom kellett, amivel aznap különösen az idegeimre ment, és magamban imádkoztam egy csendes óráért, amikor nem kell őt hallgatnom. Egészen délig kellett várnom erre, hiszen amint az óra elütötte a tizenkettőt, asszisztensnőm felpattant a helyéről, és eltűnt, engem meg egyedül hagyott a millió tennivalóval. Nagyot sóhajtva láttam neki a munkának, amibe mostanában temetkeztem. Amikor dolgoztam, csak arra koncentráltam, amit éppen csinálok – legyen az egy kivizsgálás, vagy egy edzés utáni masszázs –, minden mást kizártam, és ez a hozzáállásom a napokban hihetetlenül jól jött.

– Mi a panasza? – kérdeztem gépiesen, a papírjaimból fel sem pillantva, mikor nem sokkal később az újabb páciens mögött bezáródott az ajtó. Még az előző, a Bayern ifi csapatából érkezett srác izomproblémáira kiadott gyógyszerek adatait írtam be a saját füzetembe. Bíztam benne, hogy a krémtől és a tablettáktól, meg a borogatástól rendbe jön majd magától, mert ahogy néztem, nem tűnt komolyabb sérülésnek.

– A barátnőm haragszik rám, és nem veszi fel a telefonját, ha hívom. – Érkezett a meglepő válasz az előbbi kérdésemre. Sóhajtva tettem le az előttem heverő papírokra a tollam, és felpillantottam Marcora.

– Talán jó oka van rá – feleltem szemrebbenés nélkül. Nem kellett volna idejönnie, nem akartam látni, és ezt ő maga is kikövetkeztethette volna abból, hogy mindig kinyomtam, ha keresett. Szükségem lett volna még egy kis időre, hogy átgondolhassam, mit akarok. Mert amennyire biztos voltam benne reggel, hogy szakítani akarok, Katja szavai úgy ingattak meg a döntésemben.

– Ria, kérlek! – Közelebb jött, kihúzta magának az asztalom túloldalán lévő kemény, fehér széket és letelepedett rá. Annyira zavaró volt, hogy folyamatosan a tekintetemet kereste, hogy az asztalon heverő mappákra szegeztem a pillantásom. Viszont hamar rájöttem, hogy bármit is mondok, így nem fogja komolyan venni egyetlen szavamat sem, nem fog egyedül hagyni, és a végén megint az lesz, amit ő akar – meghallgatom a mondókáját. Nem akartam ezt, legalábbis most még nem, úgyhogy határozottnak kellett tűnnöm, noha közel sem voltam az.

– Nem akarok beszélni veled. Hogy hozzam még a tudtodra, hogy fel is fogd? – Néhány pillanat erejéig farkasszemet néztünk, és végül ő volt az, aki megadta magát. Elmotyogott egy jól vant, hátratolta a széket, felállt, és kisétált a rendelőből.

Ez volt az a pillanat, mikor úgy döntöttem, ideje nekem is követnem Nora példáját, és tartanom kell egy ebédszünetet. Kajára ugyan nézni sem bírtam jelenleg, viszont bíztam benne, hogy ha csatlakozom majd az asszisztensemhez, az üres, felszínes fecsegésével eltereli a figyelmemet. De már végzett, mire én nekiláttam volna, úgyhogy inkább a mosdót vettem célba, majd rövid idő múlva visszatértem az asztalom mellé, és újra a munkámba menekültem a gondolataim elől.

Először a héten el voltam keseredve, amikor véget ért a munkaidőm, és még csak túlóráznom sem kellett, mert mindennel végeztem. Jó sokáig húztam a pakolászást, és közben azt tervezgettem, inkább a szüleimnél töltöm az éjszakát, mert semmi kedvem nem volt egyedül lenni otthon. A puha plédemmel és a két tesómmal akartam bekuckózni az egyikünk szobájába, és filmet nézni, meg hajnalig kibeszélő show-t tartani. Mégis előbb a saját lakásomba vittek a lábaim, ahol nem kis meglepetés fogadott. Már alapból azt is furcsának találtam, hogy nyitva van a bejárati ajtó, mert rémlett, hogy reggel bezártam. Amikor viszont átléptem a küszöböt, és a kivilágított folyosón végigsétálva a nappaliban Marcoba ütköztem, annyira megijedtem, hogy levegő után kellett kapnom.

– Nem akartalak megijeszteni – szabadkozott. Felállt a kanapéról, és elindult felém, de intettem neki, hogy maradjon ott, ahol van, mindjárt jövök én is. Kényelmes papucsra cseréltem a cipőmet, közben pedig arra vártam, hogy csillapodjon az őrült szívverés, amit a rémület, plusz Marco látványa együttesen idézett elő.

– Életem legrosszabb döntése volt, mikor elárultam neked, hol tartom a pótkulcsot – hangsúlyoztam ki alaposan a legrosszabb szót, mikor átléptem a küszöböt. – Nem adod fel, igaz?

– Nem. Tudod, hogy nem szokásom – felelte.

– Oké – vontam vállat. Próbáltam úgy tenni, mintha teljesen hidegen hagyott volna, hogy itt ülünk egymással szemben, de ugyan kit akartam ezzel átverni?! Még magamat sem sikerült, nemhogy őt. – Én elég sokat gondolkodtam azon, mi legyen velünk, de előbb kíváncsi vagyok, te mire jutottál. Hallgatlak.

– Haragudtam rád, amikor a dortmundi látogatás után eljöttem tőled. Azokért, amiket mondtál; és nem tudtam – sőt, nem is akartam – hinni neked. Azt hittem, mégiscsak az én családom, én jobban ismerem nálad a saját anyámat. De közben tudtam azt is, hogy te nem hazudnál nekem, főleg nem ilyesmiben. Szóval fogalmam sem volt róla, hogy mit kellene csinálnom, úgyhogy aludtam rá egy párat, azt remélve, hogy később higgadtabban át tudom gondolni a dolgokat. Aztán hazatelefonáltam, hogy rákérdezzek erre a Carolin-dologra. – Egy pillanatra félrenézett, és én sejtettem, hogy abból a telefonbeszélgetésből kiderült minden; hogy nem csak kitaláltam az exe folyamatos felemlegetését. – Sajnálom… – nyúlt az ölemben heverő kezeim után, de elhúztam előle, mielőtt elérte volna őket.

– Nahát, nem gondoltam volna, hogy ez a szó szerepel a szótáradban – jegyeztem meg cinikusan, de ahogy megláttam az arcát a szavaim után, legszívesebben visszaszívtam volna az előbbi mondatot, de legalábbis máshogy fogalmaztam volna meg és más hangnemet használtam volna. – Ne haragudj, nem így akartam. – Egy végtelennek tűnő pillanatra csend állt be köztünk, és tudtam, hogy a felelőtlen megjegyzésemnek hála elment a kedve attól, hogy beszéljünk. Gondolatban szidtam magam, amiért néha pont akkor nem tudtam befogni a szám, amikor kellett volna, ellenben éppen akkor voltam csendben, mikor valamit illet volna mondanom.

Elfordítottam a fejem, hogy keressek valamit, amivel kicsit oldhatom az általam előidézett feszültséget, és megakadt a szemem a tévéasztal alsó polcán sorakozó megannyi játékon. Hetek óta egyik sem volt levéve onnan.

– Hé, emlékszel, mikor először voltál nálam? – Kissé értetlen pillantásokat kaptam tőle a kérdésem, azaz a hirtelen témaváltásom hallatán, de végül bólintott egyet. – Selyemfiú a pácban… Azóta sem láttam annál unalmasabb filmet – jegyeztem meg egy mosoly kíséretében.

– Most már igazán bevallhatnád, hogy titokban nagyon is tetszett. Még kérted is, hogy nézzük meg még egyszer. – Az ő arcán is halvány mosoly jelent meg, és ez egyrészt megnyugvással, másrészt boldogsággal töltött el.

– Első alkalommal a film felét azzal töltöttem, hogy arra gondoltam, örülnék, ha lenne köztünk valami – könyököltem a kanapé háttámlájára, ügyelve arra, hogy közben egy pillanatra se szakadjon meg a szemkontaktus kettőnk között. – A másik felét végigaludtam a válladon. Második alkalommal pedig csak tudni akartam, a vége is olyan rossz-e, mint a közepe.

– Persze, persze. Hiszek neked – bólogatott mosolyogva, aztán viszont újra komolyra váltott. – Az előbb azt mondtad, az elmúlt napokban is sokat gondolkodtál rajtunk. – Futólag végigsimított az arcomon, a karomon, majd megfogta a kezemet. Ezúttal hagytam is neki, kifejezetten jól esett, ahogy hüvelykujjai a kézfejemet cirógatták. – Elárulod, mire jutottál? Gondolod, hogy lehetne még minden olyan, mint akkor?

– Nem, nem hiszem – ráztam meg a fejem szomorúan. – Ahhoz túl sokszor bántottuk egymást. És éppen ezért a napokban megfordult a fejemben az is, hogy szakítanunk kellene. – Jobban meglepődött, mint arra számítottam, pedig azt hittem, sejtette, hogy nálam ez a lehetőség is számításba fog jönni. Válaszolni is akart erre valamit, de éppen csak egy pillanatra hallgattam el, így megelőztem őt a folytatással. – Már nagyon közel jártam hozzá, hogy meggyőzzem magam, de végül rájöttem, hogy semmivel nem lenne jobb nélküled; még ha próbálkoznék, sem tudnálak elfelejteni, mert minden nap találkoznánk a központban. Szeretlek, és szükségem van rád, úgyhogy hozzuk rendbe, jó?

– Gyere ide – húzott magához, én pedig hozzábújtam.

– Ugye tudod, hogy többet ilyet nem játszunk? – néztem fel rá. – Ezt az összeveszünk, kibékülünk dolgot.

– Tudom – nyomott egy puszit a homlokomra.