1. rész

Sziasztok!

Nos, eljött ez a nap is. A Double Date folytatódik. Már szinte mindent elmondtunk az előző posztokban, úgyhogy nem is nagyon szeretnénk feleslegesen szövegelni. Minden a megszokott módon fog történni, szerdánként jönnek az előzetesek, vasárnaponként érkeznek a részek, az első és az utolsó pedig dupla szemszög.

Kellemes Húsvéti Ünnepeket!

Livi és Niki

A szekrényemben kutakodtam valami normális póló után, miközben Marionak segítettem rejtvényt fejteni. Hülyébbnél hülyébb kérdésekkel rukkolt elő, mellesleg nem is voltam jó a rejtvényekben.

- Nagytestű papagáj faj, öt betű – tette fel következő kérdését, amire szintén nem tudtam a választ.

- Fogalmam sincs, Mario – válaszoltam nyafogva, hogy hagyjon már békén. – Inkább masszírozd meg a hátam, mert fáj – rántottam ki egy piros pólót a kupac aljáról, felkaptam, aztán az ágy felé fordultam, ahová éppen levetette magát, végre az újság nélkül. Fintorogva húzta ki a feje alól a plüsszsiráfomat, amit még kiskoromban anyától kaptam. Mániákusan gyűjtöttem őket, hiszen mindegyik annyira aranyos volt, hogy nem tudtam otthagyni a polcon, így viszont nem volt olyan rész a szobában, ahol ne lett volna legalább egy pár centis állatka.

- Mi a fene… - rántotta ki a harmadik figurát is maga alól, aztán megforgatta a szemét. – Egyszer, amikor nem látod, becsomagolom őket egy zsákba, és kidobom – ígérte meg egy mosollyal enyhítve szavait. Nagy szerencséje, hogy ennyire szeretem, különben most nem járt volna jól.

- Én meg téged foglak kidobni egyszer, majd meglátod – feküdtem mellé hassal, és vártam, hogy nyomkodni kezdje fájós hátamat.

- Jövő héten hét hónaposak leszünk, mit csinálunk? – kérdezte, miközben hozzálátott a feladatához. Október óta együtt vagyunk, egyesek szerint elválaszthatatlanul, de valójában kisebb vitákkal. Imádjuk egymást, de nagyon hamar, nagyon kis dolgokon képesek vagyunk vitatkozni, úgyhogy néha a napos időjárást viharos váltja fel, ami azonban még egyszer sem tartott tovább egy napnál, és valljuk be, a békeszex nagy előnye a veszekedéseinknek.

- Nem tudom, de meccsnapon lesz, úgy tervezz – válaszoltam akadozva, ugyanis annyira erősen masszírozta a hátam, hogy össze kellett szorítanom a fogaimat. Összehúztam a vállam, jelezve, hogy lehetne óvatosabb, és szerencsére vette is a célzást.

A csapatnál kisebb változások alakultak ki. Ősz elején még nagyon ment a szekér, a srácok mindig elhozták a három pontot és a bajnokok ligájában is csoportelsők voltak, de a játékuk folyamatosan romlott, míg végül a kupában kikaptak az Augsburgtól is, ami kiesést jelentett, így Guardiolát azonnali hatállyal menesztették, és Jupp került vissza a helyére. Az akkori feszült légkört azóta újra felváltotta a  jókedv, és a játékosokon is látszott, hogy örülnek régi edzőjük visszatérésének. Szerény véleményem szerint senki nem értette igazán, hogy Pep mit akart kihozni Lahm középpályán játszatásából és a labdabirtoklási rekordok megdöntéséből, ezért nem is tudtak megfelelően alkalmazkodni hozzá.

A suliban hatalmas sikert aratott a beszámolóm, még a jegyemet is megajánlotta a tanár, így vizsgáznom sem kellett abból a tantárgyból, amiből a feladatot kaptam. A vizsgahelyszín helyett azonban többször is virítottam a napilapok egyik oldalán, hol úgy, mint Mario Götze barátnője, hol, mint a Bayern új munkatársa. Utóbbira nagyon büszke voltam, imádtam is csinálni a feladataimat. Kezdetben nehezen értettem meg, hogy mikor hova kell szaladnom, de hála Dieternek, aki már az első percben nagyon kedves volt velem, sikerült belerázódnom a dolgokba, és elérnem, hogy én legyek az első személy, akire számít, ha valami gond adódik.

Miután már nem fájt annyira a hátam, megköszöntem Marionak a masszírozást, aztán kimentem a konyhába, hogy a hűtőben keressek valami gyorsan elkészíthetőt. A drága, amint felálltam az ágyról, felkapta a telefonját, és nyomkodni kezdte.

Amíg elértem a konyhába, azon gondolkoztam, hogy milyen színűre festhetném ki a nappalit. Amikor kiderült, hogy állandó munkát kapok a csapatnál, kellett egy ház, ami nincs annyira messze, mint Karlé. Mivel az egyetemet is folytattam, az új lakhelyem a kettő között, félúton helyezkedett el, és szerencsére se Riától, se Mariotól nem esett messze. Kezdetben furcsa volt, hogy teljesen egyedül lakok, de szerencsére nem sok időt kellett egyedül töltenem. Napközben egyik helyről szaladtam a másikra, éjszakánkét pedig vagy Marioval voltam vagy annyira álmos voltam, hogy meg sem fordult a fejemben a magányosság. Ugyan már hat hónapja ez a ház szolgált lakhelyemül, mégsem sikerült teljesen belaknom, ami pedig a legjobban zavart, hogy a falak mindenhol fehérek voltak. A hálószobát már az első héten narancssárgára pingáltam, a többire viszont még nem volt energiám, de azt tudtam, hogy a nappali lesz a következő áldozat.

Rántottát akartam összedobni, ezért kivettem a hűtőből a tojást, illetve a pultra helyeztem egy kisebb hagymát is. Utóbbival kezdtem előbb foglalkozni, de amikor leszedtem az első réteg héjat, Mario telefonnal a fülén jött ki, és jelezte, hogy hagyjam abba. Kíváncsian vártam, miért kéne éheznünk, így amint letette meg is kérdeztem.

- Azt mondtad, hogy meccsnapra esik a fordulónk, úgyhogy Marcoval eldöntöttük, hogy ma megyünk el, méghozzá biliárdozni. Megfelel? – Nem volt kifogásom ellene, mellesleg örültem, hogy találkozhatok a másik két jó madárral is. – Majd eszünk ott – rakta vissza a hűtőbe a tojást, majd újra rám nézett. – Amíg készülődsz, megnézek egy filmet – jelentette be, mire megforgattam a szemem. Egyáltalán nem szoktam sokáig készülődni, mégis mindig ezzel ugratott.

- Tizenöt perc – nyújtottam fogadásra a kezem, amit hangosan nevetve el is fogadott. Ha azt hiszi, hogy nyerni fog, akkor nagyon csúnyán el fog bukni.

- Ha nyerek, márpedig nyerek, – húzta ki magát – akkor egyik nap átjössz hozzám, és meztelenül főzöl nekem ebédet.

- Kezdj el vetkőzni, Götze, és gondolkozz, hogy mit készítesz nekem – kacsintottam rá, aztán elsiettem, hogy véletlenül se vesztegessek el egy másodpercet sem.

A sminkkel kezdtem, közben pedig kigondoltam, hogy mit fogok felvenni. Gyorsan kész lettem, mert csak egy alapot dobtam fel, majd a szekrényhez szaladtam, megkerestem benne a kiválasztott ruhákat, és gyorsan belebújtam. A nagy sietségben a nadrágot fordítva vettem fel, ezért elszórtam egy kis időt, amíg lerángattam magamról és újra felhúztam. Elővettem egy fekete táskát is, amibe belehajítottam a személyimet, a telefonomat, a pénztárcámat és a biztonság kedvéért egy szemceruzát is, majd diadalittas mosollyal a vesztes elé álltam. Igaz, majdnem elbuktam, mert tizennégy és fél perc alatt lettem kész.

- Elkenődött a szemceruzád – nevetett ki, mire visszaszaladtam a tükörhöz, hogy gyorsan megigazítsam, azonban amikor megpillantottam magam, rájöttem, hogy a sminkem tökéletes. – Letelt a tizenöt perc! – hallottam meg a felismeréssel egyetemben.

- Ez nem ér, elkészültem negyed óra alatt – kötöttem az ebet a karóhoz még a kocsiban is.

- Nem voltál ott, amikor lejárt az idő, nem indultunk el, úgyhogy én nyertem. – Azóta vigyorgott mióta kiléptünk az ajtón.

- De csaltál – vádoltam meg, erre viszont már nem válaszolt, csak még szélesebben mosolygott. – Aj!

Amikor beléptünk az ajtón, rögtön megláttuk Riát és Marcot, ahogy a pult mellett ölelkeztek. Odasétáltunk hozzájuk, hogy köszönjünk nekik, és amíg én Ria nagy örömére, két puszival köszöntöttem őt, addig Marco megérdeklődte, hogy mi az a letörölhetetlen vigyor Mario arcán. Úgy tűnt, a szőkének nagyon tetszett a történet, én viszont továbbra is duzzogva vettem tudomásul, hogy átvert. Mario nyomott egy puszit a fejem tetejére, majd úgy gondolta, hogy ezzel el is intézte a dolgot, és az agyonsminkelt pultos lányhoz fordult kikérni a sarokban álló asztal golyóit, illetve rendelni egy négyszemélyes ételtálat. A művelet egy kicsit elhúzódott, mert a kedves hölgy autógrammért és képért kezdett szó szerint visítozni, amiből végül az előbbit meg is kapta. Miután sikerült otthagynunk a genetikai csodát, végre felpakoltuk az asztalra a golyókat, és azon kezdtünk vitatkozni, hogy milyen felállásban játszunk. Hosszas vitatkozás után meggyőztük a fiúkat, hogy legyenek együtt ellenünk, amit hatalmas mellveregetéssel vettetek tudomásul, mondván simán le fognak győzni minket. Csakhogy az nem tudták vagy elfelejtették, hogy szabadidőnkben sokszor játszottunk Riával a központban. Amíg sikerült megbeszélni a csapatokat, addig a kajánk köré gyűltünk, szedtünk ki magunknak külön tányérra, és falatozni kezdtünk. Mivel mindannyian éhesek voltunk, hamar elpusztítottuk az összes húst, illetve köretet, ami a tálon volt, majd elkezdtünk biliárdozni.

Hamar rá kellett jönniük, hogy nem fognak olyan könnyen nyerni, mint gondolták. Amikor hátrányba kerültek, Mario bekapcsolta a csalóturbináit, és rávette Marcot, hogy lökdössék a kezünket.

- Most már büntetésbe leszel – csaptam hátra, amikor Mario megint a hátam mögé settenkedett. Sikerült eltalálnom a hasát, feljajdulására pedig mellettünk termett a pultoska. Megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben, és mivel nekem egy cseppet sem volt szimpatikus, elhajtottam.

- Ne haragudj a barátnőm viselkedéséért, egyszerűen csak nem bírja elviselni, ha vesztésre áll – bökött a biliárdasztal felé. Itt volt az a pont, amikor én is elkezdtem nevetni a többiekkel együtt. Erre az emberre nem lehet haragudni, még a hülyeségével is ki tudja harcolni, hogy vidám legyek.

- Szerintem te nem vagy tisztában a szabályokkal – veregettem meg a vállát mosolyogva, aztán a még mindig mellettünk álló lányra vetettem egy jelentőségteljes pillantást, amit minden bizonnyal jól értelmezett, mert elpárolgott onnan.

- Te meg féltékeny vagy – simogatta meg a fejem felhúzott szemöldökkel.

- Örülj neki! Ha nem lennék, elkezdhetnél gondolkozni, hogy tényleg szeretlek-e. – Nem volt szokásom a féltékenykedés, de nehéz nyugodtnak maradni, amikor több ezer nő imádja az én barátomat. Erre már nem reagált semmit, csak befejeztük a játékot, amit a csalás miatt természetesen a fiúk nyertek meg.

A következő körben nem volt kedvem játszani, úgyhogy átadtuk a terepet Marconak és Riának, mi pedig leültünk egy fotelbe.

- Van ám itt neked valami – nyúlt bele a zsebébe, aztán átültetett az ölébe.

- Ne! – tiltakoztam, hiszen még nem vettem semmit. – Tudod, hogy mindent az utolsó pillanatra hagyok – mentegettem magam.

- Nem baj – rántotta meg a vállát, aztán átnyújtotta az összehajtogatott borítékot, amit azon nyomban felnyitottam. Két Justin Bieber koncertjegy volt benne, aminek láttán azonnal felnevettem. Nem volt bajom a sráccal, főleg azóta, hogy Mario miatt egy csomó számát ismertem, és igazából sejtettem is, hogy el fog magával cipelni a koncertjére.

- Kettő? Kit vigyek magammal? – tettem fel a költői kérdést, aztán egy köszönöm után megcsókoltam.

Később az is kiderült, hogy nem ketten, hanem négyen fogunk menni, ugyanis Marco és Ria is csatlakozik majd hozzánk azon az ominózus estén. Idő közben a biliárdasztalt egy pingpongra cseréltük, amiben viszont nem mertünk kiállni a fiúk ellen, mert túl jól játszottak. Egy darabig ketten ütögettek, aztán eszünkbe jutott, hogy akár sörpongozhatnánk is. Pár percig tanakodtunk, honnan szerezzünk poharakat, amiket az asztalra tehetnénk sörrel töltve, aztán elhúztam a számat, és fintorogva, de megkértem Mariot, hogy vesse be magát a kedvenc pultosomnál. Nem túl nagy lelkesedéssel vettem tudomásul, hogy a hölgyike csak úgy lesi a kívánságait, egy pillanatra össze is néztem Riával, aki megforgatta a szemét, gondolom ő is nagyon kedvelte az ilyen embereket, de legalább megkaptuk, amire szükségünk volt, és úgyis tudtam, hogy Mariot hidegen hagyja a jelenség, úgyhogy nem foglalkoztam tovább vele.

Belekezdtünk a megbeszélt játékba, és egy darabig szorgalmasan iszogattuk is a poharak tartalmát, ám egyikünknek sem volt feltett szándéka, hogy lerészegedjen, ezért egy idő után csökkentettük az adagokat, és körülbelül kétcseppnyi sört tettünk a poharak aljára. Jól elvoltunk, ezt pedig mi sem példázta jobban, minthogy Marco akkora hangzavart csapott, hogy a körülöttünk lévők többször is felénk néztek. Ki kíváncsian, ki rosszalló tekintettel, de egyikünket sem olyan fából faragták, akit érdekelt volna mások véleménye, így hát ugyanúgy folytattuk tovább cselekvéseinket, mintha csak négyen lettünk volna az egész helyen.

Miután meguntuk a sör ízét, muszáj volt venni valami sütit, ami elnyomja a szánkban lévő keserű ízt. Marco és Mario ránk parancsolt, hogy maradjunk a helyünkön, majd ők hoznak mindjárt édességet, úgyhogy szót fogadtunk nekik, és amíg magunkra hagytak, beszélgetni kezdtünk.

- Mit szólsz az ajándékhoz? – kérdezte Ria. Régebben, ő sem nagyon jött lázba a Justin Bieber név hallatán, de a mivel a két fiú képes volt szüntelenül róla beszélni, mindketten hamar hozzászoktunk a fiatal énekeshez.

- Sejthettem volna – jegyeztem meg nevetve. - Azért kíváncsi vagyok, hogy mit tud ez a gyerek élőben. – Hangjában egy kis kétkedést fedeztem fel, de afelől semmi kétségem nem volt, hogy ő is örül a koncertjegynek. Ha másért nem is, hát legalább azért, mert addig is együtt lehet Marcoval, na meg persze velünk.

- Biztos jó lesz – zártam le a témát, mivel a két focista megérkezett a sütikkel.

Összesen egy tányér volt náluk, amit furcsállva vettünk tudomásul, de amikor letették elénk, mind a ketten szélesen elmosolyodtunk. A tányéron egy nagy, szív alakú, szépen díszített torta volt. Mielőtt megettük volna, mindannyian lefotóztuk, csak utána láttunk neki a felszeletelésének. Igazából olyan szép volt, hogy nem volt szívem megvágni, de egyben olyan jól is nézett ki, hogy rögtön befaltam volna az egészet. Természetesen, az utóbbi verzió mellett döntöttem, így hamarosan hümmögve dicsérgettem az ízét, ami történetesen csokis volt. Repetáztam belőle, aztán viszont kidőltem. Úgy éreztem, hogy ki fogok pukkadni, szinte már azt se bírtam nézni, ahogy a többiek befejezik a saját szeletüket.

Hajtott a kíváncsiság, hogy mikor csináltatták meg ezt a tortát, úgyhogy meg is kérdeztem, mire elmesélték, hogy amíg Ria meg én készülődtünk, ők megbeszélték egymással az ötletet, és gyorsan felhívtak egy közeli cukrászdát, akik persze mindent eldobtak, hogy pár óra alatt megcsinálják nekik a kívánt tortát. Mire nem jó a hírnév…

Miközben hallgattam a kis történetet, Mario szabad kezébe csúsztattam az enyémet, és mosolyogva nyugtáztam, hogy ma is egy kellemes napot töltöttünk együtt, ami már alaposan ránk fért, mert mostanában a hatalmas hajtás miatt, alig van időnk magunkra.

A cipősarkam hangosan kopogott a macskaköveken, ahogy a különböző drága üzletek kirakatai mellett haladtunk el a sétálóutcán. Reggel még jó ötletnek tűnt, hogy pont ma vegyem fel legelőször a nemrég vásárolt cipőmet, de mostanra ezerszer is megbántam. Nem számítottam rá, hogy ilyen sokáig fogunk majd mászkálni, ahogy arra sem, hogy imádott lábbelim feltöri majd a sarkam, és délre minden lépés kínszenvedés lesz benne.

– Üljünk le egy pillanatra, légyszi – kértem Marcot, mikor már nem bírtam tovább. Egy közeli padra telepedtünk le, ahol azonnal lerúgtam magamról a cipőt és felszisszentem az óriási vízhólyag láttán, ami a sarkamon éktelenkedett. Marco csak rosszallóan csóválta a fejét, ami most egyet jelentett nála egy Én megmondtammal. Ő már reggel azt hangoztatta, hogy nem egy sosem hordott cipőben kellene útnak indulnom. De persze nem hallgattam rá, hiszen annyira tetszett az a cipő, hogy a megvásárlása után mihamarabb fel akartam avatni. Ennek a nagy sietségnek az eredményét masszíroztam most fájdalmas arccal.

– Ne nézz már így – forgattam meg a szemeimet, mikor kiegyenesedve találkozott a pillantásunk.

– Hogy? – húzta szemtelen vigyorra a száját. Túlságosan is élvezte, hogy neki volt igaza.

– Mindegy – legyintettem. Inkább elfordítottam a fejem az önelégült arcáról, és a táskámban kezdtem kotorászni sebtapasz után. Általában mindig volt nálam pár darab ilyen, és ehhez hasonló vészhelyzetek esetére. Most is a kezembe akadt néhány, amikkel gyorsan leragasztottam a sarkam, majd visszabújtam a cipőimbe.

– Mehetünk? – kérdezte Marco. Nyilván ő már arra utalt, hogy hazafelé mehetünk–e már, mert amióta bevásárolt magának, eléggé unta a városban mászkálást.

– Ne, maradjunk még egy kicsit. Pihenjünk – dőltem hátra a padon. Addig, míg le nem ültem egy pillanatra, nem is éreztem, mennyire lefárasztott, hogy egész délelőtt talpon voltam. – Mutasd azt a rondaságot – böktem a lába mellett heverő zacskóra, ami egy elegáns, sötét színű cipős dobozt rejtett.

Az eredeti terveink szerint valami ajándékot indultunk el nézni az egyik barátnőm kislányának a születésnapjára, de annyi minden tetszett, hogy nem tudtunk dönteni. Ezért neki egyelőre nem is vettünk semmit, ellenben Marconak alaposan bevásároltunk... Már akkor sejtettem, hogy nem fogja otthagyni a ronda, kígyóbőr cipőt, mikor először bámulta meg a kirakatban. És hiába rángattam el onnan, fél óra múlva mégis visszatértünk. Egyáltalán nem érdekelte, hogy ezer euróba kerül az a cipő, addig nem tágítottunk a Louboutin üzletből, míg meg nem vette magának.

– Ne szóld le, Victoria, szerintem tök menő – húzta az ölébe a dobozt és óvatosan felnyitotta a fedelét. A garancialap meg mindenféle szemét között ott hevert a legújabb szerzeménye, egy sötétkék, pitonbőrből készült tornacipő.

– Fura ízlésed van – húztam el a szám a rondaság láttán. Már a boltban is ezerszer elmondtam neki, hogy milyen csúnya az a cipő, megpróbáltam lebeszélni róla, még kerestem is neki egy másikat, ami olcsóbb és szebb volt, mint ez, de semmit nem értem el a próbálkozásaimmal. Kénytelen voltam feladni és beletörődni, hogy nem megyünk ma haza a kígyóbőr lábbeli nélkül.

– Ja, ezért vagy te a barátnőm – jegyezte meg nevetve, majd gyorsan átölelt, ezzel elkerülve, hogy kapjon tőlem ezért a megjegyzésért. – Csak vicceltem, tudod, hogy imádlak – adott egy puszit az arcomra.

Lassan hét hónapja vagyunk együtt, és eddig minden tökéletesen alakult köztünk. Persze előfordultak hullámvölgyek is a kapcsolatunkban, alkalmanként például apró dolgokból voltunk képesek hatalmas veszekedéseket rendezni. És ezek ritkán fordultak elő ugyan, de egy-egy ilyen után néha napokig nem kerestük egymást. Odáig azonban soha nem jutottunk el, hogy szakítsunk, valamelyikünknek végül mindig megjött az esze, és ráeszmélt, hogy már nem igazán tudná a másik nélkül elképzelni a napjait. Megbeszéltük a dolgokat, aztán ment minden tovább a régi kerékvágásban.

A csapatnak is elég jól ment mostanság, bár a játékosok még abban a fázisban voltak, hogy visszanyerjék a szezon eleji formájukat, illetve megszokják a régi–új edző, Jupp Heynckes jelenlétét. A bajnokságban, a BL-ben és a kupában vett kezdeti lendület, a rengeteg győzelem után ugyanis hirtelen hanyatlásnak indult a formájuk, semmi nem működött úgy, ahogy kellett volna, ennek pedig meg is lett az eredménye. Az Augsburg elleni vesztes meccs – ami kiesést jelentett a kupából – volt az utolsó csepp a pohárban. Hoeneß ekkorra már ráunt a sikertelenségre, ezért Guardiolát azonnali hatállyal menesztették az edzői posztról. Heynckes örömmel vette át a helyét, amikor megkeresték ez ügyben, azóta pedig újra helyreállt a rend. A srácok elszántabbak voltak, mint a szezon kezdetén, és a német kupa megszerzésére ugyan már nem volt esély, de a duplázásra mindenképp sort szerettek volna keríteni.

Egy kicsit elkalandoztak a gondolataim, és amikor újra az utcára összpontosítottam, azt kellett észrevennem, hogy egy négy-öt főből álló tinilány csoport sereglett Marco köré és közös képekért álltak sorba nála. Megszoktam már a rajongóit – a remegő, félrebeszélő vagy sikítozó lányokat is –, hogy bárhol képesek voltak felbukkanni és bármilyen közös programot meg tudtak zavarni. Már nem idegesített, hogy lépten-nyomon autogramkérőkbe botlunk, és ahogy én lassan elfogadtam őket, úgy ők is engem. Bár néhány hónapnak azért el kellett telnie ahhoz, hogy a Davidet megcsalós sztori elfelejtődjön, és az emberek ne nézzenek rám csúnyán, amikor meglátnak Marco oldalán.

Miután minden leányzó elégedetten, autogramokkal és közös képekkel a zsebében távozott, mi is továbbindultunk. Már csak egyetlen üzletbe néztünk be, mielőtt hazaindultunk volna, de mivel ott is rengeteg babaholmi tetszett, a tényleges vásárlást későbbre halasztottam.

– Nem tudom, te hogy vagy vele, de én mindjárt éhen halok – kezdtem, miután leparkoltunk a házam előtt, kiszálltunk, és a bejárat felé vettük az irányt. – Reggeli óta szerintem nem is ettem semmit, csak megittam azt a szörnyű kávét. – Volt a főutcán egy kávézó, ahová mindig betértem, ha a városban jártam. Imádtam a kávékülönlegességeiket, és mindig másfélét próbáltam ki, ha ott jártam, de a maival csúnyán mellényúltam. Hiába kértem bele kétszer annyi cukrot, mint általában, még akkor is ihatatlanul keserű volt.

Egyetértettünk abban, hogy ideje lenne ennünk valamit, úgyhogy odabent egyből a konyhába indultunk, de alig tettünk néhány lépést, Marconak csörögni kezdett a telefonja. Előhúzta a zsebéből és a kijelzőre pillantott. – Mario – motyogta. – Mit akarhat?

Megnyomta a hívásfogadás gombot, és tovább sétált a folyosón, én pedig igyekeztem lépést tartani vele, mert kíváncsi voltam, miért hívja Götze. De nem beszéltek túl sokat, és Marco „aha, igen, tényleg” meg „jó ötlet” válaszaiból nem igazán tudtam következtetni a témára. Amíg telefonált, kiszedtem a hűtőből az előző napi citromos csirke maradékát, és a mikróba tettem felmelegedni.

– Jól van, akkor ott találkozunk – fejezte be a beszélgetést. Elköszönt a csapattársától, majd a zsebébe süllyesztette az iPhone-ját.

– Mész valahová? – érdeklődtem.

– Megyünk – bólintott mosolyogva. – Most jutott eszükbe, hogy amikor hét hónaposak leszünk, az meccsnapra esik, úgyhogy kitalálták, hogy ünnepeljünk egy kicsit előre és menjünk el biliárdozni. Van kedved?

– Naná! – vágtam rá, hiszen elég régen szerveztünk már közös programot Miáékkal, és ugyan nap, mint nap láttam őket a csapatnál, de az nem volt ugyanaz. Valamelyikünk mindig rohant valahová, mert dolgozni kellett, ezért legtöbbször csak hétvégéken töltöttünk huzamosabb időt együtt. – Mikor indulunk? – lelkesedtem fel azonnal. Hirtelen már nem is éreztem magam éhesnek, gondoltam, majd eszünk valamit ott.

– Hazaugrok pár dolgomért, és utána. Mire visszaérek, legyél kész.

– Oké – bólogattam. – Siess – tettem hozzá, mert biztos voltam benne, hogy kettőnk közül ő az, akinek tovább tart elkészülni.

– Húsz perc és itt vagyok – nyomott egy puszit a számra, aztán elment.

Valóban nem terveztem sok időt eltölteni a készülődéssel, hiszen a sminkembe csak belejavítgattam itt-ott, és a hajamat is úgy hagytam, ahogy reggel besütöttem. Igaz, néhány hullám kezdett már kiegyenesedni, de ezeknek a rendbe szedése sem tartott öt percnél tovább. Az igazi akadállyal akkor találtam szembe magamat, amikor kinyitottam a szekrényem ajtaját.  Pontosan tudtam, hogy mit akarok felvenni, ám a felsőt, ami a képzeletemben olyan jól mutatott rajtam, sehol sem láttam. Felforgattam az egész szekrényt, kiszedtem, majd visszaraktam bele mindent, de nem került elő, amit kerestem.

– Te így jössz? – hallottam meg a hátam mögött Marco hangját. Ezek szerint letelt a húsz perc, lehet, hogy még több is. A szobám felforgatása közben nem tudtam még azzal is foglalkozni, hogy mennyi lehet az idő.

– Nem láttad azt a kék, virágos felsőmet? – kérdeztem az ő kérdését figyelmen kívül hagyva. – Sehol nem találom…

– Ha az, amelyikre gondolok, akkor azt nálam hagytad legutóbb – felelte.

– Ó, akkor azért nincs meg. Lassan több cuccom lesz nálad, mint itthon – ráztam meg a fejem. – Na, mindegy, ez is jó lesz akkor – vettem le az egyik vállfáról egy rózsaszín kötött felsőt. Belebújtam, majd sietve bedobáltam a táskámba minden fontos dolgomat, hogy mihamarabb indulhassunk.

Nem érkeztünk pontosan a megbeszélt helyre, de még Miáék sem voltak ott, ezért úgy döntöttünk, hogy amíg rájuk várunk, addig is bemegyünk és megiszunk valamit.

– Van neked egy kis ajándékom – jelentette be Marco, miután a poharaink félig kiürültek.

– Komolyan? Micsoda? – lettem azonnal izgatott, hiszen imádtam ajándékot kapni. Én egyelőre nem vettem neki semmit, de nem aggódtam, hiszen tengernyi időm volt még kiválasztani a tökéletes meglepetést.

Egy vékony, fehér boríték került elő a farzsebéből, aminek láttán elmosolyodtam. Sejtettem mit rejt, mert hetek óta minden nap azt hallgattam, hogy Justin Bieber Münchenbe jön, és majd elmegyünk. Olyan lelkes volt a koncert miatt, mint egy kisgyerek, nekem pedig eszem ágában sem volt elrontani az örömét. Egyébként is, mióta két oldalról kaptam a napi Bieber–dózist, néhány számát még meg is szerettem egy kicsit.

– Remélem, örülsz neki. És Miának egy szót se róla, mert ő is ugyanezt kapja – mondta, miután előkerült a két jegy a borítékból.

– Megígérem, és köszönöm – öleltem át, majd megcsókoltam.

Végszóra megérkeztek Miáék is, és miután megkaptam a lánytól az elmaradhatatlan két puszimat – amit egyébként utáltam, és ezt ő is nagyon jól tudta –, kiderült az is, mi volt a késésük oka.

Mia duzzogott kicsit, amiért kinevettük, utána viszont már valami egészen mást láttam az arcán, mikor a fél kiló vakolattal kikent pultos aláírást és közös képet kért Mariotól. A lány annyira el volt ájulva Götzétől, hogy Marco fel sem tűnt neki, így mi ketten a háttérben meghúzódva, nevetve figyeltük a műsort, amit grimaszoló barátnőm, a rámenős pultos és Mario szolgáltattak nekünk néhány perc erejéig.

Miután a kis hölgy megkapta, amiért ácsingózott, végre mi is birtokba vehettük az egyik biliárdasztalt. Illetve vehettük volna, ha nem folyt volna percekig azon a vita, hogy ki játsszon ki ellen. Végül a srácok egy csapatba kerültek, aminek eleinte nagyon örültek, később azonban rájöttek, hogy nem is olyan könnyű elbánni velünk. Mikor már úgy érezték, eléggé megsértettük a büszkeségüket azzal, hogy Mia meg én fölényesen vezettünk ellenük, taktikát váltottak. Úgy gondolták, ha lökdösik a kezünket, mi majd elhibázzuk az ütéseket. És az új stratégia be is vált.

– Nem hiszem el, hogy nem bírod elviselni, ha veszítesz! – szóltam rá Marcora a sokadik sikeres próbálkozása után. Én is utáltam veszíteni, és kezdett dühíteni, hogy csalással akarnak felülkerekedni rajtunk.

– Nem tudom, miről beszélsz – tettette a hülyét, de ezzel a mondatával csak még inkább felbosszantott. Sértődötten fordítottam neki hátat, így lemaradtam az újabb ütéséről, de a hangokból ítélve sikerült eltüntetnie a golyót az asztalról. Újra én következtem, ám olyan erővel ütöttem el a gömb alakú játékszert, hogy a lyuk melletti falról visszapattanva kis híján lerepült az asztalról. – Látod, hozzád sem értem. A többit is teljesen egyedül rontottad el – jegyezte meg azonnal Marco olyan ártatlan arckifejezéssel, ami miatt akaratlanul is mosolyra húzódott a szám. Tudtam, hogy nem leszek képes sokáig haragudni rá.

– Lehet, hogy most nyerni fogtok, de visszavágót követelek. Ahol tisztességesen játszotok. Na, majd ott meglátjuk, ki a jobb – mondtam neki, nehogy azt higgye, ennyivel megússza ezt a csalás ügyet.

– Megkapod – felelte nevetve, majd megcsókolt. Miközben mi egymással voltunk elfoglalva, ismét megjelent a pultos lány. Azt nem hallottam mit akart, de azt már igen, ahogy Mia elég világosan adja a tudtára, hogy nincs szükségünk a segítségére.

A kis közjáték után befejezhettük a játékot, amit végül a srácok nyertek meg. A következő körben viszont, amiben Miáék már nem játszottak, visszavettem a becsületemet. A győzelmem után elégedett mosollyal huppantam le barátnőm mellé, a srácok pedig birtokba vettek egy pingpongasztalt. Nem sokáig játszottak azonban egyedül, hamar felvetődött ugyanis a sörpongozás ötlete, amihez a – most már kifejezetten idegesítő – pultos biztosított nekünk poharakat és jó adag sört.

Jól elszórakoztunk az újabb játék közben, ráadásul a poharak tartalmának fogyásával a jókedvünk is egyre csak fokozódott. Éppen ezért döntöttünk végül az adagok csökkentése mellett.

Vidám hangoskodásunkkal egy idő után sikerült magunkra vonnunk a többi vendég figyelmét, de nem igazán foglalkoztunk velük. A játék végére már sajgott az oldalam a rengeteg nevetéstől, és jobban elfáradtam, mintha egész nap, megállás nélkül dolgoztam volna.

Az önfeledt szórakozás után a sör kesernyés utóízét egy kis édességgel szándékoztunk elnyomni, és amíg Marco meg Mario elmentek beszerezni valami finomságot, kifaggattam Miát arról, mit szólt az ajándékba kapott Bieber koncertjegyhez.

Nem volt sok időnk megvitatni a témát, a srácok ugyanis hamarosan visszatértek, legnagyobb meglepetésünkre egyetlen, nagy tányérral. Ahogy letették elénk, széles mosoly jelent meg az arcomon. Egy meseszép, szív alakú, barna rózsákkal díszített csokitortát kaptunk, aminek ötlete – mint az később kiderült – ma vetődött fel a két focistában, egy cukrászda pedig örömmel vállalta a megbízást.

Felvágás előtt képek formájában mindannyian megörökítettük a süteményt, majd nekiláttunk eltüntetni a tányérunkra került jókora szeleteket. Isteni finom volt, meg egyébként is iszonyú édesszájú tudtam lenni néha, szóval nem esett nehezemre megenni az első darabot. A másodikba viszont inkább bele sem vágtam, éreztem, hogy nem férne már el a korábban evett húsok mellett.

Jóllakottan dőltem hátra, és mosolyogva figyeltem, ahogy a többiek is szép lassan befejezik az evést. Miután mindenki végzett, a srácok elmesélték a torta beszerzésének történetét, Mario pedig közben még szirmonként elcsipegette a csokirózsákat az édesség tetejéről. A maradék néhány szeletet azonban becsomagoltattuk a kedvenc pultosunkkal, hogy épségben hazavihessük majd.