4. rész

Sziasztok!

Egészen hihetetlen, de már a 4. résznél tartunk... Viszont örömhír, hogy még mindig közelebb járunk a történet elejéhez, mint a végéhez. ;) Ami ezt a fejezetet illeti, nagyon-nagyon sokat dolgoztam rajta, szóval remélem, hogy elnyeri majd a tetszéseteket, amit kommentek formájában is kifejeztek, mert most tényleg nagyon kíváncsi vagyok a véleményekre. Köszönet az átolvasásért és segítségért Libricicának, az utolsó két mondatért pedig egy facebookon látott képnek. :D Illetve óriási, hatalmas köszönet, puszik és ölelések az előző részhez érkezett pipákért, és a két kommentért. Most pedig nem dumálok tovább, jó olvasást az öt oldalas 4. fejezethez! 

– Ehhez mit szólsz? – fordultam az ágy szélén ücsörgő Marco felé, miután ezredszerre is megszemléltem magamat a szekrény ajtajára szerelt egészalakos tükörben. Nem igazán volt rám jellemző ez az órákon át tartó készülődés, most mégis elhúzódott a ruhaválasztás, mert egyszerűen nem tudtam eldönteni, miben kellene megjelennem a családi vacsorán.

Egy halom göncömet kihajigáltam az ágyra, aztán a felét visszatettem, a maradékot pedig véletlen sorrendben felpróbálgattam. Volt, amit kifejezetten ünnepélyesnek találtam az alkalomhoz képest, másokat viszont túl hétköznapinak vagy unalmasnak. Az éppen rajtam lévő, lágy esésű, korall színű blúzról pedig nem tudtam eldönteni, melyik kategóriába is kellene sorolnom. Közben tudtam jól, hogy nagyobb ügyet csinálok ebből az egészből, mint amekkora valójában, de nem bírtam megállni az idegesség miatt.

– Tökéletes – felelte Marco úgy, hogy szinte fel sem pillantott a telefonjából. Egy ideje már unalmában játszani kezdett valamivel, és közben folyamatosan motyogott a készüléknek olyasmiket, hogy gyerünk már, előzd meg vagy mi lesz már, te szerencsétlen.

– Az előzőre is ezt mondtad… Meg az azelőttire is – morogtam, és újra a tükör felé fordultam. Csak felbosszantott, hogy nem figyel rám, így semmi hasznát nem vettem, mivel folyamatosan csak azt hajtogatta, hogy teljesen mindegy, mit veszek fel. Lehet, hogy neki mindegy volt, de nekem most nem. Régebben nem tartottam magam olyannak, akinek számít, hogy mások mit gondolnak róla, és ezt lépten-nyomon büszkén hangoztattam is. De aztán rá kellett jönnöm, hogy aki fontos nekem, annak igenis adok a véleményére és megfogadom a tanácsait. Manuela Reus pedig most pontosan azok közé tartozott, akiknek a rólam alkotott képe lényeges volt.

– Jó, rendben – sóhajtott. Kikapcsolta a játékot és letette maga mellé az ágyra a telefonját. – Elmondom a véleményem, csak haladjunk. Öt órát kell kocsikáznunk, úgyhogy lassan ideje lenne már indulnunk. Ami most rajtad van, az karácsonykor tökéletesen megállta volna a helyét, ha eljutottunk volna Dortmundba, most viszont…

– Muszáj mindig azzal jönnöd, hogy ha eljutottunk volna Dortmundba? – vágtam a szavába. Az összes adandó alkalommal felhozta ezt, imádott a témán lovagolni, apró kis megjegyzéseket, célzásokat ejtett el ezzel kapcsolatban, és noha ő élvezte a helyzetet, engem kezdett már nagyon idegesíteni.

Pedig tudtam jól, hogy én is midig ugyanezt csinálom, ugyanígy reagálok bizonyos dolgokra, és ugyanezekkel az eszközökkel játszom. Ha nagyon-nagyon megbántanak valamivel – megbocsátok ugyan az illetőnek, mert nem tartom magam egy haragtartó személynek – de nem felejtem el az adott helyzetet vagy éppen mondatot, ami rosszul esett, és amikor csak lehetőségem adódik rá, felemlegetem a másiknak. Nem azért csinálom ezt, mert nekem jól esik, még csak nem is azért, mert jobban érzem magam tőle. Igazából nekem csak rosszabb, hogy nem felejtem el, hogy nem lépek tovább egyszerűen a fájdalmas szavakon és a bántó megjegyzéseken. De ha már így alakul, akkor legalább emlékeztetem arra az illetőt, hogy igenis megbántott, és jól esne legalább egy bocsánatkérés.

– Ria, hallottad, amit mondtam? – Marco hangja zökkentett ki igencsak messzire kalandozott gondolataim közül.

– Igen, igen – bólogattam, és valóban fejből vissza tudtam volna mondani minden egyes szavát, pedig alig figyeltem. – Nem akarsz most ezen összeveszni, mert utána öt órát kell eltöltenünk egymással egy autóban. Igazad van, nem lenne túl kellemes. Lemondani pedig már nem szeretném azzal az indokkal, hogy vitatkoztunk egy tárgytalanná vált dolgon. Veszem a másik farmerom, és mehetünk.

Miután beláttam, hogy felesleges tovább húznom az időt, hamar elkészültem, és végre nekivághattunk a hosszú útnak, ami Dortmundig előttünk állt. Még annak ellenére is, hogy olyan sokáig cirkuszoltam a ruha miatt, sikerült viszonylag korán elindulnunk, ami megnyugvással töltött el. Nem akartam rögtön késéssel bemutatkozni Marco szüleinél.

Zenét hallgattunk, miközben az A9 jelzésű úton előzgettük a Range Rovernél lassabb autókat, és az idegességem helyét szépen lassan átvette a kíváncsiság. Marco ugyan sokat mesélt már a családjáról, most hirtelen mégis azt kezdtem érezni, alig tudok valamit róluk. Éppen ezért, hogy az öt óra utazásnak legalább egy részét kitöltsem valamivel, kérdezgetni kezdtem tőle mindenfélét a szüleiről, a testvéreiről, és még az unokaöccséről is. Kértem, hogy meséljen a gyerekkoráról, és rákérdeztem többek között arra is, mennyire támogatta a családja, mikor focista karrierről kezdett álmokat szövögetni.

Nagyjából félúton, Aschaffenburgnál álltunk meg pihenni egy kicsit az egyik benzinkúton, bár a feltűnő autónak és a még feltűnőbb rendszámnak köszönhetően a kávém utolsó néhány kortyát már igencsak sietősen kellett meginnom. Az a veszély fenyegetett ugyanis, hogy nemcsak a hely teljes személyzete és a parkolóban időző kamionsofőrök, de az éppen a kútra bekanyarodó kirándulóbusz 45 tagja is lerohanja majd Marcot közös képekért és aláírásokért.

– Ha előre tudom, hogy ilyen akció dús, menekülési tervekkel átszőtt utazásnak nézünk elébe, korábban is ellátogathattunk volna Dortmundba – nevettem, mikor a Range Rover biztonságot nyújtó belsejéből még egy utolsó pillantást vetettem arra a buszra.

– Azt hittem, már kitapasztaltad, milyen mellettem az élet – húzta mosolyra a száját, aminek köszönhetően imádnivaló gödröcskék jelentek meg az arcán. Visszafordította a fejét az útra, és kitette az indexet, hogy megelőzzünk egy előttünk cammogó Volkswagent.

– Elég sok mindenben volt részem, ez igaz – feleltem. Visszaemlékeztem azokra az időkre, amikor az elvetemült tinilány rajongóinak még a kilencven százaléka utált engem, és ezt lépten-nyomon hangoztatták is, ráadásul többszöri kérés ellenére sem hagyták abba. Nem kifejezetten érdekelt a véleményük, de az idegesített, hogy a létező összes üzenő felületen a nap huszonnégy órájában szidtak engem. Idővel persze ez abbamaradt, mert rájöttek, hogy nem ők fogják eldönteni, hogy Marco szeret-e engem. És azt hiszem az ilyen és ehhez hasonló dolgok a hónapok során csak még erősebbé tették a kapcsolatunkat.

Aschaffenburg elhagyása és egy újabb átbeszélgetett óra után tudatosult bennem, hogy egyre közelebb járunk utunk végső céljához, emiatt pedig újra felszínre tört bennem az idegesség. Amikor lefordultunk a B45–ös útról, már megbántam, hogy egyáltalán elindultunk, arra azonban gondolnom is felesleges volt, hogy mi lenne, ha visszafordulnánk. Tizenöt percnyire a céltól már igazán mindegy volt.

Egy egyszerű, fehér, kétszintes kertes ház előtt parkoltunk le, amit barna fakerítés, azon belül pedig zöld sövény vett körbe. Keskeny lépcsősor vezetett fel a teraszra, ahonnan a bejárat nyílt, és ahol mindenfelé színes, cserepes virágok sorakoztak. Kívülről igazán barátságosnak és otthonosnak tűnt, és gyanítottam, a belsejével sem lesz ez másképp. Mégsem nyugtattak meg a körülmények.

– Ne izgulj már ennyire feltűnően, teljesen lesápadtál – fordult velem szembe Marco az ajtó előtt, mielőtt bekopogtunk volna. – Imádni fognak. Ha meg nem, hát ne érdekeljen, az én barátnőm vagy, nem az övék. És én így szeretlek, ahogy vagy, és ezen nem a szüleim véleménye fog változtatni.

– Jaj, annyira imádnivaló vagy! – Szívmelengető szavait hallva, mosolyogva bújtam hozzá egy pillanatra, amikor pedig elhúzódtam, kaptam egy puszit a homlokomra.

Röviden megnyomta a csengőt, majd mielőtt kinyílt volna az ajtó, bátorítóan megszorította a kezem. Az előbbi mosoly még ott volt az arcomon, így erőlködnöm sem kellett, amikor a küszöbön túl megpillantottam Marco szüleit. Az apukája a kezdetektől fogva nagyon barátságos volt velem, miután jól megszorongatta a fiát, engem is átölelt; az anyukájától viszont csak két puszit és egy szájhúzást kaptam, mielőtt elindult vissza a konyhába.

– Még nem vagyok teljesen kész – szabadkozott, de amikor felajánlottam a segítségemet, visszautasította.

– Nagyon örülünk, hogy végre megismerhetünk téged, Victoria – vette át a szót Thomas. Melegszívű mosoly jelent meg az arcán, amitől az egész arca fiatalossá vált, és csak őszülő haja árulkodott arról, hogy bizony benne van már a korban. – De ne ácsorogjunk az ajtóban, gyertek, üljünk le odakint. Olyan jó idő van.

Egyenesen hátra, az udvarra vezetett minket, ahol fából készült pavilon alatt műanyagszékekkel körbepakolt, megterített asztal fogadott. Hellyel kínált, és csak hogy megbizonyosodjak róla, kitől örökölte Marco az udvariasságot, kihúzta nekem a széket. Miután leültünk egymás mellé, gyorsan körbepillantottam, hogy nagyjából felmérjem, mi hol van. Tőlünk balra sövény volt meg kerítés, jobbra aprócska mesterséges tó a sziklakert tövében. Azon túl kisebb kert terült el, ahol színes virágok és konyhakerti növények termettek.

– Hozhatok nektek inni valamit? – érdeklődött Marco apukája, mielőtt ő is helyet foglalt volna velünk szemben.

– Hagyd csak, apa, majd én – állt fel mellőlem Marco, majd elindult a ház irányába. Nem aggódtam, hogy kettesben hagyott az apukájával, hiszen Thomas Reus első pillantásra szimpatikus volt nekem. Amint a fia hallótávolságon kívülre került, faggatni kezdett, és hangjában éreztem az őszinte érdeklődést, hogy tényleg kíváncsi rám és meg akar ismerni. Jó hangulatban telt a beszélgetés, Marco kicsit sokáig maradt odabent, de alig tűnt fel a hiánya, öt percen belül ugyanis már az apukája által elmondott egyik vicces sztorin nevettem.

– Látom, nagy a jókedv – jegyezte meg Marco, mikor megérkezett egy tálca társaságában, amin néhány pohár, egy doboz gyümölcslé és valami szénsavas üdítő sorakozott. – Én már nem is kellek ide.

– Dehogynem! – nyúltam a keze után, miután lepakolt az asztalra. – Apukád épp most kérdezte, hogy ismerkedtünk meg. Elmesélhetnéd neki, és akkor végre én is megtudnám, miért akartad akkor annyira elkísérni Mariot.

– Mondtam már neked, hogy azért, mert Mario még kisfiú és valakinek vigyázni kellett rá – nyomott egy puszit az arcomra, mielőtt elfoglalta volna az enyém melletti szabad helyet. Az apukája mosolyogva figyelte a jelenetet, ezután pedig hármasban folytattuk a kellemes hangulatú beszélgetést, egészen addig, míg Manuela meg nem jelent az ajtóban, hogy félbeszakítson minket.

– Victoria, kedves – szólt egy kissé talán túlságosan is mézesmázos hangon. – Azt hiszem, mégis elkelne nekem egy kis segítség, tudnál jönni?

– Persze – bólintottam jókedvűen. Örültem, hogy engem kért meg, mert reménykedtem, hogy így szerezhetek nála egy-két jó pontot, ha már a bemutatkozásnál egy kissé távolságtartó volt velem.

A konyhában kiderült, hogy a saláta elkészítésénél kell besegítenem. Neki is láttam a zöld levelek megmosásának, de csak azután, hogy megdicsértem a helyiségben terjengő finomabbnál finomabb illatokat. Közben Manuelával is beszélgetésbe elegyedtem, kérdezett néhány dolgot, de ezt sokkal inkább éreztem egyfajta vallatásnak, mint őszinte érdeklődésnek.

Ráadásul néhány perc leforgása alatt sikerült felbosszantania, hiszen szinte minden egyes mondatom után tett egy megjegyzést Carolinnal kapcsolatban. Mire a saláta elkészült, néhány dolgot – köztük olyanokat is, amikre egyáltalán nem voltam kíváncsi – már betéve tudtam Marco exéről. Például azt is, hogy majdnem minden hétvégén itt vendégeskedtek, és mindig ő készítette el a salátára az öntetet – kevesebb ecettel, mint én.

Zavart, és idegesített, hogy Manuela minden mondatom után hozzátette a saját kis megjegyzését Carolinról, és néha nagyon ott volt a nyelvem hegyén a szemtelen válasz. Mégsem feleltem semmit, mivel nem akartam jelenetet rendezni. Sőt, hogy biztosan elkerüljem, hogy elszakadjon nálam a cérna, inkább úgy döntöttem, csendben maradok az ebéd idejére. Ha én nem mondtam semmit, Manuela sem tudott mire megjegyzéseket tenni.

- Mi a baj? – fogta meg a kezem Marco, mikor kettesben maradtunk a nappaliban. Evés után oda vonultunk be beszélgetni, bár én lopva már az órámat lestem, hogy mikor indulhatunk végre haza. Marco anyukája még valami muffinokért szaladt ki a konyhába, az apukája pedig a pincébe indult, hogy felhozzon egy üveg bort, amit állítása szerint csak az én tiszteletemre akart felbontani. Őszintén, nekem már rég elment a kedvem a cseverészéstől. – Olyan szótlan voltál egész ebéd alatt.

- Ne most beszéljük ezt meg – kértem, mivel Manuela éppen akkor jelent meg az ajtóban egy süteményekkel megrakott tálcával a kezében. Egyébként sem náluk akartam ezt lerendezni, hanem majd otthon, nyugodtan. Itt továbbra is felvettem egy mosolyt az arcomra, megkóstoltam a muffint, ittam a borból, készségesen válaszolgattam a hozzám intézett kérdésekre, búcsúzáskor pedig közöltem a Reus szülőkkel, hogy bármikor szívesen látjuk őket Münchenben, jöjjenek, amikor csak kedvük van.

Titokban örültem, hogy a kérésük ellenére nem maradtunk éjszakára. Ha felhívtam volna a dokit, biztos szívesen adott volna nekem szabadságot, Marco azonban nem hagyhatta ki az edzést.

Én vezettem hazafelé, mert még reggel ebben egyeztünk meg. Nem rajongtam ezért az autójáért, olyan kicsinek éreztem magam benne, szinte belevesztem az ülésbe, és néha még viccelődtem is vele, hogy a pedálokat sem érem el. Most viszont nem voltam jó kedvemben, és ez a vezetési stílusomra is kihatott. Jól jött, hogy egy öt órás úton vezethetem le a feszültségem a többi idióta sofőrön, akik csak feltartottak a lassúságukkal.  Marco remekül szórakozott rajtam, ahogy szitkozódva haladásra utasítottam őket, én viszont nem élveztem annyira a helyzetet. Folyamatosan Manuela szavai jártak a fejemben, és ahelyett, hogy megnyugodtam volna, csak még idegesebb lettem.

- Most már elmondod, mi volt a baj? – fordult hozzám Marco, miután leparkoltam a házam előtt. – Ha esetleg amiatt aggódtál, hogy nem kedvelnek, akkor megnyugtatlak. Mind a ketten azt mondták, hogy imádnak téged.

- Tényleg? Anyukád elég érdekesen fejezi ki a szeretetét – jegyeztem meg, majd kiszálltam a kocsiból és a kelleténél kicsit erősebben vágtam be magam után az ajtót. Számítottam rá, hogy utánam fog jönni, de titokban azt kívántam, bár ne tenné. Tudtam, hogy ha ezt itt most nem hagyjuk annyiban, és nem halasztjuk egy olyan későbbi időpontra a beszélgetést, amikor már valamivel nyugodtabb vagyok; úgyis veszekedés lesz a vége, azt pedig nem akartam.

- Beavatnál engem is? Mert fogalmam sincs, miről beszélsz. – Hát persze, hogy nem volt neki. Honnan is tudhatta volna, miről van szó, mikor Manuela csak akkor tette a kis megjegyzéseit, ha egyedül maradt velem… Mielőtt belevágtam volna, vettem egy nagy levegőt, hogy egy kicsit megnyugodjak, mert nem akartam vitát kezdeni. Hiszen volt azért bőven pozitívum is a napban.

- Először minden szuper volt – kezdtem. – Örültem, hogy apukád már az első pillanattól kezdve úgymond befogadott a családba – rajzoltam ujjaimmal idézőjeleket a levegőbe. – Amikor ott hagytál vele az udvaron, tök jól elbeszélgettünk, és utána te is tapasztalhattad, hogy jól kijövünk egymással – megvártam, míg bólint, hogy az ezután következő rosszat rövidre fogva, egy szuszra hadarjam el. – Egészen addig remekül éreztem magam, amíg be nem mentem a konyhába segíteni anyukádnak. Lényegében minden mondatom után kaptam egy megjegyzést tőle Carolinnal kapcsolatban. Én szeretnék jóban lenni vele, mivel ő nem egy jöttment rajongód az utcáról, akinek adsz egy autogramot, aztán soha nem látjuk többet. De ha egyfolytában azzal jön nekem, hogy Carolin így meg úgy, akkor nem fog menni.

- Nahát… És én ezekből a megjegyzésekből miért nem hallottam egyet sem?

- Te azt hiszed, hogy ezt az egészet én csak kitalálom?! – Egy oktávval feljebb csúszott a hangom, annyira meglepett, hogy kételkedett a szavaimban. Azok után, hogy őszintén elmondtam, mi a baj, nem azt vártam, hogy ne higgyen nekem.

- Nem ezt mondtam. De azt hiszem, egy kicsit régebb óta ismerem őt, mint te – jegyezte meg. – És tudom, hogy nem ilyen. Mellesleg nekem azt mondta, hogy szimpatikus vagy neki.

 - Jó, tudod mit? – Pillanatok alatt sikerült felbosszantania a hangnemmel, amit használt. Látni sem akartam ezek után. Igazából kár is volt belekezdeni ebbe a beszélgetésbe, mert eleve erre a sorsra volt ítélve. – Hagyjuk az egészet. Ha nem hiszel nekem, akkor jobb, ha most mész. És tegyél meg nekem egy szívességet: ne keress most egy darabig.

- Kérned sem kell – vetette oda ingerülten, mielőtt hátat fordított volna nekem. Nem vártam meg, míg beszáll a Range Roverbe, és elhajt. Nem néztem utána. Megkerestem a lakáskulcsom, és az előszobámba menekültem a csalódottság elől, amit éreztem. És bármennyire is nem voltam az a sírós típus, az egész napos feszültség miatt most végigfolyt az arcomon egy-két könnycsepp, amiket dühösen töröltem le onnan.

Mostanában gyakrabban előfordult, hogy Marco meg én összevesztünk, és bevallom, ez néha kétségeket ébresztett bennem, hogy akarom-e én ezt egyáltalán. Kell-e nekem ez a stressz, ami ezzel a kapcsolattal jár. Néha arra gondoltam, könnyebb lenne nélküle, de egyrészt nem voltam az, aki a könnyebb utat választja, másrészt túlságosan is szerettem őt. A végén persze mindig kibékültünk, de legnagyobb sajnálatomra a bocsánatkérés a legtöbb esetben elmaradt. Nem csak az ő részéről, de az enyémről is. Úgy tűnt, egyikünk sem ismerte azt a mondást, hogy a bocsánatkérés nem mindig azt jelenti, hogy tévedtél, és a másik személynek volt igaza. Egyszerűen csak azt jelenti, hogy többre értékeled a kapcsolatotokat, mint a saját egódat.