7. rész

Jó tanácsok

Csütörtök reggel, amikor felkeltem alig vártam, hogy végre megtudjam, mi a fene történt Ria és Marco között, de tudtam, hogyha letámadom, megint nem fog mondani semmit, ezért taktikát váltottam. Csak kisétáltam, és csendben megettem a reggelimet, ami most tej és müzli párosítása volt. Láttam, hogy különös tekintettel méreget, úgy tűnt, ma nem csak én vagyok kíváncsi, hanem ő is. Biztosan sejtette, hogy láttam őket, mégsem szóltam semmit, ezzel pedig alaposan megkavartam.

- Ma az edzés helyett fotózás lesz – mondta két falat között. – Érdekel vagy csináljunk valami mást?

- Még jó, hogy érdekel. – Úgy néztem rá, mint egy bolondra. Nyilván nem fogok kihagyni egy ilyen alkalmat, hiszen azt mondják, hogy rengeteget viccelődnek közben… és ott lesz Mario is. Az utolsó gondolatot próbáltam kiverni a fejemből, de nem igazán sikerült.

Az autóban kérdezett rá először, hogy mikor jöttem haza. Biztos így akarta megtudni, hogy láttam-e Marcoval, én viszont nem tértem ki erre a válaszomban, utána pedig csörögni kezdett a telefonom. Kelletlenül vettem fel, mert a kijelző Peter nevét írta ki.

- Szia – szóltam bele, hogy jelezzem, vonalban vagyok.

- Te ribanc! – kiabált bele a telefonba, mire felhúztam a szemöldökömet.

- Neked meg mi bajod van? – Egyáltalán nem értettem, hogy miért illetett ezzel a jelzővel.

- Még kérdezed? Nem találkoztam még nálad nagyobb kurvával.

- Mi van? Állítsd már le magad! – Bántott, hogy ilyeneket mondott rám, még akkor is, ha egyáltalán nem érdekelt, mit gondol rólam. Ráadásul még mindig nem tudtam, hogy mivel érdemeltem ezt ki. Ria rám pillantott, minden bizonnyal tisztán hallotta Peter üvöltözését.

- Azt hittem, van köztünk valami – kezdett bele a magyarázatba magából kikelve. – Randiztunk. Kétszer is! Terveztük a harmadikat, te meg félrelépsz egy nyomorék focistával? – Először fel se fogtam a szavait. Nem azon akadtam ki, hogy számon kér, hogy az hiszi volt közöttünk valami, hanem hogy honnan tud Marioról.

- Tessék? – Körülbelül belevisítottam a telefonba, annyival feljebb ugrott a hangom a meglepettségtől.

- Ne tegyél már úgy, mintha meglepődtél volna! Ismerd be, hogy megcsaltál, te kis szajha. – Újabb sértegetése után sírás közeli állapotba kerültem, Ria pedig kikapta a kezemből a telefont.

- Na, most már elég volt! Nem tudom, ki vagy, de ahhoz senki, hogy sértegesd. Majd ha tudsz normálisan beszélni, akkor hívd fel! – Miután elmondta, amit akart, kinyomta és az ölembe dobta a telefont. Éles kanyart véve pillanatok alatt megfordultunk, azt viszont nem tudtam, hogy hova megyünk.

- Köszönöm – nyögtem ki teljes sokkban. Hálás voltam neki, amiért megvédett, nem hittem volna, hogy egyszer majd ilyet tesz értem. Nem tudtam, honnan tudhatta meg, hogy Marioval voltam, de úgy nézett ki, hogy ellenben velem Ria pontosan tudta. Az újságárus előtt lefékezett, kiszállt és két újsággal a kezében ült vissza. Mind a kettőben benne voltunk. Sóhajtva döntöttem hátra a fejem, és igyekeztem lenyelni a könnyeimet. Nem állt szándékomban kiborulni, mert az mindenkinek feltűnt volna és nem akartam ennél is nagyobb felhajtást.

Soha életemben nem voltam még olyan szótlan, mint a kocsiban és befelé vezető úton. Nem akartam címlapon lenni, nem akartam, hogy ismerjenek, egyszerűen csak jól akartam érezni magam, meg sem fordult a fejemben, hogy ez lehet belőle. Pedig tudnom kellett volna, hiszen a tavalyi tripla után különös reflektorfénybe került a csapat, erre pedig Guardiola is alaposan rásegített, Mariora pedig a dortmundi előélete miatt figyeltek kiemelten.

Az újságokat a kocsiban hagytam, örültem, hogy nem kell tovább néznem őket. Kíváncsi voltam, hogy Mario tud-e már róla, ezért szerettem volna minél hamarabb beszélni vele. Egyúttal pedig le akartam zárni az ügyünket. Jól éreztük magunkat, de többször nem fordulhat elő, nem mutatkozhatok vele, és ezt nem csak az újságírók miatt mondom, hanem a saját lelki békém érdekében is, mert amit tegnap óta érzek, az már túlmutat a vonzalom fogalmán, és tudom, hogy ez tilos.

Szerencsém volt, mert ő volt az első, akit megláttam. Széles mosollyal integetett, majd miután ott hagyta Shaqirit, akivel éppen beszélgetett, oda is jött. Nem volt hangulatom visszamosolyogni, ezért csak egy kelletlen sziát motyogtam.

- Mi a baj? – A karomnál fogva húzott el a többiektől, hogy ne ott beszélgessünk. Aggodalmas arcvonásai arról tanúskodtak, hogy tényleg érdekli, mi történt. Miért nehezíti meg a dolgom?

- Benne vagyok az újságban, mint a lány, akivel elszórakozgattál egy éjszaka. – Nem kezdtem el kelletni magam, hogy nincs semmi bajom, helyette kerek-perec kimondtam, ami a szívemet nyomta. Nem tudtam, hogy fog reagálni rá, de ahogy észrevettem, ő se tudta eldönteni, hogy mit mondjon, amivel megnyugtathatna.

- Ne foglalkozz vele! – döntött végül úgy, hogy félvállról veszi az egészet. Nem tetszett a hozzáállása, ezért csak néztem rá. Kezdtem azt hinni, hogy megkukultam, és soha nem fogok már megszólalni. Legszívesebben elbújtam volna a paplanom alá, és nem jöttem volna első soha többé. – Komolyan – próbált meggyőzni – mindig írnak valamit, ha a fele igaz lenne, már boldog lennék. – Nem az érdekelt, hogy neki milyen problémája van a médiával, hanem, hogy nekem milyen károm származhat belőle. Kinyitottam a számat, hogy belevágjak a nehezebbik részébe, hogy közöljem vele, nem akarok a kurvája lenni, de ő hamarabb szólalt meg. – Aj, ne vágj már ilyen szomorú képet! – biggyesztette le az ajkait, majd magához húzott. Nem volt erőm eltolni magamtól, mert újra a hatalmába kerített az a jóleső érzés, amit az elmúlt két napban éreztem mellette, így elvetettem eredeti szándékaimat is. Elviselem az újságírókat is, ha ez kell ahhoz, hogy vele lehessek.

Hiába jutottam elhatározásra, továbbra se voltam jókedvű. Még mindig idegesített, amit írtak, meg amiket Peter mondott. Közben elkezdődött a fotózás is, így Mario visszament a többiekhez is, én pedig Ria mellé álltam. Látszott rajtam, hogy még mindig nem vagyok 100%-os, ezért el akarta terelni a figyelmem, még pedig azzal, hogy elmesélte az egész Reus-sztorit. Figyeltem rá, mert még mindig kíváncsi voltam, de nem tudnám visszamondani ugyanolyan sorrendben, mint ahogy az események történtek. Azt viszont megállapítottam, hogy ugyanabba a helyzetbe került, mint én. Elvagyunk a srácokkal, talán kijelenthetem, hogy mind a négyen többet akarunk barátságnál – bár Marioban még kételkedem – mégsem történik semmi. Történt közöttük két csók, a mi számlánkra két összebújás írható, de még nem beszéltünk róla. Nem beszéltük meg, hogy mit jelent, a két srác viselkedéséből pedig nem tudtunk következtetéseket levonni.

- Ha Marco nem lép, lépj te! – mondtam neki. Én is ezt fogom tenni, ha végre lesz rá alkalmam.

- Én nem vagyok ez a típus – rázta meg a fejét. Meg se fontolta, egyből elutasította ezt a megoldást.

- Akkor legalább adj neki valami egyértelmű jelet! Ne legyél már ilyen szerencsétlen! – Én sem értettem, hogy miért ilyen stílusban válaszoltam, mert nem rá voltam mérges, hanem az újságírókra, de nem tudtam befogni a számat. Nem jó pillanatomban akart tanácsot kérni.

- Neked most mi bajod van? – Felvont szemöldökkel érdeklődött, és úgy döntöttem, hogy nem kezdem el neki ecsetelni, mennyi bajom van éppen.

- Csak próbálok segíteni – vontam meg a vállam, mintha nem is érdekelne.

- Jó akar… te sem vagy jobb helyzetben… sőt.

- Köszönöm, hogy emlékeztetsz – akadtam ki, és kicsit hangosabban szólaltam meg, így azok, akiket éppen nem fotóztak, felkapták a fejüket. Elsétáltam mellőle, mert nem akartam veszekedni. Azt hittem, hogy már minden rendben van közöttünk, nemcsak elviseljük egymás, de még talán barátnők is vagyunk, és kelletlenül kellett bevallanom, hogy ezt most én rontottam el.

Innentől egyedül követtem figyelemmel az eseményeket. A játékosok aznap is vicces kedvükben voltak, Thomas például szegény Martinezt piszkálta, amiért nem beszél németül, bár kötve hiszem, hogy értette azokat a mondatokat, amiket neki mondott, és amiken aztán hangosan nevettek.

Öltönyben kezdték a fotózást, ami nekem annyira nem tetszett, mert nem szeretem az öltönyös férfiakat, ezt az álláspontomat pedig Mario sem változtatta meg, mert nem tartozott abba a pár százalékba, akinek mégis jól állt, mellesleg a nyakkendőjét sem tudta bekötni. Már csak át kellett volna húznia, de addig bénázott vele, amíg oda nem léptem, és meg nem kötöttem. Láttam néhány kíváncsiskodó pillantást, például Bastianét, de a legtöbben nem foglalkoztak velem, ők nyilván már olvastak újságot. Amikor végeztem a nyakkendője megkötésével, odasétált a többiekhez, mert már csak rá vártak, hogy a fotós elkészíthesse a képeket.

Amíg elvonultak átöltözni bajor népviseletbe, felhívtam a nagybátyámat, mert nem akartam, hogy az újságból tudja meg a hírt, ám úgy tűnt elkéstem.

- Jó, figyelj, nem tartozik rám, hogy mit csinálsz. Érezd jól magad, csak ne legyél utána magad alatt. Illetve ne nekem magyarázkodj, hanem anyádnak, ugyanis ő csak egy dologra kért: hogy ne kerülj címlapra. – Kicsit hűvösebb volt a hangja, mint általában, de éreztem, hogy nem haragszik rám, úgyhogy megnyugodtam. Igaza volt, a szüleimmel sokkal nehezebb lesz, éppen ezért őket nem is hívtam fel, majd személyes megbeszélem velük. – Na és, jó az ágyban vagy még el kell látnom pár tippel? – oldotta a feszültséget, én pedig ezt az időt láttam megfelelőnek a búcsúzásra.

- Jól van Karl, mennem kell. Szia! – Még hallottam, ahogy nevetve elköszön, majd visszatettem a táskámba a telefonomat.

Mindenki nevetségesen festett a bőrnadrágban, de a piros kockás ing kivétel nélkül jól állt mindenkinek. Miközben a gép kattogott, ők söröskorsókat emeltek a magasba és – a változatosság kedvéért – bolondoztak. A bajor viselet után a mezek kerültek elő, amelyekhez érdekes pózokba állították be a játékosokat. Például volt olyan, ahol mindenkinek lefelé kellett néznie. Bastian, a szabályszegő pont akkor nézett el oldalra, amikor a fotós kattintott, így a képen ő egyedül néz felfelé. Mellesleg ő folyamatosan vicces grimaszokat vágott, így elég lehetetlenné tette a fotográfus feladatát. Ennek ellenére jó hangulat volt, mindenki nevetett valamin, és egy kicsit én is elfelejtkeztem a reggeli zűrről.

- Szia… Amelia, ugye? – állt meg mellettem Bastian. Bólintottam a kérdésére, majd kíváncsian néztem fel rá, hogy mit szeretne. – Hallottam, hogy volt egy kis összeszólalkozásotok Victoriával, illetve véletlenül tudok a viszonyotokról is – bökött a fejével Mario felé, aki épp felénk nézett. Biztos érdekelte, hogy mi dolgom van Bastival, és ez tetszett. Érdeklődve vártam, hogy mit akar ebből kihozni, mert abban biztos voltam, hogy nem csak ezt szerette volna közölni velem. – Nem ebédelsz ma velem? Beszélgethetnék ezekről a dolgokról, mert gondolom, nem nagyon ismersz itt mást rajtuk kívül. – Nagyon rendes volt, hogy felajánlotta, meghallgat, de nem tudtam, hogy elfogadjam-e. Miért akarja, hogy ráborítsam a problémáimat?

- Tudod, Marioval is minden egy ebéddel kezdődött – jegyeztem meg viccesen, amin rendkívül jót mosolygott.

- Hát, biztosítalak, hogy én nem foglak ágyba cipelni – jelentette ki. – Mármint nem azért, mert nem vagy csinos vagy ilyesmi, csak…

- Jó, nyugalom, értem – szakítottam félbe, mert feleslegesnek tartottam a magyarázkodását. Nem értettem félre, ezért nem volt rá szükség. – Hol kajálunk? – Kérdésemmel jeleztem, hogy benne vagyok a lelkizős ebédben. Döntésemben fontos szerepet játszott Ria, akivel megint nem tudtam volna mit kezdeni az előbbi incidensünk miatt, és nem akartam unatkozni. Mellesleg tényleg jól jött valaki, aki kívülállóként meghallgat, és talán még Marioról is tud mondani néhány dolgot, elvégre ő csak régebb óta ismeri, mint én.

- Innen nem messze van egy jó étterem. A fotózás után a parkolóban találkozunk, jó? – Miután bólintottam visszaállt a többiek közé, Mario pedig elfordult. Feltűnt, hogy egész végig figyelt minket, reménykedtem benne, hogy egy kicsit féltékeny, mert az annak a jele, hogy komolyan érdeklem.

A megbeszéltek szerint a parkolóban találkoztunk. Victoriával nem találkoztam, nem tudtam, hova tűnhetett. Egy darabig még láttam, hogy majdnem velem szemben a túloldalon állt, utána viszont szem elől tévesztettem. Nem futottam utána, ha ő így lelépett, akkor én is. Már úgy is hazatalálok, nem aggódtam emiatt. Az előbbi kis örömöm, amit Mario figyelme miatt éreztem, abban a percben elszállt, amikor kilépett az ajtón, hogy az autójába üljön. Épp, hogy csak felém nézett, aztán ment is tovább, mintha nem ismerne. Hogy igazodjak ki rajta? Egyszer kedves, egyszer nem törődöm. Kezdett az az érzésem támadni, hogy csak szórakozik velem.

- Na, megérkeztem – szólított meg Basti, majd a kocsija felé mutatott, ami természetesen a szponzorok miatt szintén Audi volt. Az anyós ülésen helyezkedtem el, de mint kiderült, nála a nem messze fél percre volt, így mire bekötöttem magam, már szinte szállhattam is ki.

Kintre rendeltük a kajánkat, mert bent rengetegen voltak. Már akkor kérdezgetni kezdett, amikor vártuk, hogy megérkezzen a levesünk. Bár főleg a Marios történetre volt kíváncsi, a Riással kezdtem. Az elejétől meséltem, hogy úgy éreztük egyetlen közös pont sincs bennünk, irritáltuk egymást, hogy annyira nem bírtam elviselni, hogy azon gondolkoztam, inkább hazamegyek. Aztán a bulis fordulat, ahol kiderült, hogy még is tudunk beszélgetni egymással, a reggeli kedvességét, amit én csak egy olyan személyért tennék meg, akit kedvelek, és természetesen a nemrég tett megjegyzésemről is beszámoltam, ami újabb feszültséget generált közöttünk. Nem hagytam ki az én részeimet sem, nem Victoriát szidtam, nem fogtam rá, hogy minden az ő hibája, mert nagyon jól tudtam, hogy én ugyanannyira hibás vagyok.

- Szerintem meg tudnátok beszélni. Benned látom a hajlandóságot, Ria pedig küzd azért, amit igazán akar, úgyhogy ne aggódj emiatt. Amikor hazamész, szépen szólsz neki, hogy beszélgetni szeretnél. Majd meglátod, a beszélgetés mindent megold. – Rögtön átcsapott tanácsadó üzemmódba, mellesleg nem is mondott hülyeségeket. – Na és mi a helyzet Mario.sokkal? – terelte tovább a beszélgetést.

- Mario.sok? – nevettem fel a megnevezés hallatán, miközben a miértje felől érdeklődtem.

- Hát olyan sok Mario van. Mandzukic is, Gomez is… - magyarázta vidáman. – De nem ez a lényeg. Mesélj! – Teljesítettem kérését. Ezt a sztorit is az elejéről kezdtem, így rendkívül jót derülhetett a Superman-Minnie részen. A buli éjszakáján történteket nem részleteztem, csak utaltam rá, hogy elsősorban nem aludni mentem hozzá, de elég zavarba jöttem, így hamar továbbhaladtam. Szerencsére ő sem kezdett kínozni ezzel a témával, csak csendben hallgatta a maradékot.

- Nem mondom, hogy ismerem, mint a tenyeremet, mert nem, de azt tudom, hogy utálja, ha határozatlannak látják, ezért inkább megjátszik mindenfélét, csakhogy magabiztosnak tűnjön, és abba is biztos vagyok, hogy most is ez a helyzet áll fent. Ne vedd sértésnek, de biztos nem könnyű neki veled, mert, ahogy látom, te is talpraesett vagy, tudja, hogy nem lehet teszetosza. – Szemöldökömet felhúzva néztem üres tányéromra. Tényleg ilyen határozottnak tűnök? Bár én sosem éreztem magam magabiztosnak, nem most kaptam meg életemben először.

- Nem tudom – mondtam végül, hogy tudja, figyeltem rá. – Nem érzem magam valami nagyon talpraesettnek – döntöttem oldalra a fejem.

- Pedig hidd el, nem csak én gondolom így – akaratoskodott. – Azt mondom, add a tudtára, hogy te mit szeretnél. Mondjuk legközelebb, amikor látod, ne csak köszönj neki, mint egy ismerősnek, hanem adj puszit a szájára vagy ilyesmi. De ne érzékeltesd vele, hogy nem tudja, mit akar, mert azt nem fogja elviselni. Ha ezeket betartod, megnyerted.

- Nem találkoztam még nálad optimistább emberrel – nevettem fel jókedvűen. – De így legyen.

- Így lesz. Kérsz még valamit? – kérdezte, amikor meglátta, hogy elfogyott a sütim is. Megráztam a fejem, úgyhogy felálltunk, hogy kifizessük az ebédünket, majd felajánlotta, hogy hazavisz. Hálásan fogadtam el a fuvart, az úton pedig megkértem, hogy ez a beszélgetés maradjon közöttünk. – Nem szólok egy szót sem, ha megígéred, hogy megfogadod a tanácsaimat. – Nem tartottam rossz ötletnek, amiket mondott, ezért mosolyogva bólintottam.

Mielőtt kiszálltam a kocsiból megköszöntem mindent, ő pedig megadta a telefonszámát, hogy értesítsem a fejleményekről, majd bementem a lakásba, remélve, hogy Ria otthon van, mert rögtön el akartam kezdeni Bastian tanácsainak végrehajtását, mégpedig egy bocsánatkéréssel.