2. rész

Sziasztok!

Én is köszönöm szépen az első részhez érkezett kommenteket. Ugyan még nem válaszoltam rájuk, pótolni fogom, amint rászánom magam. Most egyelőre itt van Mia második része, ami remélem, tetszik majd nektek. 

xx N.

Dünnyögve nyúltam a nyakamhoz, hogy elzárjam az utat a bőröm és Mario légzése között. Szokásává vált, hogy ezzel kelt, ami tök aranyos volt, de jó lett volna még egy kicsit aludni. Kaptam egy puszit az arcomra, aztán közölte velem, hogy ideje felkelni, mert Ria mérges lesz, ha várnia kell rám. El is felejtettem, hogy ma ő lesz a fuvarozóm, de amikor Mario emlékeztetett rá, elhúztam a számat, és kimásztam a takaró alól. Eszem ágában sem volt korán reggel felidegesíteni barátnőmet, különben egész nap duzzogós hangulatban lett volna, az meg senkinek sem jó.

Igyekeztem összekapni minden cuccomat, de az előbb még sürgető focista, mindenben hátráltatni kezdett. Amikor a fürdő felé siettem, elkapta a derekam, gondoltam, gyorsan lerendezem egy puszival, de láthatóan nem erre vágyott. Kiszabadultam kezei közül, és mielőtt újra magához húzhatott volna, kizártam a fürdőből. Elégedetten álltam a tükör elé, és kezdtem el mosakodni, illetve sminkelni.

– Nem hiszem el, neked nincs dolgod? – ráztam meg a fejem, amikor kiléptem az ajtón. Karba tett kézzel várt rám.

– Lenne, ha hagynád – pimaszkodott, mire megforgattam a szemeimet.

A csengő éktelenül szólni kezdett, én pedig próbáltam megkerülni Mariot, hogy a kezembe vegyem a táskám.

Ria alig várt rám két percet, de azt hittem, hogy leharapja a fejem a helyéről. Aztán amilyen gyorsan felkapta a vizet, olyan gyorsan el is múlt szigorú hangulata, úgyhogy megúsztam a kínos utazást is. A központban az első utam Dieter irodájához vezetett. Mindig ő adta ki nekem a feladatokat, én pedig igyekeztem azokat normálisan, tisztességesen elvégezni. Eddig elégedett voltam magammal, mert még nem volt olyan alkalom, amikor nem dicsért volna meg.

– Jó reggelt! – léptem be az ajtón, és a sarokban álló íróasztalhoz léptem.

Rendkívül rendesek voltak itt velem. Hiába voltam csak egy gyakornok, jelentéktelen segítő, úgy bántak velem, mint aki teljes körű munkát végez a csapatnál, így Dieter hatalmas irodájának egyik felét átalakították nekem, hogy meg legyen a saját ki területem. Igazából csak a fontos dolgok voltak benne, mint például az asztal, egy pár polcos és fiókos szekrény, egy laptop, illetve egy baromi kényelmes forgószék, de ennek ellenére hamar belaktam, és kezdtem megérteni, hogy gyűlhetett össze régen annyi papír Ria fiókjaiban, ugyanis az enyém már most dugig volt.

– Neked is! Remélem, alkotó kedvedben vagy, mert szeretném, ha összeállítanád a mai FCB News témáit – osztotta ki rögtön a teendőmet, miközben meleg mosollyal üdvözölt.

Boldogan bólintottam rá a feladatra, hiszen többször is csináltam már ezt, így különösebb nehézséget nem okozott. Felnyitottam a laptopot, és amíg beüzemeltem, próbáltam az asztalon egy kis rendet pakolni. Amikor rájöttem, hogy esélytelen pár perc alatt sorba rendezni a lapokat, inkább csak félrelöktem őket, majd az immáron működő gép felé fordultam, és információkat kezdtem gyűjteni egy word dokumentumba.

Dieter magamra hagyott, elment összegyűjteni a stábot, mert az edzés alatt akarta leforgatni a felvétel nagy részét. Ilyenkor általában elmondja a hétvégi meccs eredményeit, beszél a sérültekről, az edzéstervről, illetve az előttünk álló feladatokról, – ezekhez kellett nekem most megcsinálnom a vázlatot – aztán a második részben elkap pár srácot, hogy válaszoljanak egy–két kérdésre.

Miközben vártam, hogy a nyomtató kiadja a lapot, kinéztem az ablakon, ahol már ott állt a stáb, végezték a beállításokat, hogy amikor a játékosok kijönnek, már csak el kelljen indítani a felvételt. Amint elkészültem, elhagytam az irodát, és hozzájuk sétáltam, hogy odaadjam a jegyzeteket. Dieter gyorsan végigfutotta a szemével, bólintott egyet, megköszönte, aztán visszatért a dolgához.

Ugyan már nem volt rám itt szükség, mégis itt maradtam, figyeltem, ahogy dolgoznak, mert reméltem, hogy egyszer majd én állok a kamerák előtt, és tudtam, hogy megfigyeléssel sokat tanulhatok tőle. Természetesen az edzést is figyelemmel követtem, és mosolyogva néztem, hogy mennyi energiájuk van. Sosem tűnt úgy, hogy kifáradnának, pedig jócskán futottak, és le is izzadtak.

– Schneider kisasszony! – hallottam meg a nevem a hátam mögött, mire elfordítottam a tekintetem a pályáról, és megállapítottam, hogy Uli Hoeneß keresett fel. – Feljönne egy kicsit az irodámba? Fontos lenne, hogy megbeszéljünk pár dolgot – kérte, miközben úgy tűnt, hogy legalább öt helyre figyel egyszerre. Nem tudom, hogy csinálta, de sokszor tényleg azt éreztem, hogy több szeme van, mint kettő, és mélyen tiszteltem, amiért ilyen sok terhet elvisel, sőt tökéletesen kezel.

Bátortalanul bólintottam, mert fogalmam sem volt, hogy miről akar velem beszélni. Ide kerülésem első napja óta tartok attól, hogy egyszer azt mondja, már elég tapasztalatot szereztem, most már álljak meg a saját lábamon. Őszintén reméltem, hogy ez nem az a pillanat. Lifttel mentünk fel, mert az épület legfelső szintén volt az irodája. Csendben követtem, és ő sem mondott semmit, amíg be nem csukta magunk mögött az ajtót. Az irodában egy velem egykorú srác ült, vagyis inkább feküdt, könyökével a karfán támaszkodott, és ügyet sem vetett rám, amikor beléptem. Nem érdeklődtem felőle, mert nagyon jól tudtam, hogy semmi közöm nincs hozzá, kik vannak rajta kívül az irodájában.

Uli leült az asztala mögé, én pedig vele szemben foglaltam helyet. Kicsit azért zavart, hogy a laza csávó végighallgatja majd a beszélgetésünket, de tényleg nem volt jogom szólni érte. Örülök neki, hogy egyáltalán itt lehetek. Mármint a csapatnál… annak kevésbé, hogy éppen az egyik nagyfejes irodájában.

– Látom, ügyesen boldogul a feladataival – kezdett bele a mondandójába. A magázást ezúttal sem hagyta el, már kezdtem megszokni. – Arra gondoltam, hogy mivel maga is most tanulja, illetve gyakorolja ezt a szakmát, segíthetne az egyik kedves ismerősömnek eligazodni ebben a világban – mutatott a laza csávóra, aki végre felnézett, és egy bájos mosollyal illetett. Kényszeredetten visszamosolyogtam, majd újra Uli felé fordultam, hogy elmondjam neki, a suli és a munka mellett nincs időm rá is „vigyázni”. – Két hétig marad, ennyi idő alatt szerintem be tudja vezetni néhány alapvető dologba – folytatta, mielőtt bármit mondhattam volna. Hangleejtésében érződött, hogy bár kérésként adja elő, ez inkább parancs, és nincs nemleges válasz. A srác már itt van, és itt is marad, mégpedig az én felügyeletem alatt.

– Rendben, igyekszem majd a legjobbamat nyújtani – bólintottam lelkességet erőltetve magamra. Nem voltam az a fajta ember, aki előadja, hogy mennyire örül a dolognak, így ehhez hasonló dolgokat nem is mondtam. Közömbös arccal elfogadtam az új feladatot, majd felálltam a székből, és Mr. Nagyon Lazához léptem. – Amelia Schneider – mutatkoztam be, majd megvártam, míg feláll, és kezet nyújt, aztán az övébe csúsztattam a sajátomat, és megráztam.

– Ronald Hoeneß – villantott egy magabiztos mosolyt.

Uli elégedetten vette tudomásul, hogy ezt a problémát is megoldotta, majd finoman kiküldött minket, mondván neki dolga van. Ötletem sem volt, mit kezdjek most Ronalddal, aki céltalanságom ellenére szorgosan követett. Gyorsan tervet kezdtem gyártani, azonban a srác nem hagyott gondolkozni.

– Mit fogunk ma csinálni? – érdeklődött, miközben átvetette az egyik karját a vállamon. Amint ez megtörtént, rá is jöttem, hova fogunk menni. A pályához, hogy a hátra levő edzést megnézzük, és ne maradjak vele kettesben, közben pedig ismertetem vele a szabályokat. Na, jó, ha őszinte akarok lenni, akkor első gondolatom a temető volt.

Szótlanul indultam meg a pálya felé, miután leráztam magamról a kezét. Szerencsére még mindig követett, így nem kellett külön a szájába rágnom, tartson velem.

– Megnézzük az edzést – tudattam vele aztán mégis, és igyekeztem arra gondolni, nekem hogy esett Ria elutasító viselkedése. Nem volt valami kellemes, így hát próbáltam máshogy állni a dolgokhoz. – Szereted amúgy a focit? – Kezdetnek jó téma lesz.

– Szerinted? A nagybátyám az egyik legnagyobb fejes az országban, ami a futballt illeti. Esélytelen, hogy ne kelljen ebben a világban élnem, és az is elég valószínű, hogy szeretem azt, amibe beleszülettem. – Hangja gúnyos volt, amivel elérte, hogy még én érezzem magam hülyének. Végül is az is voltam, amikor beszélgetést próbáltam kezdeményezni.

– Rendben – fordítottam el a fejem tőle, és odaintettem Marionak, aki éppen felénk nézett.

– Nem tilos munkatárssal kavarni? – szólalt meg mellettem Ronald, ezzel újra magára irányítva a figyelmem.

– Saját jogod eldönteni, hogy kockáztatsz-e – jegyeztem meg epésen. Most tényleg a magánéletembe akar beleszólni?

– Akkor lehet szó egy randiról valamelyik nap? – A kérdés elhangzása után felnevettem.

– Vicces fiú vagy, még lehet megkedvellek – nevettem továbbra is.

– Nem vicceltem – motyogta, aztán a játékosokra emelte a tekintetét, az én nevetésem pedig abbamaradt. Tényleg azt hittem, hogy viccelt, az előbbiek tudatában viszont már cseppet sem volt nevetséges a helyzet.

– Figyelj, fektessünk le alapvető szabályokat – tértem vissza az eredeti tervhez. – Te és én csak addig leszünk együtt, amíg segítek neked. Mivel én segítek neked, elvárom, hogy tisztelettel is fordulj hozzám, mintha csak egy kicsit is hálás lennél. Én nem vagyok híres ember rokona, de attól még ember vagyok, vegyél is emberszámba. Stimm? – Bólintott. – Holnap tízkor legyél a 105-ös ajtaja előtt – zártam le a beszélgetést, majd elindultam a pályáról lefelé jövő játékosokhoz, ugyanis valakinek el kellett panaszkodnom, milyen rendkívül kiváltságos helyzetbe kerültem.

Mosolyogva köszöntem mindenkinek, Bastitól és Shaqiritől még ölelést is kaptam, aztán végre Mario is az utamba akadt. Át akart karolni, de tekintettel arra, hogy folyt róla a víz, fintorogva elhúzódtam.

– Ki volt az a gyerek, akivel beszéltél? – kérdezett rá azonnal.

– Mindjárt elmesélem, csak öltözz át! – Neki is kényelmesebb úgy, és valljuk be én is jobban szeretem, ha ápolt.

– Kajáljunk, aztán menjünk el kondizni, jó? – ismertette velem terveit, majd amikor rábólintottam, elindult az öltöző felé.

Nem készült el valami gyorsan, mert még azután is várnom kellett rá, miután felmentem az irodába, összeszedtem a cuccom, elköszöntem Dietertől és visszamentem az öltözőkhöz. Türelmetlenül toporogtam, amíg Alaba ki nem jött és szóval nem tartott.

– Mi a helyzet? – kérdezte, közben pedig a falnak támasztotta a hátát.

– Mio mi a fenét csinál még? – érdeklődtem meg, mielőtt válaszoltam volna kérdésére.

– Már mindjárt kész lesz, csak beszélget – adott helyzetjelentést aztán az öltözőhöz lépett, bedugta az ajtón a fejét, és bekiabált. – Götze ne növeszd tovább a hátsód, hanem mozogjál kifelé, vár rád a gyönyörű, de türelmetlen barátnőd.

– Jól van már, megyek mindjárt! – kiabált vissza, én pedig nevetni kezdtem.

– Köszönöm – mondtam hálásan. – Képzeld el, Hoeneß rám bízta az egyik rokonát, hogy tanítsam meg neki azokat a dolgokat, ami az újságíráshoz kell. Szóval most az elkényeztetett seggét kell pesztrálnom annak a hülyegyereknek.

– Jaj, de ismerős történet – nevetett fel.

– Ria is azt mondta rólam, hogy elkényeztetett vagyok?

– Úgy szeretem, amikor megragadod a lényeget – jegyezte meg ironikusan.

– Ez a szakmám, újságíró leszek – emlékeztettem vigyorogva.

– Ezentúl vigyázok, hogy mit mondok – vágott ijedt fejet, aztán elnézést kért, és elbúcsúzott, mert mennie kellett.

Amint ő eltűnt a folyosón, nyílt az ajtó, és végre kilépett rajta a várt személy.

– Az eredeti neved Lenke, nem? – Furcsán néztem rá, úgyhogy folytatta. – TürelmetLenke.

– Egy komikus veszett el benned – forgattam meg a szemem mosolyogva.

– Ja, tudom – húzta ki magát.

Nem volt kedvünk ide-oda szaladgálni, ezért a központ éttermébe ültünk be. Már nem bírtam tovább magamban tartani a dolgokat, ezért hadarva mesélni kezdtem, mi történt. Figyelmesen hallgatott, miközben tempósan kanalazta magába az ebédjét.

– Azt még megeszed? – szakított félbe egy pillanatra a sütimre mutatva.

– Igen. Nem hiszem el, hogy még éhes vagy – ráztam meg a fejem. Már megette a levest, a másodikat és a desszertet is, de ezek szerint kellett volna neki az enyém is.

– Csakhogy legyen mit ledolgozni – mentegette magát. – Na, mindegy. Szóval milyen ez a Ronald? Úgy láttam jól kijöttök. – Kicsit epésen jegyezte meg.

– Eléggé el van szállva magától, és egyáltalán nem jövünk ki jól eddig – morogtam, közben pedig a randi meghívásra gondoltam, amit Marionak nem terveztem elmondani.

– Akkor jó. – Láthatóan megörült a hírnek.

– Nem jó – kiáltottam fel felháborodottan.

– Nekem az – rántotta meg a vállát, aztán a villájával levágott egy darabot a sütimből. Mérgesen szóltam rá, de tudomást se vett róla.

– Szeretlek.

– Látom – morogtam, majd gyorsan befejeztem az evést.

A pultra tettük a tálcákat, a koszos tányérokkal együtt, aztán elindultunk a kocsija felé, hogy az utca végén lévő edzőteremhez menjünk, ahol Marco és Ria már ott volt. Alig szálltam ki a kocsiból, rögtön belekezdtem a mesélésbe, de Ria félbeszakított, ugyanis neki is meg volt a saját kis története. Hozzám hasonlóan ő is kapott egy új feladatod, ám ellentétben velem, ő örült is neki. Amíg mi nagyban meséltük egymásnak az eseményeket, a fiúk neki láttak az erősítésnek, aztán a hátralévő idő, annak ellenére, hogy én is akartam edzeni, már így telt el.