3. rész

Sziasztok! 

Ha vasárnap, akkor Double Date, szóval már itt is van a következő fejezet! :) Az előzőekhez nagyon köszönöm a pipákat és a két kommentet, amint lesz időm, fogok rájuk válaszolni. Ehhez a részhez pedig mindenkinek jó olvasást!

xoxo, L.

A telefonom hangjára ébredtem. Szokás szerint szinte kipattantak a szemeim, ahogy meghallottam a zenét, amit pontosan az azonnali ébresztő hatása miatt választottam újra és újra erre a célra. El akartam venni a mobilt az ágyam mellett álló éjjeliszekrényről, ahová éjszakára tettem, de Marco megelőzött a mozdulattal. Átnyúlt a vállam fölött és kikapcsolta az előző este beállított Simple Plan dalomat, aztán nyomott egy puszit a vállamra.

– Mióta vagy fenn? – fordultam meg az ölelésében. Imádtam mellette ébredni, és szerencsére elég sokszor részem is volt ebben az élményben. Most éppen az én franciaágyamban feküdtünk, igaz én már nem sokáig maradhattam, hiszen – ahogy arra az imént a telefonom is felhívta a figyelmem – el kellett kezdenem készülődni, hogy időben beérjek dolgozni.

– Nem olyan régóta – felelte, majd lehajolt, hogy megcsókoljon.

– És szórakoztató nézni, ahogy alszom? Nemhogy csatlakoztál volna – jegyeztem meg mosolyogva. Több oka is volt annak, hogy vidáman ébredtem ma, az egyik ilyen például, hogy a mai volt az utolsó munkanapom a héten. – Tudtommal szabadnapos vagy.

Ha most megtehetném, egy ilyen hét után én minimum délig aludnék, aztán meg az egész napot ágyban lustálkodással tölteném. Bár azért neki sem volt most minden szép és jó, egy kisebb sérüléssel bajlódott ugyanis, ezért kénytelen volt kihagyni a mai edzést is, meg a meccset is.

– Te nem vagy az? – kérdezett vissza kicsit csalódottan, az én kérdésemet figyelmen kívül hagyva.

– Én csak holnapra kaptam kimenőt, ma délelőtt még a Säbener Straßén leszek, délután pedig a rendelőbe kell mennem. Ma is annyi dolgom van, hogy belegondolni is rossz – húztam el a szám. Én imádtam a munkámat, tényleg, ez volt álmaim állása, de ilyen mennyiségben már nekem is túl sok volt. A hét végére biztossá volt számomra, hogy túlvállaltam magam. Amikor belementem, hogy két helyen dolgozzak egyszerre, nem gondoltam bele, hogy majd ennyi mindent kellesz csinálnom. Már alig vártam, hogy a doki visszatérjen arról a konferenciáról és helyreálljon a rend.

– Nagy kár, hogy ma nem érsz rá, pedig lettek volna terveim veled.

– Miféle tervek? – felkönyököltem, és érdeklődve pislogtam rá. Túl jól hangzott az előző mondata ahhoz, hogy ne kezdjem el azonnal sajnálni, hogy ma is dolgoznom kell.

– Arra gondoltam, ebben a két napban elmehetnénk végre Dortmundba. A szüleim megint meghívtak magukhoz vacsorára. Most már tényleg meg akarnak ismerni téged. – Az utolsó mondatát hallva tágra nyíltak a szemeim. Persze, nem kellett volna ennyire meglepődnöm ezen, hiszen korábban is volt már szó – nem is egyszer – erről a látogatásról. Erre utaltak a végre, megint, illetve most már tényleg szavak is. Hónapok óta együtt vagyunk, viszont, mivel az én családom lényegesen közelebb lakott, a szabadidőnk egy részét náluk töltöttük, az ő rokonairól pedig bevallom, néha meg is feledkeztem. Ennek köszönhetően pedig jó néhány vitánk származott már abból, hogy – a többszöri hívás ellenére – Dortmundba még soha nem sikerült eljutnunk. Éppen ezért egy újabb veszekedést megelőzendő döntöttem most úgy, hogy ezúttal nem bújok ki a családjával eltöltött vacsora alól mindenféle apró, buta kifogásra hivatkozva.

– Holnap elmehetnénk, ha ebédre is fogadnának – ajánlottam. Igazából már én is nagyon szerettem volna megismerni a szüleit, csak mégis ott volt bennem a félsz, hogy mi lesz, ha nem jövünk majd ki jól, és nem találnak elég jónak a fiukhoz. Az én családom imádta őt, Marco pedig még a két húgomat is képes volt elviselni, noha ők aztán tényleg iszonyú idegesítőek tudtak lenni néha.

– Később felhívom őket, és megbeszélem velük – bólintott ellenállhatatlan félmosollyal. – De mindenekelőtt veled kell megbeszélnem valamit, aminek félek, nem fogsz örülni.

– Hallgatlak. – Egy pillanat alatt tűnt el a mosoly az arcáról, és váltott komolyra, én pedig igyekeztem nem azonnal a legrosszabbra gondolni. De amit hallottam, az még a legrosszabbnál is rosszabb volt – legalábbis abban a pillanatban úgy éreztem. Kiderült ugyanis, hogy az anyukája teljesen odáig volt Marco exéért. Imádta őt, és már a kapcsolatuk kezdetén arról ábrándozott, hogy a kicsi fia és Carolin együtt fogják leélni az életüket, összeházasodnak majd, és családot alapítanak.

– De ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy téged még nála is jobban fog kedvelni – próbált biztatni Marco rémült arckifejezésemet látva, én meg igyekeztem hamis mosoly mögé rejteni valódi érzéseimet ezzel a dologgal kapcsolatban. Hogy a téma további ecsetelését elkerüljem, arra hivatkozva, hogy sietnem kell, kipattantam az ágyból és a szekrényben kezdtem kutakodni néhány ruhadarab után. Reggelizni már eszemben sem volt, ez után a bejelentés után olyan aprócska méretűvé zsugorodott a gyomrom, hogy kár is lett volna megpróbálni belepréselni bármit is. És egyébként is késében voltam, mint ahogy mostanában mindig.

– Estefelé jövök, és akkor megbeszéljük a holnapot! – búcsúztam Marcotól, amikor elkészültem, aztán már rohantam is az autómhoz, hogy kicsit jobban a gázra lépve az edzőközpont felé vegyem az irányt.

Igyekeztem a napi feladataimra koncentrálni, de a dortmundi látogatás és a Carolin–téma nem hagyott nyugodni. Hajlamos voltam néha túlságosan sokat gondolkodni, túlreagálni vagy éppen túlaggódni bizonyos dolgokat, így előre sejtettem, hogy bármi feladatom is akad majd mára, csak félig fogom neki szentelni a figyelmemet, az agyam másik fele ezen fog kattogni.

– Szia! – intett nekem Basti, aki nem sokkal előttem érkezhetett meg a parkolóba. Valamivel a központ bejáratához közelebb állt a kocsija, mint az enyém, de bevárt, és arról érdeklődött, mi mindent kell csinálnom ma. Még belegondolni is rossz volt a teendők végeláthatatlanul hosszú sorába, de mesélni kezdtem neki, míg be nem értünk az öltözők folyosójára.

– Nem gondoltam volna, hogy a hét végére ezt fogom mondani, de alig várom, hogy a doki visszatérjen – sóhajtottam. Soha ennyire fáradtnak még nem éreztem magam, mint ezen a héten. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz, és hogy ennyi elintéznivaló van a rendelőben.  Volt, hogy az egész napomat ott töltöttem, végeztem a rám kiszabott munkát, és közben halálra untam magam, mivel Nora nem volt valami szórakoztató társaság. Kedves volt, de túl pletykás, munka helyett is inkább kávézgatott és trécselni próbált velem, négykor pedig, amikor lejárt a munkaideje, rakétasebességgel lőtt ki az ajtón. Nem érdekelte, hogy félbehagyott dolgokat, nem foglalkozott vele, hogy nekem szükségem lenne még a segítségére, egyszerűen csak lelépett. Nekem is azt kellett volna tennem, de mindig is túl lelkiismeretesen végeztem a feladataimat, nem volt szívem befejezetlenül hagyni semmit.

David és Marco is feltűntek néhányszor meglepetésszerűen a rendelőben, aminek örültem, mert legalább addig is volt, aki szórakoztat. Leültek velem szembe, kitalált betegségekre panaszkodtak, vagy egyszerűen csak meséltek ezt-azt, ami az edzésen történt aznap. Viszont amíg velük voltam elfoglalva, nem haladtam a rám bízott elintéznivalókkal, ezért gyakran jobbnak láttam néhány perc beszélgetés után inkább elküldeni őket, mondván csak feltartanak.

Amikor éppen nem a rendelőben tevékenykedtem, akkor a szokásos tennivalóimat intéztem az edzőközpontban. Az itteni kollégák azonban iszonyú rendesek voltak, és már egy csomó mindent elvégeztek helyettem, mire megérkeztem, amiért nem győztem elég hálásnak lenni. Még így is rengeteg minden hárult rám, de a segítségükkel lényegesebben könnyebb volt túlélni a hetet. A másnapi szabadnapommal pedig végre véget ér ez az egész, visszatér Wohlfahrt doki, és minden visszaáll a rendes kerékvágásba.

– A mai napot már ellazáskodod, nem? – kérdezte Basti széles mosollyal, aminek köszönhetően kivillant az az irigylésre méltóan tökéletes fogsora, a szeme sarkába pedig apró ráncok gyűltek. – Én is azt tervezem az edzésen, tartalékolni kell az erőmet estére. Aztán lövök majd egy gólt, meg adok két gólpasszt, és el is van intézve a Schalke – mondta ezt olyan magabiztos arccal, hogy nem tudtam megállni nevetés nélkül.

– Biztos vagyok benne, hogy így lesz, te Fußballgott – veregettem meg a vállát. – Csak nehogy véletlenül megemlítsem Heynckesnek, ha összefutok vele, hogy nem kívánsz teljes értékű edzésmunkát végezni – fenyegettem meg. Jupp ugyanis egyetlen dolgot tartott meg a Guardiola-időből, méghozzá azt, hogy ha valaki nem nyújt maximumot az edzéseken, kimarad a keretből.

– Jól gondold meg, Ria. Ha beköpsz, nem lesz, aki gólt lőjön meg gólpasszt adjon. A te lelkeden fog száradni a vereség.

– Ó, azt nem bírnám elviselni! Akkor ezt most megúsztad, meg egyébként is rohannom kell. Szerintem neked sem ártana átöltöznöd – pillantottam az órámra. Basti igazat adott nekem, mivel a csapattársai már elindultak kifelé az edzésre, ő meg még mindig utcai ruhákban beszélgetett velem. Mindketten elvonultunk hát az öltözőinkbe, aztán már csak a pályán láttuk egymást viszont. Előbbi szavaival ellentétben minden erejét bevetve végezte a dolgát, és én is nagy lendülettel vágtam bele mindabba, amit az orvosi csapat mondott nekem.

Egy darabig ott a pálya mellett tevékenykedtem, az edzés végeztével azonban be kellett mennem, hogy masszőri feladataimat is ellássam. David jelentkezett nálam elsőként, aminek nagyon örültem, mert régen beszélgettünk már egy jót. Az utóbbi egy hétben, ami kevéske szabadidőm akadt, azt igyekeztem inkább Marcoval tölteni, így sikerült egy kissé elhanyagolnom őt és a barátságunkat, és ezt egy párszor fel is emlegette nekem, csak hogy még nagyobb bűntudatom legyen. Most viszont végre lett volna időm rá is, de éppen csak hogy belekezdtem a mesélésbe a ma reggelről, szinte kivágódott a szoba ajtaja, és Mia rontott be a helyiségbe.

– Csak az tart vissza attól, hogy behúzzak egyet Ronnak, hogy Hoeneß rokona!

Tudom, hogy nem szép dolog más kínján nevetni, de nem bírtam megállni, hogy ne kacagjak fel hangosan. Miának már nem ez volt az első kirohanása a héten, Ronald teljesen kikészítette őt a viselkedésével. Kíváncsi voltam, most mit tett vagy mondott a nagyképű, elkényeztetett unokaöcsi, amitől Mia így kiakadt. Mire befejezte a mesélést, már ő is velem együtt nevetett magán és a kialakult helyzeten.

- Hogy sikerült egyáltalán leráznod? – kérdeztem, miközben figyelmemet félig-meddig visszairányítottam a munkámra. David is jól szórakozott Mia sztoriján, de mivel ő nem töltött még el huzamosabb időt Ronald Hoeneß társaságában, nem tudta teljesen átérezni a dolgokat.

Miután végighallgattam a további történéseket is, arra jutottam, hogy Miának határozottabbnak kellene lennie, és nem kéne hagynia, hogy Ron bevonja a hülye kis játékaiba.

Barátnőm távozását követően visszatérhettem a feladataimhoz, az edzőközponti munka teljesítése és egy gyors ebéd után pedig már a klinikán voltam, hogy ottani teendőimet is ellássam. Szerencsére alig maradt dolgom aznapra, előző délután ugyanis a mai meccsre való tekintettel nagyon szorgalmas voltam, és egy kicsit előre dolgoztam ott, ahol tudtam.

Hamarabb végeztem, ezért több időm volt otthon elkészülni, összepakolni, és nem rohanva kellett bekapnom két falatot, hanem normálisan megvacsoráztam. Mire Marco megérkezett értem, hogy elvigyen a stadionba, teljesen készen voltam, egy percet sem kellett várnia rám.

- Meccs után találkozunk, jó munkát! – nyomott egy puszit a számra Marco, mikor elválni készültünk az Allianz Arena parkolójában.

- Köszönöm, de elhiheted, hogy szívesebben ülnék melletted a lelátón.

- Én meg szívesebben izzadnék a pályán, hogy utána megmasszírozhass. De köszönhetően a sérülésemnek, kilencven percen keresztül ülhetek egy helyben – húzta el a száját. Mivel a foci volt az élete, sok társához hasonlóan nehezen tűrte, ha megsérült vagy lebetegedett egy találkozó előtt.

- Drukkolj, hogy sok gól legyen, és sokat ugrálhass fel a helyedről – vigasztaltam, kevés sikerrel. – Mellesleg Pierre-t megkapod társaságnak, mellette biztosan nem fogsz unatkozni.

Még mindig nem volt túl boldog, de bele kellett törődnie, hogy ma csak megfigyelőként vesz részt a mérkőzésen. A beléptető kapun való átjutás, illetve egy utolsó ölelés és csók után ő a VIP lelátó lépcsője felé vette az irányt, én meg az öltözők és az orvosi szoba felé.

A csapatbusz nem sokkal előttünk futott be, a mai keret tagjai már átöltözve beszélgettek a folyosón, arra várva, hogy kimehessenek a pályára melegíteni. Odaintettem azoknak, akik észrevettek, de nem álltam meg beszélgetni senkivel. Gondoltam, előbb átöltözök és előkészítem az orvosi felszerelést, aztán ha marad időm, ráérek cseverészni a csapat tagjaival.

Hamar elkészültem, hamarabb, mint arra számítottam, úgyhogy nyugodtan telepedtem le a kispadra a legeslegkedvencebb osztrák játékosom mellé.

- Weiser kezd? – érdeklődtem a pálya felé pillantva, ahol Mitch futkározott fel-alá a többiekkel. Fogalmam sem volt az aznapi kezdőcsapatról, de a pályán lézengő játékosokból könnyedén össze tudtam rakni a képet.

- Aha – erősített meg David is. – A bajnokság már lényegében a zsebünkben van, Jupp szerint ideje esélyt adni a fiataloknak is, rám meg rám fér egy kis pihenés.

- Nem akarom elkiabálni, de amilyen formában van a Schalke az utóbbi időben, szerintem még a második csapatunk is megruházná őket vagy három góllal. Hatot tippelek a mai meccs eredményeként.

- Akarsz fogadni? – húzta mosolyra a száját Alaba. – Én négyet mondok.

- Szerintem meg öt lesz – huppant le mellénk Madzukic. Kézbe vett egy kulacsot, és belekortyolt párat a benne lötyögő vízbe. – Mi a tét? Én is benne vagyok a fogadásban.

- A tét a szokásos – feleltem. – Egy tálca sör.

- Remek, akkor megyek is, és felkészülök arra, hogy öt gólt rúgjak ma – állt fel Mario vigyorogva, majd visszasétált a többi melegítő játékoshoz.

David meg én beszélgettünk még egy kicsit, mivel most legalább bepótolhattuk a délelőtti, Mia által félbeszakított traccspartinkat. Ahogy eszembe jutott a barátnőm, körbepillantottam, látom-e őt valahol, de nem volt a pad közelében, biztos ő is dolgozott valahol, vagy pedig Ront pesztrálta.

Lassan az orvosi és az edzői stáb többi tagja is megérkezett, helyet foglaltak, és mindannyian a pálya felé irányítottuk a tekintetünket, kezdetét vette ugyanis a meccs.

Ahogy arra számítottunk, a Bayern erősen kezdett, rengeteget volt nálunk a labda, sok támadást vezettünk, és a játék szinte csak a Schalke tizenhatosának környékén folyt. Negyedórát sem kellett várni az első gólra, Gomez révén már a 13. percben nálunk volt az előny. Tipikus Gomez gól volt, azt sem tudtuk, melyik testrészével ért utoljára a labdához, de őszintén, nem is érdekelt.

A hatalmas fölény ellenére az első félidőben nem esett több találat, a csapatban azonban két változást is eszközölt Heynckes a szünet alatt. Weiser nem annyira vált be, így David váltotta őt, valamint Götzét is pályára küldte a mester a mai napon eléggé halovány teljesítményt nyújtó Müller helyett.

Ha lehet ezt mondani, a második félidőben még annál is jobbak voltunk, mint az elsőben. Ráadásul dolgom sem akadt, mivel a Schalke nagyon sportszerűen játszott, nem kezdtek el esztelenül rugdosódni, miután a hátralévő percekben további négy gól akadt a hálójukba. Az 5:0-s végeredményhez hozzájárult még Basti, Götze, meg Shaq, és végül Mandzukic tette fel az i-re a pontot, ezzel elnyerve tőlünk egy tálca sört.