8. rész

Sziasztok!

Nos, az egy hetes késésem után, itt vagyok én is a nyolcadik résszel. Hogy miért nem írtam meg időben a fejezetet? Hatalmas festések voltak nálunk, először a spájz, a konyha és végül a szobám is ki lett festve. Utóbbival rengeteg dolgom volt, szóval esélytelen volt, hogy végezzek vele. Az elfoglaltságom azonban csak az egyik ok volt, a másik, hogy ez a rész nem igazán a kedvencem, és így elég nehéz volt megírni. Főleg annak a tudatában, hogy Lívia már mindent leírt a sajátjában, amit én írhattam volna ebbe. Ennek fejében az enyém egy kicsit más lett, nem igazán szól az ünneplésről, gondolom ti se akarjátok kétszer ugyanazt olvasni. Remélem, azért ez is tetszik majd nektek, annak ellenére, hogy eltért egy kicsit az eredeti témától.

Viszont köszönöm a segítséget, mert ugyan nem sok hozzászólást kaptam a részeim alá (ez nem panaszkodás, senki ne értse félre), de amiket kaptam, azokat olvasgattam, mielőtt végül minden erőmet összekaparva, belekezdtem az írásba. Sokat segítettek, és például Dóri lelkesedése annyira átragadt rám, hogy tulajdonképpen mondhatni, eszméletlen hamar sikerült megalkotnom.

Na, nem is szaporítom tovább a szót. Akinek már elkezdődött a suli, annak kitartást a következő hétre, akinek nem, élvezze ki az utolsó hetet! Jó olvasást!

Nix

UI: A díjakat, amiket kaptunk, nagyon szépen köszönjük. Ki fogjuk őket tenni, amint sikerül tizenegy értelmes kérdést összedobnunk.

Pénteken azzal indult a napom, hogy Hoeneß behívatott magához. Nagyon ideges voltam, amíg az ajtajához értem, hiszen sejtettem, hogy a tegnapi Mario-Ronald jelenet miatt kell nála megjelennem, és legutóbb világosan kijelentette, hogy ki fog rúgni, ha még egy hasonló eset előfordul. Az ajtóban Marioval találkoztam, aki épp bekopogni készült.

- Hát te? – kérdeztem tőle, mire leengedte a kezét.

- Az előbb szólt, hogy jöjjek fel, mert beszélni akar velem. Te mit csinálsz itt? – kérdezett vissza.

- Ugyanezért. Remélem, nem akar kirúgni, mert akkor én meg téged rúglak ki – bokszoltam a vállába, aztán bekopogtam, és beléptünk az irodába, ahol már Jupp és Ron is helyet foglalt.

Ha eddig kétségem lett volna afelől, hogy miért vagyunk itt, most már biztossá vált. Csak azt nem értem, nekem ehhez mi közöm van, én nem tettem semmit Ronald ellen. Egy rossz szót nem mondtam rá, végeztem a dolgom. Az, hogy szóváltásba keveredett Marioval nem rajtam múlt. Szándékosan nem szítottam közöttük tüzet. Természetesen mégis én voltam az első, akit elővett.

- Magát már figyelmeztettem egyszer, de úgy látom, nem nagyon foglalkozott vele. Világosan megmondtam, hogy itt mindenkinek csak egyetlen új esélye van. Miért kellene mégis kivételt tennem Önnel? – nézett rám kíváncsian, én pedig gyorsan döntöttem. Nem mondok semmit, és talán meggondolja magát, vagy elmondom a véleményem, és kockáztatom, hogy elhiszi-e nekem. Utóbbi mellett döntöttem, és azonnal nyitottam is a számat, de Mario megelőzött.

- Nem az ő hibája. Az első sem az övé volt. Az igazság az, hogy Ronald feltűnően nyomul rá, és tudja, mi egy párt alkotunk. Szerintem természetes, hogy idegesít, ha valaki a barátnőmre feni a fogát. De Mia nem csinált semmit – szögezte le újra, mire Uli kelletlenül felé fordult.

- Ameliát kérdeztem – mondta neki tárgyilagosan, és visszafordult felém, amikor viszont megint el akartam kezdeni, Jupp szakított félbe.

- A kislánynak tényleg semmi köze az egészhez. Azt leszámítva, hogy rajta veszekednek, de hát tudjuk milyenek a fiatalok. Én ott voltam, és a kezdetektől csendben figyeltem, hogy mi alakult majd a két fiú között, szóval hihetsz nekem. Csak egy kis szóváltás volt, amolyan odaszúrások, amivel Mario megmutatta, hogy kihez tartozik Mia, Ronald pedig próbálta megváltoztatni a valóságot. Ha elfogadsz egy tanácsot, a két fiatalembert bünteted meg csak. Amelia nem érdemli meg – kelt ő is a védelmemre, ami ugyan nagyon jól esett, csak nem értettem, miért hitték, hogy nem tudom magam megvédeni.

- Ronald azt mondta, Amelia egyszer elment vele ebédelni, ami miatt úgy gondolta, van esélye. Ez igaz? – fordult felém.

- Jézusom! – kiáltottam fel meglepettségemben, aztán a szúrós pillantása visszafogtam magam. Milyen lánynak állított be engem ez az idióta? – Vele ebédeltem, mert azt gondoltam, hogy távol a munkától tudunk normálisan beszélgetni, és kicsit jobban megismerjük a másikat, de ez csak annak érdekében volt, hogy egy hullámhosszra kerüljünk, és könnyebben tudjunk együtt dolgozni. Mellesleg öt perc után felálltam, és egy alapos fejmosást tartottam neki az illemről, hiszen jóformán azt mondta, hogy érdekből vagyok Marioval – meséltem el az esetet. – Herr Hoeneß, nem tudom, hogy miket mondott rólam, de mint látja, ezt sem volt igaz – fejeztem be, remélve, hogy most már hisz nekem. Ronald csak csendben ült, és inkább nem reagált semmit a szavaimra.

- Rendben. Sajnálom, hogy a veszekedés alatt nem voltam a közelben, így most más szemtanúk alapján kell döntenem, de ezúttal akkor Amelia kisasszonyt felmentem – bólintott felém, mire egy halk, megkönnyebbült köszönömöt mondtam. – Herr Götze, maga egy órával tovább marad ma az edzésen, Ronald, veled még beszélünk, és Jupp, köszönöm, hogy elmondtad, mi történt – fejezte be, mire mindannyian felálltunk, és az ajtó felé sétáltunk. – Ronald, te maradsz! – parancsolt rá. A hangjában semmi biztató nem volt, úgyhogy már most sajnáltam a srácot azért, amit kapni fog.

Meg akartam várni Mariot, hogy a kis büntetése után együtt induljunk el. Nekem szerencsére már semmi feladatom nem volt a csapatnál, a meccs beharangozóját és minden más egyebet már feltöltöttünk a honlapra, a tegnapi vendégeskedésről még az edzés alatt elküldtem a cikket, úgyhogy úgy gondoltam, megnézem, ahogy teljesíti a büntetését, de Hoeneß is jelen volt, és amikor megálltam a pálya mellett, megkért, hogy távozzak. Igencsak rosszul esett, de nem nagyon tudtam ellene tenni, így hang nélkül visszaültem az irodába, és pasziánszozni kezdtem, amíg le nem telt az egy óra. Sajnos az én irodám ablakából nem nyílt rálátás az edzésre, de sejtettem, hogy az egy órás keretet nem lépik túl, mert így is elég fáradt már, nem akarják túlhajszolni. Mindenképpen el akartam kerülni Ulit, úgyhogy nem az öltözőhöz mentem, hanem Mario kocsija mellett táboroztam le.

Amikor elkészült, és az Audihoz ért, nem volt valami fényes kedve. Nyomott egy gyors puszit a számra, majd duzzogva bevágta magát a kormány mögé. Tudtam, hogy nem rám haragszik, ezért nem kezdtem el problémázni, csak csendben beültem mellé. Egész úton nem beszéltünk, ő az útra tapasztotta a szemét, pedig soha nem szokott ennyire előre nézni, én pedig az mellettem lévő ablakon bámultam kifelé. Ismertem már annyira, hogy először nem akar beszélni róla, csak ha már nagyjából túltette magát azon, ami felidegesítette, szóval nem piszkáltam, hogy mondja el.

- Bejössz? – kérdeztem, amikor leparkolt a lakásom előtt. Nem állította le a motort, ebből gondoltam, hogy nem sok kedve van hozzá.

- Nem. Hazamegyek – válaszolta szűkszavúan felém fordulva. Sóhajtottam egyet. Nem szerettem, amikor nem osztotta meg velem az érzéseit. Hiába tudtam, hogy ő ilyen, mégis úgy éreztem, hogy nem bízik meg bennem, vagy nem nyújtok elég támaszt.

- Tudod, hogy… - kezdtem bele a szokásosba, hogy én itt vagyok, ha beszélgetni szeretne, de akár csendben is ülök mellette, ha neki úgy jobb, ám félbe szakított.

- Tudom – adott újra egy puszit, közben pedig kinyitotta az ajtót. Burkolt célzás, hogy menjek már. – Majd hívlak.

- Szeretlek – mondtam, aztán teljesítettem akaratát, és kiszálltam az autóból. A szó hallatán elmosolyodott, majd amikor becsuktam az ajtót, elhajtott. Remek. Lassan már tényleg csak a sofőröm lesz. De Isten lássa lelkem, nem azért vártam meg, hogy ne kelljen gyalogolnom.

Mario kedve miatt az enyém sem volt a legfényesebb, de amikor két órával később megjelent az ajtómban, már nyugodtabb voltam. Az első dolga volt, hogy jó szorosan átöleljen. Mindig örültem, amikor végül mégis úgy döntött, hogy kell neki valaki, akinek elmondhatja a gondjait, és engem választott.

- Hoeneß idegesített fel? – érdeklődtem, amikor leült a kanapéra. Maga mellé húzott, és csak azután kezdte el mesélni, hogy mi volt.

- Heynckes direkt nem akart nehéz feladatokat adni, tényleg láttam rajta, hogy nem akar velem kitolni, de Uli végig ott állt, és mindenbe beleszólt. A végére már úgy éreztem magam, mint valami idióta, aki focizni sem tud, mert állandóan leszólt. Nem tetszett neki a tempó, komolyan még azt is megjegyezte, hogy a kezemet, hogy mozgatom. És, ha ez nem lenne elég, az a hülyegyerek végig ott állt mellette, és elégedetten nézte a megalázásomat.

- Sajnálom – húztam el a számat.

- Nem a te hibád. Amúgy is fáradt voltam, és oké, szidjon le, ha ragaszkodik a büntetéshez, akkor büntessen meg, de miért a döntő előtt? Ő is nagyon jól tudja, hogy kimerültek vagyunk, és ha így nyüstöl, akkor holnapra se pihenem ki magam, és nem játszok, majd úgy, ahogy szoktam. De mindegy. A másik bajom alapból a döntő. Nem látok sok esélyt rá, hogy kezdő legyek, és ideges is vagyok miatta – forgatta meg a szemét.

Sejtettem, hogy az izgalom is közrejátszik a rossz hangulatában, de miután mindent elmondott, már kicsivel jobb kedve volt, aztán korán este el is aludt, miközben a tévét nézte. Nem tudtam eldönteni, hogy felkeltsem-e, hogy ne a kanapén aludjon, vagy hagyjam pihenni, de végül az utóbbi mellett döntöttem. Én is hamar el akartam tenni magam másnapra, úgyhogy elmentem lezuhanyozni, egyszer még megnéztem Mariot, a szobámba mentem, és az ágyba beesve azonnal elaludtam.

Reggel mikor felkeltem, már mellettem feküdt, és fent volt. A plafont bámulta, és rettentően izgult. Ezt a remek hangulatot hamar sikerült rám is átragasztania, úgyhogy egészen addig, amíg el nem indultam a stadionba, gyomorgörcsöm volt. Szerencsére a külvilág számára nem látszott rajtam, úgyhogy mindenki azt hitte, én vagyok a megtestesült nyugalom. A játékosok busszal érkeztek, együtt, én viszont külön utaztam, és a bejáratnál azonnal Ronaldba ütköztem. Nem beszéltük meg, hogy találkozunk, ezért azt hittem, már a meccs alatt sem kell elviselnem a fejét. A pénteki megbeszélés után, ha lehet, még jobban haragudtam rá, hiszen kiderült, hogy olyan dolgokat hazudott rólam, ami nagyon rossz színben tüntetett fel. Sajnáltam, hogy a két hét alatt sem sikerült megjavítanom, vagy legalább egy kis fejlődést elérnem a személyiségében, mert valahol mélyen bíztam benne, hogy történik valami, ami miatt megváltozik, és jó haverok leszünk. A filmekben valahogy így szokott lenni.

Ha nem lett volna elég, hogy a meccs alatt Ronald mellett kellett ülnöm, még Uli is folyton a nyomunkban volt, és árgus szemekkel figyelte, hogy mit csinálunk. A lelátón három széksor volt csak közöttünk, úgyhogy alig vártam, hogy elkezdődjön a meccs, mert abban bíztam, hogy akkor majd nem fogom a hátamban érezni a tekintetét, hiszen a mérkőzésre fog koncentrálni. Csakhogy az első játékrész nem sok izgalmat szolgáltatott, így továbbra is bőven volt ideje minket ellenőrizni. Úgy tűnt a Chelsea védekezésre tette fel az egész meccset, annak ellenére, hogy az összes interjúban azt hajtogatták, nem fogják ilyen szinten megadni magukat. Aha, látom. A mieink próbálták megtörni a védelmet, de a kékek túl jól állták a sarat. Az első félidő végére már nem volt olyan Bayern játékos, aki ne próbálkozott volna lövéssel, kivéve Manut, pedig látszott rajta, hogy legszívesebben kiállna a kapuból, és ő is támadna.

Amint meghallottam a hármas sípszót, pattantam is fel a helyemről, és befelé kezdtem sietni, nehogy Ron utánam akarjon jönni. Ria még a meccs előtt írt egy üzenetet, amiben arról érdeklődött, hogy történt-e valami, én pedig azt válaszoltam, hogy majd a félidőben gyorsan elmondom. Ennek eleget téve az öltözőtől nem messze megálltam, és amíg barátnőmre vártam, twitteren gyorsan megnéztem, hogy mit gondolnak az rajongók a meccsről. Természetesen a trendek felét a mérkőzéssel kapcsolatos tagek tették ki, szóval találomra rányomtam az egyikre, és olvasgatni kezdtem.

Látszik a fáradtság a Bayern játékosain, nincs esélyük nyerni; Minek védekezik a Chelsea? Talán többre mennének, ha ők is akarnának támadni; Heynckes cseréld le Götzét; Unalmas meccs, még mindig 0-0; BASTIAN SCHWEINSTEIGER FUßBALLGOTT!!

- Ugye nem küldtek el a csapattól? – állt meg mellettem Ria, és aggódva támadott le a kérdéssel. Felnéztem a telefonomból, és figyelni kezdtem rá is, de nem zártam be az alkalmazást.

- Nem – néztem vissza a telefonomra, ami rezegni kezdett. Mivel bekapcsoltam az internetet, elkezdtem megkapni az összes értesítést, amiből igencsak sok jött mostanában. Szerettem válaszolgatni a rajongóknak, mert tudtam, hogy örömet okoz nekik, de néha igazán idegesítőek voltak. – Velem semmi, csak Hoeneß csúnyán nézett rám. Behívatott engem, Mariot, Ronaldot, meg még Heynckest is – kezdtem el mesélni az unszolásra, miközben a zsebembe csúsztattam az iPhone-t.

Miután megnyugtattam Riát, hogy tényleg semmilyen hátrányt nem szenvedtem az egész esetből, elkezdtük kivesézni a meccset, de nem sokáig beszélgethettünk, mert Riának mennie kellett, és én is úgy döntöttem, jobb, ha visszamegyek a lelátóra.

A második félidő aztán meghozta a várt helyzeteket, és végül Gomez volt az, akinek sikerült begyötörnie az első gólt. A Chelsea továbbra is védekezni próbált, de a gól után megzavarodtak, és alig pár percen belül Shaqiri is megrezegtette a hálót. Mario a hatvanadik perc környékén már csak árnyéka volt önmagának, de az edző nem tervezte a lecserélését, ő pedig próbálta a legtöbbet kihozni magából. Azt hittem, hogy 2-0 marad az állás, de a lefújás előtt még Basti is úgy gondolta, hogy kell egy gól a neve mellé, szóval ennek érdekében a kapuba sarkazta a labdát. A kispadon ülők már akkor ugráltak és ölelgették egymást örömükben, majd a fehér vonalhoz álltak, várva, hogy a bíró lefújja a meccset, és ők azonnal befuthassanak a többiekhez. A lelátón is érezhető volt, hogy már mindenki ünnepel, ezzel belőlem is eltűntek a negatív gondolatok, és a többiekkel együtt örültem a sikernek. Aztán a bíró lefújta a meccset, én pedig szinte eufórikus állapotban szaladtam le a lelátóról, hogy a pályán Mario nyakába vessem magam. Az eddigi fáradtsága mintha eltűnt volna, helyette ő is a többiekkel ünnepelt, fülig érő szájjal. Amikor mögé értem, és hátulról átkaroltam, azonnal megfordult, és a derekamat átkarolva magával egy magasságba emelt.

- Fel tudod ezt fogni? – kiabált örömében, én pedig nevetve kezdtem puszilgatni.

Az éjszaka további része olyan örömmámorban telt el, hogy alkoholos ital nélkül is teljesen úgy éreztem magam, mintha be lettem volna rúgva. Pörögtem, akárcsak a focisták és mindenki más a csapatnál. A program sűrű volt, hatalmas ünneplés vette kezdetét, és Mario csak annyi időre engedte el a kezem, ameddig kénytelen volt. Ez pár óra múlva már nem is azért volt, mert annyira ölelgetni akart, hanem mert nem igazán állt volna meg a lábán. Az egész csapat sokat ivott, ráadásul keverték is az italokat, mert a sörre pezsgőt, majd bort is leöntöttek a torkukon, szóval nem kellett sok idő ahhoz, hogy mindenki lelkesen ugráljon, kiabáljon és rögtönzött vagy régebbi dalokat énekeljen. Amikor végül minden ünneplős eseményen megjelentünk, és már kellőképpen elfáradtunk, hívtam egy taxit, mivel Mario nem biztos, hogy képes lett volna akár a telefonja felemelésére is, és hazacipeltem a részeg majmomat. Benne azonban még bőven dolgozott az adrenalin és az alkohol is, így nem igazán akart aludni.

- Na, még csak most kezdődik az ünneplés legjobb része – húzott magára, amikor sikerült az ágyra döntenem. Felnevettem, mert nem sok esélyét láttam, hogy ő ma este bármilyen teljesítményt is tudna nyújtani az ágyban. Nem akartam lelombozni, úgyhogy úgy tettem, mintha belemennék a dologba. A hasára fordítottam, és masszírozni kezdtem a hátát, miközben néhány csókkal illettem a nyakát. Számításaim hamar beváltak, és ahelyett, hogy beindult volna, elaludt. Mosolyogva dőltem be mellé az ágyba, fürödni már nekem se volt kedvem, és Mariot ismerve reggel úgyis egy közös zuhanyzással kezdünk.