4. rész

Sziasztok!

Elérkeztünk a negyedik részhez, amit két részben teszünk fel, ugyanis kicsit beleéltük magunkat, és hosszú lett. Innentől már tényleg beindulnak az események, hűek maradunk a címhez és több Götzeus szereplés várható. Remélem, tetszeni fog Mia szemszöge, és kíváncsi vagyok, hogy mit vártok a bulitól.:P

Puszi és ölelés, Nix

Dupla randi 1.

Annyira feszült még sosem volt a hangulat közöttünk, mint aznap reggel, ezért örültem, hogy hamar odaértünk az edzésre. Az időjárás is tökéletesen tükrözte hangulatunkat, az ég néha mérgesen morgott, az eső pedig megállás nélkül szakadt. Utáltam, amikor ilyen volt az időjárás, így ez is tovább rontotta a hangulatomat. Azt sem tudtam még, hogyan adom be Marionak, hogy ma nélkülem fog enni. Igazából már este óta ezen törtem a fejem, értelmes ötlettel azonban nem tudtam előrukkolni, éppen ezért elég ideges lettem, amikor a bejáratnál megláttam a játékost. Marco ezúttal is mellette volt, és hamar egyértelműmé vált, hogy engem vártak.

- Jó reggelt – köszöntek, amikor melléjük értünk. Mi is valami hasonlót mormogtunk nekik. – Van egy kis változás a mai ebédünkkel kapcsolatban – vette magához a beszélgetés fonalát Mario.

- Tudom – mondtam megkönnyebbülve. Ha ő mondja le, akkor nem nekem kell, és ettől rögtön elszállt minden aggodalmam.

- Honnan? – nézett rám furán, de nem bizonytalankodott sokáig. – Szóval az van, hogy nekem van egy rendkívül pofátlan barátom – mutatott a mellette álló szőkére, aki csak elvigyorodott a jelzőn – ráadásul még makacs is, úgyhogy a fejébe vette, hogy ő is velünk fog jönni. Ha ez probléma, akkor addig megkötözöm a csomagtartóban vagy valami ilyesmi. – Akaratomon kívül húzódott mosolyra a szám. Ezek aztán biztos nagyon szeretik egymást. Mellesleg az a végtelen lazaság, ami Marioból áradt, lenyűgözött. Ellenben velem, ő nem görcsölt rá a harmadik személy bejelentésére, csak közölte, hogy mi a helyzet.

- Fantasztikus, akkor dupla randink lesz, mert Ria is velünk jön. – Válaszom hallatán az említett szemöldöke magasba szaladt. Visszatette a táskáját a vállára és a mai napon először figyelni kezdett arra, hogy mit csinálok. Elképzelni sem tudtam, hogy mire gondolhatott éppen, de valószínűleg addig jó nekem, amíg nem derül ki.

- Akkor edzés után találkozunk – zártuk le a témát ennyivel, és kettéváltunk. A két játékos az öltözők felé kanyarodott, mi pedig az edzőterembe siettünk, mert a rossz időre tekintettel, a mai edzést ott tartották.

Amint beléptünk a helyiségbe, mesélni kezdte, hogy itt bent főleg az erősítésre mennek rá. Mint kiderült az edző a legtöbb esős napon bent tartja a játékosokat. Nem is értettem, hogy miért, hiszen a szezon nagy része ilyen és még ennél is rosszabb időjárási körülmények között zajlott, tehát így is, úgy is kénytelen volt kint tartani a tréningeket, ha tökéletes formában akarta tudni a játékosait. A spanyol feneke biztos nem szokott még hozzá a gyakori esőhöz.

Nem kérdeztem meg Riától, hogy akkor jön-e vagy sem. Úgy gondoltam, hogy az esti alkuja még mindig áll, ezért mondtam a fiúknak, hogy rendben. Ha Marco lefoglalja az én kísérőmet, akkor mi is tökéletesen tudjuk élvezni egymás társaságát Marioval.

- Nem úgy volt, hogy nem mész Götzével ebédelni? – Úgy döntött, ha én nem hozom fel, akkor majd ő megteszi.

- Meggondoltam magam. Úgy, hogy Reus is jön, nem lesz gáz, ha velem vagy. – Reméltem, hogy válaszom elég kielégítő, és nem kell egy komplett érvelést a szájába rángom. Mivel a fejét az edzőgépek felé fordította, elkönyveltem, hogy megúsztam a további magyarázkodást. Újra visszatért az előző témához, és bemutatta az összes eszköznek a működését és célját. Mivel a legtöbbet általában háztartásban is használják, nem gondoltam, hogy sok újdonságot tudna mondani, így inkább a gondolataimba merültem, remélve, hogy nem tűnik majd fel neki oda nem figyelésem.

Azon elmélkedtem, hogy vajon mi történhetett, ami miatt ennyire nem csípi Götzét. Már tegnap is tett valami megjegyzést rá, és az előbb sem úgy ejtette ki a nevét, mint aki odáig lenne érte. – Mi a bajod Marioval? – kérdeztem meg végül, amikor semmi logikus magyarázatot nem találtam.

- Azt hiszi, hogy ő a világ közepe – morogta egy szemfogatás kíséretében. Megkértem, hogy ezt fejtse ki jobban. Nekem is feltűnt ugyan, hogy például nem kérdezett meg a randi dologról, de igazából nekem ez sokkal jobban bejött, mintha remegő hangon elrebegett volna valami béna szöveget arról, hogy velem szeretné tölteni az idejét. Határozott volt, szerintem nem volt ezzel semmi baj. – Ezen nincs mit kifejteni. Érezni a viselkedésén, hogy így van. De nem kell elfogadnod a véleményemet, a nap végére rájössz majd magadtól is.

- Vagy a tiéd fog megváltozni – mondtam neki. Szerintem ő is túl hamar leírta az embereket. Ez volt az első közös pont, amit felfedeztem kettőnk között.

Miután úgy gondolta, hogy a legfontosabb tudnivalókat átadta nekem, csendben kezdtük figyelni a játékosok erőfeszítéseit. Valamiért kis korom óta képtelen voltam csendben maradni, ezért idegesíteni kezdett a csend. Most még a srácok se hangoskodtak, mert mindenki azzal volt elfoglalva, hogy megfelelő tempóban végezze a gyakorlatokat. A másik jellemző tulajdonságom a kíváncsiság volt, ezért a kettőt összekötöttem, és a játékosokról kezdtem faggatni. Érdekelt, hogy kiről, milyen véleménnyel van, de persze a legjobban Reus izgatott. Ha már ő is velünk ebédel, legalább tudjam, hogy mire számítsak. Ám válaszából nem sok mindent tudtam leszűrni, csupán csak annyit mondott, hogy még sosem figyelte meg igazán, beszélgetni pedig nem sokszor volt alkalmuk.

A focisták jellemeinek elemezgetését az edzés végén Marco és Mario szakította félbe, akik szinte elsőként pattantak fel a szobabiciklikről, amikor az edző, Pep Guardiola kiejtette a száján, hogy mehetnek. Afelől érdeklődtek, hogy kocsival vagyunk-e, majd igenleges válaszunk után tanakodni kezdtek, hogy menjünk el az étterembe. Minket teljességgel kizártak a beszélgetésből, nem kérdezték meg a véleményünket, így csak figyeltük őket, hogy mikor jutnak valami végeredményre. Végül is abban állapodtak meg, hogy én megyek Marioval, Ria meg Marcoval és a végén visszahoznak ide minket, hogy összeszedjük Ria autóját. Bár végig hallottuk a beszélgetést, felénk fordulva is elmondták, végső álláspontjukat.

- Nem jó – rázta meg a fejét ellentmondást nem tűrően Victoria. Már előre tudtam, hogy azzal lesz baja, hogy kettesben maradok Marioval. De istenem, mi tud történni tíz-tizenöt perc alatt egy mozgó járműben? Mert azt úgyis látná, ha megállnánk. – Menjünk együtt, egy kocsival – mondta. Megforgattam a szememet, de mivel a két srác bólintott, én sem akadékoskodtam.

Amíg arra vártunk, hogy átöltözzenek, közelebbről is megnézhettem a súlyzókat és edzőgépeket. Megemeltem azt, amivel az előbb Mario dolgozott, és rá kellett jönnöm, hogy nem csak erősnek néz ki, hanem az is, úgyhogy inkább gyorsan visszatettem a helyére. Nem akartam sérvet kapni, ezért nem próbáltam ki többet, és miután körbeértünk, kimentünk a parkolóba, ahová előzőleg megbeszéltük a fiúkkal.

- Van barátod? – kérdezte tőlem Ria.

- Nincs – néztem rá furán. Ha lenne, már biztos feltűnt volna neki, illetve akkor nem mennék el kajálni Marioval. Nem is értettem, hogy gondolta. – Alabával mi van? – tettem fel én is a kérdést. Ha neki szabad, akkor én is érdeklődhetek.

- Mondtam már, hogy semmi – rázta meg a fejét hitetlenkedve. – Barátok vagyunk. – Most, hogy normális hangnemben, nyugodtan mondta, el is hittem neki. Talán csak félreértettem a kertipartin a testbeszédüket.

Szinte sajnáltam, amikor megérkeztek, mert megzavarták az első, hosszabb ideig tartó intelligens beszélgetésünket, de hamar túllendültem ezen a problémán, és követtem őket a fehér Audi-ig. Mivel Mario ült a kormányhoz, arra következtettem, hogy övé ez a csoda, így meg is dicsértem. Hogy Marco se maradjon ki a beszélgetésből rögtön közölte, hogy neki is R8-asa van, csak feketébe. Innentől folyékonyan ment a beszélgetés, már ezelőtt tudtam, hogy jól fogjuk érezni magunkat, mielőtt megérkeztünk volna a Cupido nevű étterembe. A név, Cupido, annyira tetszett, hogy meg kellett kérdezzem, melyikük választotta.

- Én – vágták rá mindketten teljesen egyszerre.

- Most akkor ki? – nézett rájuk Ria is, ám miután újra ugyanazt a választ kaptuk, összenéztünk és legyintettünk egyet.

Bent a hangulatos étteremben egy félreeső asztalhoz sétáltunk, ahová Mario elsőként tette le a fenekét. Ellenben vele, haverja mindkettőnknek kihúzta a széket, igazi úriember volt. Figyeltem Ria reakcióit, mert kíváncsi voltam, hogy reagál majd a fiúkra. Eddig pozitívan, ugyanis mosolyogva köszönte meg a gesztust.

Nem sokkal később, hogy elfoglaltuk helyeinket, én Marioval, Ria Marcoval szemben, megjelent mellettünk egy fehér kötényes pincérlány, aki a lehető legszélesebb mosolyával vette fel rendelésünket. Épp azon gondolkoztam, én tudnék-e ilyen munkát végezni, tudnék-e ilyen kedvesen, türelmesen várni, amíg a vendégek összeszenvedik, amit akarnak, amikor Mario megszólalt, és kimondta a gondolataimat.

- Mindig csodálkozom, hogy tudnak ilyen végtelenül, már-már túlzóan kedvesek lenni.

- Persze, mert te még hírből sem ismered a kedvességet – szólt be neki Marco, mire hármunkból kitört a nevetés. Egyedül Mario maradt csöndbe és vágott duzzogós arcot. Nagyon aranyos volt.

A tüntetése, ami alatt nem szólt Marcohoz nem tartott sokáig, mert valami régi történetet kezdett el emlegetni, amihez barátja segítségét kérte. Riával mosolyogva hallgattuk őket, amíg az előző pincérlány le nem tette elénk a tányérokat. Én kihagytam a levest, mert nem igazán rajongtam értük, így rögtön a rántott hússal, személyes kedvencemmel kezdtem.

Az első falatok lenyeléséig mindenki csendben volt, de amint csillapodott éhségünk, újra beszélgetni kezdtünk. Kicsit elhúzódtunk Riáéktól és kettesben kezdtünk társalogni. Örültem, hogy így történt, mert egyrészt nem akartam, hogy végig a többiekkel kelljen foglalkoznunk, másrészt pedig így egy másik oldalát is megismerhettem. Érdeklődő volt és komoly, néha pedig vicces megjegyzéseket szúrt közbe, de nem voltak olyan megjegyzései, amiből arra következtethettem volna, amire Victoria, hogy Mario el van szállva magától.

A beszélgetésünket a telefonja zavarta meg, amely csipogni kezdett, jelezve, hogy üzenetet kapott. Előhalászta a zsebéből és olvasni kezdte, de Marco kikapta a kezéből.

- Olyan unintelligens vagy, Mario. Legalább ilyenkor tudnál megválni a telefonodtól – tette zsebre az elkobozott kütyüt. A szemét forgatva rázta meg a fejét, de aztán nem foglalkozott tovább Marco oktatásaival, felém fordult és elnézést kért az előbbi húzásáért. Mosolyogva biztosítottam arról, hogy semmi probléma nincsen.

Amikor a többieknek kihozták a második fogást, újra csend volt egy kis időre, ám ahogy az előbb is volt, most is újrakezdődtek a beszélgetések.

- Minnie, amúgy te… - Valamit kérdezni akart, de félbeszakítottam. Most, hogy már így ismerkedünk, ideje, hogy megtudja a nevemet.

- Mia, Miának hívnak.

- Ez nem így működik. Ki kell érdemelni, hogy a rendes neveden szólítsalak – kacsintott rám, majd miután meglátta az arckifejezésem nevetni kezdett. Biztosan vicces fejem volt, kis híján ugyanis félrenyeltem a savanyúságot Mario előbbi kijelentése miatt. Sejtettem, hogy nem kedves szavakkal kell majd elérnem, hogy Ameliának hívjon. Talán rájött, hogy az előbbi húzása erős volt, ezért terelni kezdte a témát. –Szóval miért vagy most itt?

- Mert meghívtál – válaszoltam vigyorogva, hiszen tudtam, hogy nem erre kíváncsi. Hangot is adott annak, hogy ez ócska vicc volt. – Sportkommunikátorira járok, és az egyik tanárom azt a feladatot adta, hogy készítsünk jegyzeteket valamelyik sportról. A nagybátyám ismeri Riát, így megkérte, nem tudna-e egy kicsit segíteni nekem… - kezdtem el mesélni neki a történetet, de az említett közbe vágott.

- Már megint kezded? - Furcsán néztem rá, mert nem értettem, vajon most mi rosszat tettem. – Elmeséled a fél életedet mindenkinek.

- Ő kérdezte, különben meg nem is – védekeztem egyből.

- De!

- Nem! – Ezt még egy jó ideig, óvodások szintjére lesüllyedve folytattuk, de egy hússzelet, ami közénk esett megzavart minket. Nem tudtam, hogy melyik fiú dobhatta nekünk, de felkaptam és visszadobtam, így Marco vállán landolt.

Több se kellett, mindenki azt a húst kezdte dobálni, majd néhány csemegeuborka és sült krumpli is landolt a fejünkön. Úgy viselkedtünk, mint négy rossz kisgyerek, akik nem tudják, hogy egy étteremben hogy illik viselkedni, de ettől függetlenül jól éreztük magunkat. Hangosan nevettünk és visítoztunk, legnagyobb meglepetésemre pedig Ria élte bele a legjobban magát az egészbe. Talán kellett már neki egy kis felszabadulás a munkájából és szigorú keretek közé szorított életéből.

Az eddig kedvesnek és türelmesnek tűnő felszolgálólány dühösen lépett az asztalunkhoz, hogy rossz magaviselet miatt kitessékeljen minket az étteremből. Fizetés után nevetve hagytuk el az éttermet, hogy aztán kinn folytathassuk tovább a végeláthatatlan kacagást.

- Ennek hamar vége lett – jegyezte meg Marco. – Mit csináljunk még?

- Bulizzunk! – vetette fel lelkesen Ria. Mondanom sem kell, mennyire meglepődtem. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy pont ő dobna fel egy ilyen lehetőséget. Valahogy nem tudtam elképzelni őt egy buliban, hangos zene mellett, fiúkkal táncolva. A nap eddigi részében viszont csupa meglepetés volt és kellemes csalódás. Talán kellett neki ez a pár nap, hogy megnyíljon előttem, mindenesetre ezért az ötletéért nagyon imádtam.

Mire ezeket a gondolatokat végig futtattam a fejemben, már el is dőlt, hogy este szórakozni megyünk. A srácok visszavittek minket a parkolóba, hogy Ria kocsijával hazamehessünk készülődni. Búcsúként két-két puszit kaptunk az arcunkra mind a két sráctól, bár Marioé inkább a szám közelébe érkezettnek volt mondható. Rámenős egy ember, az biztos.