6. rész

Sziasztok!

Csak bocsánatot szeretnék kérni, ha esetleg találtok hibát a részben. Több mint valószínű, hogy lesz benne, mert hiába olvastam át, rettentő fáradt vagyok, és nem hiszem, hogy sikerült rendesen orvosolni a problémát. Nézzétek el nekem! Jó olvasást! 

Nix

Ronald új beadandója tele volt hibákkal, amitől alaposan kiakadtam, és elkezdtem kioktatni, hogy mivel kellene foglalkoznia, ahelyett, hogy Götze és a kapcsolatunk kikezdésén ügyködne. Pofátlanul vigyorgott, majd kijelentette, hogy a kapcsolatunkhoz semmi köze, de ha esetleg vigaszra lenne szükségem, hozzá még mindig mehetek. Igazából csak mérges voltam, és tudtam, hogy a felkészületlensége nem az ő hibája, hanem az enyém, hiszen az interjús eset óta alig foglalkoztam vele. Inkább leültettem, és piti feladatokat végeztettem vele, csakhogy ne kelljen hozzászólnom. Szerencsém volt, hogy nem panaszolt be újra a nagybátyjának, mert akkor már nem csak a magánéletem heverne romokban.

- Itt ez a füzet - nyomtam a kezébe a régi jegyzeteimet. - Mikor idekerültem, ezeket mondta el nekem Ria. Olvasgasd át őket holnapra, és ha kérdésed van, tedd fel őket. Most pedig keresd meg Dietert, és kérdezd meg tőle, hogy tudsz-e valamit segíteni. Mondd, hogy én küldtelek - engedtem útjára, aztán visszafordultam a saját feladatom fölé.

Még volt tizenöt percem, mielőtt el kellett indulnom a kampuszra, hogy időben odaérjek az órára, és ez rettentő kevésnek bizonyult. Most, hogy a BL döntő ilyen közeli időponttá vált, rengeteg marketinges feladat volt, amiből én is kivettem a részem, annak ellenére, hogy közvetlenül nem tartozott a hatásköröm alá. Szívesen csináltam, csak hát az időm beosztása okozott némi nehézséget. Aznap két órám is volt, amin kötelező volt részt vennem, ugyanis ez volt az utolsó hét a szorgalmi időszakból, és az összes elmaradt órát ilyenkor próbálták bepótolni. Cseppet sem örültem neki, de némi megnyugvással töltött el, hogy a következő héten már nem lesz itt Ronald, és a suliba se kell bejárnom. Bár ettől függetlenül tanulnom kell arra a három vizsgára, amiből egyáltalán nem volt hajlandó a tanár megajánlott jegyet adni. Ám szerencsére még ezzel a hárommal is úgy, ahogy jól jártam.

Még azt a maradék negyed órát is a gondolataimmal töltöttem, szóval tudtam, hogy este még vissza kell jönnöm, és be kell fejeznem a mai feladataimat. Remek, pedig már bíztam benne, hogy pihenhetek egy kicsit. Kezdetben jó volt, hogy ennyi a munkám, mert elterelte a gondolataimat Marioról, de most már inkább a munkában nyújtott teljesítményem romlik a lelkiállapotom miatt. Nem tudom tovább elnyomni magamban. Beszélni akartam vele, de az interjús balhé óta nem beszéltünk, azt az egy alkalmat leszámítva, amikor telefonon leordítottam a fejét. Nem keresett, ami számomra azt jelentette, hogy végzett velem. Rosszul esett, hogy még csak hívni sem próbált, bár talán a legutóbbi hangnemem miatt van is oka megsértődni. Én nem akartam róla lemondani, mindenkitől azt kérdeztem, hogy tudnánk ezt helyrehozni, az meg sem fordult a fejemben, hogy hagyjam az egészet a fenébe. Na, jó, talán végigsöpört rajtam egyszer, de amilyen gyorsan érkezett a gondolat, olyan hamar távozott is. Én szerettem őt, és küzdeni akartam érte, nem feladni. Csak nem tudom, hogy keressem fel, féltem, hogy megint csak veszekedésbe fulladna, és még rosszabb lenne a helyzet. Így tehát akaratlanul is megfogadtam Basti tanácsát, miszerint amíg Ron itt van, ne piszkáljam, amivel egyetlen gond volt, mégpedig az, hogy baromira hiányzott. És csak remélni tudom, hogy én is neki.

Az óráim érdekesek voltak, régebben a kedvenceim közé tartoztak, ma mégis a lehető legszenvtelenebbül néztem ki a fejemből. A füzetem ismét üresen állt, semmit nem jegyeztem meg a tanár által elmondottakból, úgyhogy mérges voltam, amikor a 90 perc lejártával semmit nem tudtam. Úgy éreztem, teljesen feleslegesen jöttem be, és szidtam magam, amiért nem figyeltem oda.

- Hallom gondok vannak a paradicsomban - jelent meg mellettem Peter, miközben a lift felé haladtam. Hát ő volt az utolsó, akire most szükségem volt.

- Mi közöd hozzá? - rántottam meg a vállam, de nem tagadtam le. Semmi értelme nem lett volna. - Különben is, ne szólj hozzám azok után, amiket legutóbb mondtál - vetettem rá egy lenéző pillantást.

- Igazából azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. Nem gondoltam komolyan - állt meg, aztán szembefordított magával. Leráztam a vállamról a kezeit, és egy cseppet sem barátságosan szóltam hozzá.

- Oké. Sietnem kell - kerültem ki, majd a lift helyett, mégis inkább a lépcsőt választottam. Cseppet sem érdekel a mentegetőzése, nem érdekel, hogy gondolta. Biztos azt hiszi, hogy majd visszafutok hozzá, mert Marioval nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy terveztem. Hát elhitte.

Amikor visszaértem a központba, elővettem a kártyám, és bementem. Senkivel nem találkoztam odabent, valószínűleg a legtöbben már otthon vannak, tekintve, hogy este hét óra van, nekem viszont be kellett fejeznem a cikket a bajnoki ünneplésről. Kinyitottam az irodát, felkapcsoltam a lámpát, és miután kinyitottam a laptopot, írni kezdtem. Egészen az utolsó meccstől kezdtem, ahol átvették a salátástálat, mert már a pályán hatalmas volt a buli. A méretes korsókból csak úgy borult a sör a játékosok nyakába, ám egy cseppet sem bánták, hogy bőrig áztak. Látszott rajtuk, hogy nagyon örülnek, és én is szerettem volna odasétálni Mariohoz, hogy gratuláljak neki, de nem tudtam, hogy reagált volna, és nem szerettem volna ennyi ember előtt beégni. Inkább nem kockáztattam. Segítettem elkapni néhány játékost, akik nagy nevetések között elég komolytalan válaszokat adtak. Az ünneplés az öltözőben, majd a hivatalos bulin is folytatódott, ahonnan most, hogy a cikket írom, sajnálom, hogy korán leléptem, mert így nem tudom, hogy mi történt a maradék pár órában. Sikeresen kikerültem a dolgot, leírtam, hogy mi történt, amíg ott voltam, és mivel amúgy sem kellett hosszúra húznom a cikket, bőven elég is volt, hogy az énekelgetésről és a táncikolásról sztoriztam. A cikket azzal zártam, hogy remélem, egy hét múlva, a BL meccs után újabb ünneplésről számolhatok be, majd átolvastam, elmentettem, és összecsuktam a gépet. Meglepetten néztem az órára, hiszen még csak nyolc óra volt, ami azt jelentette, hogy elkalandozó gondolataim ellenére, viszonylag hamar elkészültem vele.

Bezártam mindent, majd hazavezettem, és a telefonommal a kezemben a kanapéra telepedtem. Mariora gondoltam, és hogy mennyire hiányzik, de ugyanakkor nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet írni neki. Amíg nem beszélünk, legalább nem veszekszünk. Végül erőt vettem magamon, és írtam egy SMS-t, amiben megkérdeztem, hogy szerinte nem kellene-e beszélnünk. Nagyon sokáig ültem ott, semmit nem csináltam, csak néztem a képernyőt, és vártam, hogy megérkezzen a válasz. De nem jött. Ideges lettem, hogy még ennyire se méltat, és eltört a mécses is, mivel már nem jelentek neki semmit. Nem válaszol, ami számomra egyértelműen egy kimondatlan szakítással ér fel. Végigzokogtam az éjszakát, és amikor sikerült elaludnom, akkor is nagyon éber voltam, fél óránként felkeltem, így ezen a reggelen is ijesztően néztem ki. Nem érdekelt semmi, szóval nem foglalkoztam vele, hogy elkések az órámról, amin ZH-t írtunk, kiadós reggelit készítettem magamnak, és úgy döntöttem, elkezdek magammal is foglalkozni végre. Eddig háttérbe szorítottam mindent, de eljutottam addig a pontig, amikor már muszáj, hogy egy kicsit törődjek magammal.

Az órámról alig késtem tíz percet, amit a tanárnő el is nézett, bár így kevesebb időm volt kitölteni a tesztet. Nem is figyeltem az órára, csak töltögettem a saját tempómban, és ugyan az utolsó öt kérdésre nem tudtam válaszolni, nemcsak idő, hanem tudáshiány miatt se, elégedetten jöttem ki a teremből. Az órámra néztem, tudomásul vettem, hogy van fél órám átérni az edzésre, amin ma részt kell vennem, úgyhogy azonnal el is indultam. A bejáratnál Ronald várt rám, amit magasra húzott szemöldökkel vettem tudomásul, de illedelmesen üdvözöltem.

- Szia! Remélem, van rám időd, mert a jegyzeteiddel kapcsolatban rengeteg kérdésem van – támadott le rögtön, mire észrevétlenül sóhajtottam egyet.

- Persze. Lepakolok, addig menj ki az edzőpályákhoz, ott találkozunk. – Amíg figyelem az edzést, addig majd magyarázok neki. Remélhetőleg, annyira sok kérdés nem fogalmazódott meg benne, hogy tovább tartson, mint a tréning.

Utólag átgondolva, nem volt jó ötlet Ronnal beszélgetni Mario előtt, de nem fogok még bujkálni is, mert az ő agyacskája túl sok mindent képzel bele a dolgokba. Megtartottam a tisztes távolságot az ideiglenes tanítványomtól, és csak automatikusan válaszolgattam neki. Semmi másról nem dumáltunk, csak a tananyagról, közben pedig inkább a pályára tapasztottam a szemem. Egész pontosan Mario hátára. Nem tudom, mit vártam, talán, hogy odajön, mondd valamit a tegnapi üzenetemre, ehelyett viszont amikor találkozott a tekintetünk ellenségesen elfordította a fejét. Marco állt mögötte a sorban, amíg várták, hogy ők következzenek a feladat teljesítésére, valamit mondott neki a szöszi, mire mérgesen hátrafordult. Nem hallottam miről beszélnek, de akkor eszembe jutott egy dolog, ami nem tudom, eddig miért nem fordult meg a fejemben. Megkérdezhetném Reustól, hogy mi a helyzet most, ők is biztos kibeszéltek minket Marioval, akárcsak mi őket. Nem tudtam, hogy jó ötlet-e belevonni ebbe őt is, elvégre ez a mi problémánk, nem az övé, de már nem jutott eszembe semmi más. Megforgattam a szemem a saját, zavaros gondolataim miatt, majd visszanéztem rájuk, pont abban a pillanatban, amikor Marco meglegyintette Mariot. Nem volt erőteljes, inkább csak egy figyelmeztető pofon volt, de nem tudtam, hogy mire. Mindenesetre Mario még mondott neki valamit rámutatva, majd előre fordult, és nem volt hajlandó többet hozzászólni.

Visszafordultam Ronaldhoz, aki feltette az utolsó kérdést is. Elmondtam neki a hiányzó infókat, majd megkérdeztem, hogy áll az előző beadandója kijavításával.

- Sehogy – rántotta meg a vállát. Már megint ez a hozzáállás. Kikészít. Reméltem, hogy legalább nála elérek majd valami fejlődést, de kezdek rájönni, hogy ő javíthatatlan.

- Akkor menj, és csináld meg. Négyig bent kell lennem, addig még megkereshetsz, és kérdezhetsz, ha elakadsz – mondtam neki, majd örömmel néztem, hogy ellépked. Az edzésből is már csak pár perc volt hátra, azt még megvártam, majd egy utolsó szomorú pillantást vetettem Mariora, és elindultam befelé.

- Minnie – hallottam meg magam mögött, mire a szívem majd kiugrott a helyéről. Nem ijedtségemben, hanem örömömben. Csak egy ember hívott így, és az Mario volt. Gyorsan megpördültem, így szembekerültem vele. Kicsit messzebb állt, nem mosolygott, így kezdeti örömöm eltűnt, és inkább menekülni akartam volna. Ha most szakít velem, nekem végem. Nem élem túl. – Bocs, hogy nem válaszoltam. Szerintem is beszélnünk kellene. Mikor végzel? – kérdezte. Nos, legalább nem mindenki szeme láttára akar dobni…

- Négykor – válaszoltam halkan. Oda akartam menni, megölelni, és megkérdezni tőle, hogy minden rendben van-e, de csak álltam ott, néztem, ahogy bólint, majd közli, hogy félötkor nálam lesz, és elsétál.

Mondanom sem kell, hogy egész végig azon járt az agyam, hogy vajon mi lesz a mai beszélgetésünk kimenetele. Végigpörgettem az összes lehetséges dolgot, elképzeltem a legrosszabbat is, de mindezek ellenére, próbáltam csak a pozitív végkimenetelre koncentrálni, és arra is ígéretet tettem, hogy nem fogunk kiabálni egymással. Nem hagyom, hogy egy újabb vita alakuljon ki, amit megint lezáratlanul hagyunk.

Úgy rohantam haza, mint egy őrült, bár tudtam, hogy Mario nem lesz itt félnél előbb. Sosem siette el a dolgokat, és még ha néha sikerült is időben megérkeznie, korábban még sosem jött. Idegesen mászkálgattam a lakásban, amíg meg nem szólalt a csengő, és Mario be nem lépett az ajtón. Idétlenül néztünk egymásra, egyikünk sem tudta, hogy kéne köszöntenünk a másikat, úgyhogy végül mindenféle puszi vagy ölelés nélkül leültünk a kanapéra.

- Te szerettél volna beszélgetni, szóval kezd te – szólalt meg, én viszont azt szerettem volna, hogy az ő véleménye hangzik el először.

- Kezd de, mert te céltudatosabbnak tűnsz – adtam át a lehetőséget, mire sóhajtott egyet, és kinyitotta a száját, hogy belekezdjen, nekem viszont eszembe jutott, hogy még valamit mindenképpen el akarok neki mondani, mielőtt megkezdjük a nagy megbeszélést.

- Csak előbb annyit szeretnék mondani, – kezdtem el gyorsan, mire ő megforgatta a szemét, és valamit motyogott arról, hogy nem is én lennék, ha tudnám, mit akarok, de elengedtem a megjegyzést a fülem mellett – hogy nem tudom, miből és miért vontad le azt a következtetést, hogy Ronald és köztem akármi is lenne, de szeretném leszögezni, semmi nem volt közöttünk. De még barátság sem, mert egyáltalán nem jövünk ki jól egymással. Oké, ennyit akartam, mondhatod – fejeztem be, aztán vártam, hogy végre beszélni kezdjen.

- Jó, szóval…

- Ja, várj. Még azt is… - szakítottam újra félbe, de ezúttal nem várta meg, hogy folytassam.

- Ugye tudod, hogy a beszélgetés kétoldalú? Mondtam, hogy kezd, ha szeretnéd – sandított rám, szája sajkában ott bujkált egy apró mosoly, ám csak rövid ideig. Megráztam a fejem, és feltűnően összeszorítottam a szám, hogy lássa, nem fogok megszólalni. – Szóval elég nagy hülye voltam, hogy nem bíztam benned. Én sem tudom, hogy mikor és miért jött az ötlet, hogy te meg az a köcsög… Valószínűleg azért, mert egyértelmű, hogy rád van kattanva a gyerek, és nem szeretem, ha vetélytársaim vannak. Várj egy kicsit! – szólt rám, amikor szólásra nyitottam a számat. - Marcotól kaptam egy pofont, hogy térjek észhez, mert szerinte nagyobb idióta vagyok, mint a kis Ronaldka, és azt hiszem igaza is volt. Ha összeveszek veled, csak közelebb löklek hozzá. – Láttam rajta, hogy még nem fejezte be, de már annyira mondani akartam a hozzáfűzni valóimat, hogy nem bírtam tovább. Aprót rázott a fején, aztán legyintett egyet, hogy mondjam csak.

- Szerinted nekem nem lenne okom féltékenynek lenni? Nekem nem egy, még csak nem is kettő vetélytársam van. Tudod, hányan vesznek meg érted? Mégsem csapom ki a balhét, amikor interneten írnak neked olyan dolgokat, hogy szerintem én nem tudnám elmondani anélkül, hogy elvörösödnék. – De tényleg, nekem sokkal több okom lenne, mint neki valaha is volt összesen.

- Az más. Ők a világ másik végéről írnak, a legtöbben még csak nem is németek. Ronald viszont itt van – rántotta meg a vállát.

- Igen. De el ne hidd, hogy tényleg érdeklem őt. Ez a srác egy bajkeverő, aki a tökéletes élete miatt annyira unatkozik, hogy mindig keresnie kell valakit, akit idegesíthet. Most mi kerültünk a céltáblája közepébe, de nem kellek én neki, csak ki akar hozni a sodrodból. Ami sikerült is neki, ugyebár – tettem hozzá egy kicsit epésen.

- Ja, igen. Bocsánat, hogy szar helyzetbe hoztalak a múltkor az interjú végén.

- Mindegy, megoldódott. Különben meg jobban örültem volna, ha laposra vered – kacsintottam rá, mire elnevette magát. Egy darabig vele nevettem, aztán újra megszólaltam. – Szóval, nem tudom, te hogy vagy vele, de én örülnék, ha meg tudnánk ezt beszélni, túl tudnánk ezen lépni, és éldegélnénk tovább boldogan, mert a legnagyobb hülyeség lenne egy nagyképű idióta miatt összevesznünk – hozakodtam elő a saját akaratommal. Reméltem, hogy ő sem akar kidobni.

- Szerintem mindkettőnknek van min túltenni magát, de biztos sikerülni fog – állt fel, majd engem is felhúzott a fotelből, és megölelt. – Meddig is lesz még itt az a hülyegyerek? – tette fel halkan a kérdést, olyan hangsúllyal, mintha egész végig csak ezt akarta volna megtudni. Felnevettem, aztán válaszoltam. – Az még sok, de mától én idegesítem őt, és nem ő engem – fogadta meg.

- Csak ésszel, mert az én állásomba kerül, nem a tiédbe – figyelmeztettem, aztán kibontakoztam az öleléséből, mert hozni akartam inni, de mozdulatsorom után morgott egyet mérgesen, és visszahúzott magához.

- Itt maradsz! Bepótoljuk ezt a jó néhány napot.