5. rész

Sziasztok! 

A hétközi kis kitérőnk után ideje visszarázódnunk a rendes kerékvágásba. Ennek megfelelően - mivel vasárnap van - íme, itt is az én következő részem. Ennyire még soha nem voltam kíváncsi a véleményeitekre, mint most, szóval légyszi, ne hagyjatok hozzászólások nélkül! *-* Aki elmulasztotta, az az előző részekhez is írhat folyamatosan, megvárnak mindenkit. :) 

Jó olvasást! xoxo L.

Otthon levetettük magunkat a nappali kényelmes foteljeire és elkezdtünk nézni valami filmet az RTL-en, de mivel lemaradtunk az elejéről, és amúgy sem volt valami izgalmas, nem nagyon kötötte le a figyelmemet. Mia sem nézte sokáig, egy idő után felém fordult, és megkérdezte, hogy most, a közös ebéd után, mi a véleményem Marioról. Őszintén szólva fogalmam sem volt róla, mit kellene válaszolnom, mert mindenkire figyeltem evés közben, csak Götzére nem.

- Talán jobb, mint gondoltam, de Marcoval voltam elfoglalva, nem igazán foglalkoztam Marioval – feleltem végül. Egy fél perccel később rájöttem, hogy a Marcos részt igazán kihagyhattam volna, mert Mia azonnal faggatózni kezdett, de szerencsére sikerült leráznom őt. Elvonult a szobájába, nemsokára pedig én is követtem a példáját. Továbbra sem kötött le az a film, ami a tévében ment, úgyhogy kerestem magamnak egy másikat és azt kezdtem el nézni.

Tizenöt percet láttam csak belőle, aztán meg kellett állítanom, mivel hallottam, hogy Mia a nevemet kiabálva mászkál a házban.

- Götzének van barátnője? – kérdezte idegesen. Olyan feldúlt arcot vágott, hogy muszáj volt nevetnem rajta.

- Csak nem kételkedsz benne? – érdeklődtem vigyorogva. Igazán kíváncsi lettem volna, mit lépne, hogyha kiderülne, hogy Mario és Ann-Kathrin még mindig együtt vannak. Remekül szórakoztam rajta, és az arckifejezésein, de egy idő után meguntam a nevetést, úgyhogy felvilágosítottam, hogy bármit is látott a neten, Götzének már nincs barátnője. Elmeséltem neki a nem olyan régi, viharos szakítás történetét is, és úgy tűnt, Miát megnyugtatta a válaszom. Vissza is ment a szobájába, én pedig folytathattam az előbb megkezdett filmemet.

Másfél órával az indulás előtt aztán hallottam, hogy Mia a szekrényében kezd kutakodni, néhány perccel később pedig megjelent nálam, megállt a küszöbön és felmutatott két vállfán lógó ruhát. Arra volt kíváncsi, szerintem melyiket kellene felvennie. Egy pillantás elég volt, hogy megállapítsam, egyiket sem.

- Az – mutattam a jobb oldalira – túl mini. Felejtsd el. Meg fogsz fázni. Igen, akkor is, ha veszel alá harisnyát – emeltem fel a hangom, mert láttam rajta, hogy közbe akar szólni. Lemondóan sóhajtva rejtette a háta mögé az általam leszólt ruhát, majd felmutatta a másikat. – Az sem jó – ingattam a fejem. – Túl kivágott.

Vágott egy grimaszt, aztán duzzogva elvonult. Nem sokkal később azonban visszatért, egy újabb vállfa társaságában.

- Annak meg milyen színe van?! – fintorogtam a harmadik ruhára. – De tudod mit? Eddig ez a legnormálisabb. Próbáld fel. – Visszament a szobájába, hogy felvegye. Amíg ő ezzel volt elfoglalva, én is a szekrényemhez léptem, hogy keressek valamit, amit felvehetnék. Nem csináltam belőle akkora ügyet, mint Mia, lényegében az első néhány kezembe akadó ruhadarabot kidobáltam az ágyra, szemügyre vettem őket, és két perc alatt eldöntöttem, hogy azokban fogok menni. Mire ezzel megvoltam, Mia is visszatért a furcsa színű ruhában, hogy megszemlélhessem.

- Na? – fordult meg, hogy hátulról is szemügyre vehessem. Mintha ez javított volna az összképen…

- Hogy áll ez rajtad? – kritizáltam ismét. – Borzasztó. Mellesleg túl átlátszó az a csipkés rész is az elején. Keress inkább valami normálisat. Vagy olyat nem hoztál magaddal?

- Azok is jók voltak, amiket eddig mutattam – háborgott. – Csak neked nem tetszik semmi. De most már nem érdekel a véleményed, megyek, választok valamit én magam. Abban fogok menni és kész.

- Jól van, menjél – vontam vállat. – Ha nem számít, mit mondok, akkor minek kérdezted egyáltalán? – húztam el a szám. Nem felelt semmit, csak sarkon fordult és magamra hagyott.

Jobbnak láttam én is elkezdeni készülődni, nehogy végül rám kelljen várni. Egy gyors zuhany után belebújtam az előzőleg kikészített koptatott farmerbe, mentazöld, ujjatlan felsőbe és egy vékony pamut kardigánba, hogy ne fázzak. Szandált húztam, mivel ez volt kábé az egyetlen cipő, ami nem törte fel a sarkamat, és hosszú távon képes voltam járni benne. Az addig lófarokba kötött hajamat leengedtem és visszamentem a fürdőbe, hogy kezdjek valamit az összevissza álló tincseimmel. Húsz perc múlva teljesen kész voltam és a tükörben szemlélgettem magam. A sminkelést nem vittem túlzásba, hiszen semmilyen alkalommal nem volt szokásom egy kiló vakolattal az arcomon megjelenni.

Néhány perc múlva Mia is megjelent a folyosón, és legnagyobb meglepetésemre egyik ruhát sem vette fel. Egyáltalán nem öltözött ki, amit abszolút díjaztam. Meg is akartam dicsérni, de a csengő hamarabb szólalt meg, mint én. Már meg sem lepődtem, hogy mikor kinyitottam, elsőként Mariot láttam meg, kezében a telefonjával. Úgy tűnt, épségben visszakapta, de azért még megfenyegette a haverját, hogy ha valamit babrált vele, eltöri a kezét.

Mia és Mario elindultak, míg én a zárral vacakoltam, Marco viszont megvárt, és mikor hallótávolságon kívül tudta Götzét, megsúgta, hogy néhány telefonszámot felcserélt legjobb barátja mobiljában, amíg az nála volt.

- Kíváncsi leszek az arcára, mikor az anyukája hangja helyett majd Guardiola spanyolját hallja meg a vonal túlsó végén – dörzsölte a tenyerét elégedetten vigyorogva.

- Az életeddel játszol, ugye tudod? – nevettem el magam.

Néhány lépéssel Marioék mögött lemaradva sétáltunk, aminek köszönhetően tökéletes rálátásom nyílt az előttem haladó párosra. Gondoltam, nem árt, ha szemmel tartom őket, ameddig csak tudom, nehogy Mia belekeverje magát valamibe. Ki tudja, milyen szándékai vannak vele Götzének… Ahogy figyeltem őket, feltűnt, hogy – talán akaratukon kívül, talán szándékosan – egyre csökken a kettőjük közt lévő távolság. Végül már olyan közel voltak egymáshoz, mintha a másik oldalából nőttek volna ki. Ez pedig nem tetszett nekem, nagyon nem. Karl meghagyta, hogy vigyázzak az unokahúgára, de Mariotól egyelőre nem tudtam megvédeni, és attól tartottam, annyira makacs ez a lány, hogy soha nem is fogom tudni.

- Ria? – összerezzentem, mikor Marco megérintette a vállamat. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy róla majdnem meg is feledkeztem. – Úgy elgondolkodtál. Baj van? – kérdezte. Nemet intettem a fejemmel és elnézést kértem, amiért nem figyeltem.

- Lemaradtam valami fontosról?

- Csak megjegyeztem, hogy csinos vagy – mosolygott rám.

- Köszönöm – mosolyodtam el én is. Marcoval kapcsolatban csupa pozitív dolog ért a mai nap folyamán. Nem számítottam rá, hogy néhány óra leforgása alatt majd ennyire megkedvelteti magát velem, de ez történt. – Tudod, Marion gondolkodtam… - kezdtem. Érdeklődve pillantott rám, a folytatást várta. – Hogy mit akarhat Miától. Szerinted aggódnom kellene?

A kérdésem hallatán kis híján hangosan felnevetett, de hogy ne bántson meg, inkább gyorsan rendezte az arcvonásait. Nem sértődtem volna meg, ha kinevet. Hangosan kimondva a gondolataimat még én magam is nevetségesnek találtam. Az előző két napi viselkedésem is annak tűnt így utólag. Be kellett látnom, hogy talán túlságosan is komolyan vettem Karl utasítását. Mia már felnőtt, azt csinál, amit akar, én nem szólhatok bele az életébe. Ha hibázik, majd tanul belőle.

- Vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit – mondtam, aztán gyorsan el is tereltem a szót Miáékról. Szerencsére akadt más beszédtémánk, úgy nézett ki, a mai nap folyamán kifogyhatatlanok voltunk ezekből. Valahogy szóba került az is, hogy mit fogok inni, ha odaértünk, és nem hitte el nekem, hogy semmit, amiben alkohol is van. Hiába bizonygattam neki, hogy anélkül is jól lehet érezni magunkat egy ilyen helyen. Akkor pedig, amikor Mia és én bementünk egy éjjel-nappal nyitva lévő boltba, hogy vegyünk magunknak egy-egy üveg vizet; egyenesen kinevettek minket Götzével. A vásárlást két perc alatt lerendeztük, mi voltunk ugyanis az egyetlen vevők az üzletben. Az út hátralévő részében megittam az üvegem tartalmát, a flakont pedig a szórakozóhely bejáratához közeli szemetesbe hajítottam.

Bejutni egy kissé körülményes volt, két sapka meg két kapucni kellett hozzá, hogy a srácok elrejtőzhessenek a mindenhol felbukkanni képes rajongóik elől, de a rejtőzködés sikerrel járt, odabent pedig már nem volt szükség álcára.

Első utunk az italos pulthoz vezetett, hogy a srácok rendeljenek maguknak valamit, aztán leültünk az egyik sarokban elhelyezett székekre. Marco felajánlotta, hogy megfelezi velem azt a pohárka színtelen löttyöt, amit kért, de visszautasítottam, és inkább afelől kezdtem érdeklődni, hogy tud-e táncolni. A félig elnevetgélt igen válasz nem volt túl meggyőző, nem is hitt neki senki, éppen ezért szükségét érezte, hogy később mindenféleképpen bebizonyítsa az igazát.

Egy darabig még ücsörögtünk ott, a felcsendülő zenékről beszélgettünk, de csak az derült ki, hogy teljesen különböző az ízlésünk ilyen téren. Aztán megszólalt a Live it up, nekem pedig sikerült rájuk hoznom a frászt, miután felkiáltottam, hogy ez a kedvenc dalom.

- Én is imádom – jegyezte meg Mia. Elmosolyodtam. Végre találtunk valami közös pontot, ráadásul nem sokkal később arra is rájöttünk, nem csak a Jennifer Lopez számért rajongunk mindketten, hanem szinte teljesen ugyanazokat a zenéket hallgatjuk. Calvin Harris és Ellie Goulding duettjénél aztán felpattantunk, és közöltük Marcoékkal, hogy itt az ideje a bizonyításra, azaz a tánctudásuk megcsillogtatására. Életemben nem nevettem még annyit, amennyit abban a néhány percben, míg Miával már-már könnyes szemmel figyeltük őket és azt a híres-neves táncbemutatót, amit produkáltak.

- Eleget szórakoztál rajtam, most már gyere és mutass valamit te is – húzott magához Marco.

- Én sem tudok táncolni, nehogy azt hidd – ráztam meg a fejem mosolyogva. Most viszont nem is kellett nagy tudással rendelkeznem, a DJ ugyanis egy lassú számot tett fel. Ez volt a tökéletes számunkra, összebújtunk és jobbra-balra lépegettünk próbálva követni a ritmust, meg elkerülni azt, hogy egymás lábára tapossunk. Túl rövidnek tűnt az a három perc, míg a lassú zene tartott, szívesen folytattam volna még a lötyögést, de új dal következett, egy gyors, és nekünk fel kellett találnunk magunkat.

- Próbáld utánozni őket – intett Marco nevetve egy tőlünk nem messze lévő párra, akik elég vicces mozgáskultúrával rendelkeztek. Alaposan megfigyeltük őket, aztán próbáltuk lemásolni a furcsa mozdulatsoraikat. Természetesen az egész hatalmas nevetésbe fulladt, és mire rendeztük az arcvonásainkat, már újra egy lassú szám következett. – Szerintem ebben már egész jók vagyunk – egészen közel hajolt, hogy halljam őt a hangos zene mellett is, nekem meg végigfutott a hideg a hátamon, ahogy megéreztem a forró leheletét a bőrömön. Felpillantottam rá, hogy megmondjam neki, egyetértek vele, de nem jutottam szóhoz. Ő is engem nézett, nekem pedig egy pillanat alatt sikerült elvesznem a tekintetében.

Nem tudom, meddig maradtunk a táncparketten, de egy idő után kezdtünk mindketten elfáradni, ezért úgy döntöttünk, pihenünk kicsit. Visszamentünk arra a helyre, ahol már korábban is ültünk és helyet foglaltunk egymás mellett a székekben. Nemsokára Marioék is csatlakoztak hozzánk, de mivel csak egy szabad hely volt, Mia Götze ölébe ült, aztán meg rám nézett, hogy van-e valami ellenvetésem a dolog ellen. Nem volt, hiszen megfogadtam magamban, hogy ezentúl nem szólok bele a dolgaiba és a hét második felében elviselhetőbbé teszem mindkettőnk számára az együtt töltött időt.

A Mia kezében lévő pohár láttán Marco megkérdezte, hogy biztosan nem iszok-e semmit, de egyáltalán nem voltam szomjas. Szénsavas narancsos üdítőkre meg főleg nem vágytam. Miáék nem maradtak sokáig velünk, miután kiürült a pohár, visszamentek táncolni, de amíg ott voltak, Marco végig vigyorogva figyelte őket. Én inkább oda sem néztem, nem voltam rá kíváncsi, mit művelnek, mert még a végén meggondoltam volna magam.

Az idő előrehaladtával kezdtek egyre többen lenni, ami azt eredményezte, hogy nagyon meleg és fülledt lett a levegő. Elvettem az asztalról egy szórólapot és azzal legyezgettem magam, de miután ez nem segített, megkértem Marcot, hogy menjünk ki egy kicsit a levegőre.

- Máris sokkal jobb – dőltem hátra a kemény padon, ahová odakint leültünk. Hűvös volt és fújt a szél, de a benti hőmérséklet után pont jól esett ez a hideg. – Van még kedved visszamenni? Mert ha nem, akár sétálhatnánk is egyet – vetettem fel az ötletet.

- Benne vagyok – bólintott. – Utána pedig majd hazakísérlek. Valahogy nem vagyok kibékülve a gondolattal, hogy egyedül mászkálj az éjszaka közepén. – Az indoklás hallatán a magasba szaladt a szemöldököm.

- Értem a logikádat, Reus. Te aggódhatsz miattam, de én tűrjem egy szó nélkül, hogy miután elkísértél engem, te egyedül indulsz haza – feleltem szkeptikusan. Elmosolyodott, és megígérte, hogy ha annyira akarom, majd hív egy taxit. Ez a verzió már nekem is tetszett, úgyhogy elindultunk. Nem döntöttük el merre megyünk, csak vittek a lábaink előre, miközben arról kérdezgettem, az itt töltött néhány hónap alatt mennyire sikerült megismernie a várost.

Egy parkon keresztül vezetett az utunk, aminek a közepén egy nagy, mesterséges tó volt szökőkúttal meg hattyúkkal és kacsákkal, akik még ilyen későn is a víz tetején úszkáltak. Megálltam egy pillanatra a parton és a korlátra támaszkodtam, hogy láthassam őket.

- Mikor lett ilyen hideg? – borzongtam meg egy nagyobb erejű széllökés után. Már bántam, hogy nem hoztam magammal valami melegebb ruhát az estére. A problémám azonban hamar megoldódni látszott, Marco ugyanis azonnal felajánlotta, hogy kölcsönadja a pulcsiját, ha kell. – De akkor meg te fogsz fázni, nem? – kérdeztem.

- Dehogy fogok – felelte, aztán áthúzta a fején a ruhadarabot, és a kezembe adta. Belebújtam, és máris sokkal jobb volt. Nagy volt rám persze, de az ujját feltűrtem, a többivel meg nem foglalkoztam. Most, hogy már nem fáztam, maradtunk még a parkban. Visszadőltem a korláthoz és a Frauenkirche két kivilágított tornyát kezdtem nézni, amik a távolban látszottak. – Ott jártam már – mutatott Marco a városháza felé, miközben átölelt. Nekidöntöttem a hátam a mellkasának, jó érzés volt újra érezni a karjait a derekam körül. – De májusban visszamennék szívesen, akár kétszer is.

- Ha Guardiolának nem lesz meg a tripla, visszahívjuk Juppot – nevettem. Egy olyan év után, mint a tavalyi, az új edzőnek fel volt adva a lecke. Eddig könnyűszerrel vette az akadályokat, de messze volt még a szezon vége.

- Az ott egy hullócsillag? – bökött Marco az ég felé. Felpillantottam, hogy én is láthassam, de el kellett őt keserítenem. A hullócsillagunk egyenesen haladt, ráadásul villogott is. Csak egy repülő volt. – Fenébe. Pedig most pont lenne mit kívánnom.

Eltűnődtem rajta, vajon mit kívánhatna ilyenkor egy focista, akinek szinte mindene megvan. A bajnokság megnyerését? Nemzetközi kupákat? Az aranylabdát? Az előző megjegyzéséből valami hasonlóra tippeltem volna, de mikor feltettem neki a kérdéseimet, nem kaptam rendes választ. Csak azt, hogy most valami egészen mást, de nem árulhatja el, mi az, különben nem fog teljesülni. Ebben maradtunk, és mivel egyre hidegebb lett, úgy döntöttünk, most már tényleg elindulunk hazafelé. Nem laktam már messze, alig öt percet kellett sétálnunk kéz a kézben, aminek két dolog miatt is örültem: egyrészt kezdtem nagyon fázni és alig vártam, hogy a jó meleg lakásomban lehessek; másrészt, ha én fáztam pulóverben, akkor nyilván Marco is, és azt nem akartam, hogy megfázzon.

- Jól éreztem magam ma – fordultam felé, mikor megérkeztünk a kapunk elé. Az út túloldalán már ott várakozott a taxi, amit idefelé hívott magának.

- Akkor nem bántad meg, hogy Mia elrángatott magával? – kérdezte azzal a tipikus Reus-féle félmosollyal. Megráztam a fejem. Így utólag kifejezetten örültem neki, hogy velük tarthattam. És ha nem felejtem el, majd megköszönöm Miának. – Örülök, hogy eljöttél – mondta ezt olyan tekintettel, hogy ha pirulós fajta lettem volna, valószínűleg már a vörös összes árnyalatát magamra öltöttem volna. Közelebb lépett hozzám, nekem pedig hevesebben kezdett verni a szívem. Az egész olyan furcsa volt, hirtelen úgy éreztem magam, mint egy tizenéves lány az első csókja előtt.

Egy kicsit dideregtem, de abban a pillanatban még ez sem tudott érdekelni. Minden olyan tökéletes volt. Marco az arcomra simította a tenyerét, és még közelebb lépett hozzám. Éreztem a teste melegét, és mikor a mellkasára csúsztattam a kezem, a tenyerem alatt még azt is érezni véltem, ahogy az ő szíve is őrült tempót diktál. Lehunytam a szemeim. Tudtam, mi fog következni, és azt hiszem, azóta erre a pillanatra vártam, mióta elindultunk hazafelé. Kiürült a fejem, mikor a szája végre a számhoz ért. Lassan, ráérősen csókolt meg, így mindketten kiélvezhettük minden percét.

A taxisofőr dudálása szakított félbe minket, aki ráunt, hogy egyedül ücsörög a kocsijában és az utasára vár.

- Holnap találkozunk – mosolygott rám Marco. Én még az előző pillanatok hatása alatt voltam, szóhoz sem jutottam, úgyhogy csak bólintottam. Elvette a kezét az arcomról és elindult a taxija felé. Megvártam, míg beszáll, csak azután fordítottam hátat az utcának, hogy beléphessek a lakásomba. Csak odabent vettem észre, hogy rajtam maradt a pulcsija.