9. rész

Sziasztok!

Már itt is a 9. rész, a várva-várt Justin koncerttel! Az előzőhöz köszönöm a pipákat és a kommentet, remélem ennél is hagytok valami nyomot magatok után! :)

És egészen hihetetlen, de kb. két résszel ezelőtt köszöntük meg a több, mint 15000 oldalmegjelenítést, most meg már lassan 20000-nél tartunk, már csak néhány kattintás hiányzik. Nagyon köszönjük, a részhez pedig jó szórakozást! :)

A döntőt követő néhány napban mindannyian igyekeztük kipihenni a mérkőzés, de leginkább az azt követő ünneplés fáradalmait. Marco és Mario megkapták a behívójukat a válogatottba, a világbajnokságra való felkészülés kezdetéig azonban bőven volt még hátra idő, amit pihenéssel tölthettek.

Szerencsére nekem sem akadt már túl sok tennivalóm a rendelőben, és végre Müller-Wohlfahrt doki is telefonált, hogy még a héten visszatér. Egyedül Mia volt az, akinek a napjai még egy kicsit sűrűbbek voltak, Dieterrel a csapat youtube csatornájára vágtak össze néhány videót az ünneplésről, és elkészítették az utolsó FCB Newst is.

Kedden dél körül kaptam az SMS-t Miától, hogy részmunkaidős állást kapott a csapatnál, és ebből a jeles alkalomból kifolyólag arra gondoltam, megcsillogtatom szerény konyhai tudományom, és áthívom vacsorázni őt és Götzét. Marcot nem kellett hívni, ő volt ugyanis az ötletgazda, hogy csináljunk négyesben valamit; és ő volt az is, aki találomra kinyitotta valahol az egyetlen szakácskönyvem, és nevetve rábökött a lehető legbonyolultabb receptre. Viszont kár volt előre örülnie, mert közöltem vele, hogy megfőzöm a vacsorát, cserébe azonban rá marad a bevásárlás, plusz be is kell majd segítenie, ha szükségem van rá.

A beszervezett programnak köszönhetően a kedd délelőttöm nagy része azzal telt, hogy kicsit kitakarítottam otthon, majd amíg Marco vásárolt, átugrottam a szüleimhez, hogy a család nőtagjaival együtt kielemezzük a receptet. Nem állítom, hogy konyhatündért neveltek belőlem egy fél óra alatt, de jó pár hasznos tanáccsal elláttak.

– Várjatok egy pillanatot – szóltam rájuk, mikor az egyik zseniális, az életemet nagyban megkönnyítő ötletük közben megcsörrent a telefonom. A kijelzőn Marco neve állt, kíváncsi voltam, hazafelé tart-e már. Ideje lett volna lassan elkezdeni főzőcskézni, ha el akartunk készülni a Miáékkal megbeszélt időpontra. – Mondd, drága! – szóltam bele vidáman.

– Elárulnád, hogy mégis hol vannak a réteslapok?! – Ugyan nem emelte fel a hangját, de lehetett érezni, hogy nagyon ideges volt. – Már az egész áruházat bejártam… Kétszer! Legalább tízszer megfordultam a tésztáknál, és sehol egy réteslap. Minden más megvan, szóval ha nem találom meg két percen belül, hazamegyek anélkül.

– Oké, várj egy pillanatot – mondtam neki. Próbáltam visszatartani a nevetésem, miközben átgondoltam, hol tartják a boltban az ilyesmiket, de nem igazán ment. Nem gondoltam volna, hogy Marco elveszik majd a bevásárlóközpont labirintusában egy csomag réteslap miatt, és hisztizve fog felhívni. – Menj a hűtőpulthoz, és nézd meg a tortellini vagy a mirelit pizza közelében – igazítottam el végül. – Aztán meg siess haza, mert nem készülünk el, mire Miáék jönnek.

– Rendben – morogta. – Szia. – Meg sem várta, hogy én is köszönjek, egyszerűen csak kinyomta a telefont.

 – Köszönöm a vacsoramentő tanácsokat – fordultam a családhoz, miközben a zsebembe süllyesztettem az LG-m. – Ha ehető lesz, és marad belőle, majd hozok át. Most mennem kell, Marco nemsokára megérkezik – búcsúzkodtam.

Mire hazasétáltam a szüleim házából, már a matt fekete Audi is ott parkolt az udvaron. Azt hittem, Marco még mindig a réteslapok miatt fog bosszankodni, ehhez képest mosolyogva fogadott, mikor beléptem a konyhába. Az összes vásárolt dolog ott sorakozott a konyhapulton, plusz még egy két olyan is, ami nem szerepelt az általam írt listán.

– Ez minek? – emeltem ki az egyik szatyorból egy üveg félédes fehérbort. Én szerettem, de Miáék nem voltak valami borozósak, úgyhogy eszembe se jutott felírni.

– A főzőműsorokban is úgy főznek, hogy iszogatnak közben – vonta meg a vállát Marco.

– És te ezt honnan tudod? – A szemöldököm a magasba szaladt a meglepettségtől.

– Valahonnan meg kellett tanulnom az alapokat, miután elköltöztem otthonról – felelte. – Nem hívogathattam egyfolytában anyut a munkahelyén, de nem is élhettem pizzán és kínain.

Semmi vicces nem volt abban, amit mondott, mégis hangosan felnevettem, ahogy elképzeltem őt lázasan recepteket jegyzetelni egy füzetbe, miközben a koncentrálástól összeráncolt homlokkal a tévéképernyőre mered. Miután kiszórakoztam magam rajta, szóvá tettem, hogy nekem bezzeg még soha nem csillogtatta meg a főzőtudományát, és sosem lepett meg olyan vacsorával, amit ő maga főzött.

– Talán azért, mert az alapoknál soha nem jutottam tovább, és hidd el, nem akarsz te abból enni, amit én főzök – nevetett most már ő is. A konyhaszekrényhez lépve a felső polcról levett két borospoharat, megkereste a fiókban a dugóhúzót, majd minden erőlködés nélkül, könnyedén nyitotta ki a palackot.

– Mire iszunk? – kérdezte, miközben kitöltötte az italokat, és felém nyújtotta az egyik poharat.

– Nem is tudom… – tűnődtem el. – Mondjuk arra, hogy finom vacsorát főzünk, ami után Miáék megnyalják mind a tíz ujjukat?

– Oké – bólintott. – Bár szerintem Marionak mindegy, mit raksz elé, meg fogja enni. Aztán meg Löw rögtön az első edzésen megbünteti majd, mert túlsúlyos lesz a mérlegelésen – jegyezte meg gonoszan. Felemelte a poharát, én pedig a Götzés megjegyzésén mosolyogva, finoman hozzáérintettem az enyémet, mielőtt belekortyoltam volna a borba.

Vele vacsorát főzni egy élmény volt. Próbáltam feladatokat adni neki, de mindenbe csak belekezdett, aztán nekem kellett befejeznem helyette. Eleinte szóvá tettem neki, és bosszankodtam, a második pohár ital után azonban már nem foglalkoztam vele. Hirtelen nagyon jó kedvem kerekedett, a mosolyom körbeért a fejemen, később pedig már mindenen csak jókat nevetgéltem. Nem tudtam abbahagyni a vihogást, a könnyeim folytak a szememből, aminek köszönhetően homályosan láttam, és egyszer majdnem sikerült az ujjamat is a salátának készülő zöldségek közé aprítanom.

– Mutasd mit tanultál, amíg én bevásároltam neked – simított végig a vállaimon Marco, miközben figyelte, ahogy dolgozom. Továbbra sem segített, inkább csak hátráltatott, bár nem tagadom, élveztem a puszikat, amiket az arcomra, a vállamra és a nyakamra kaptam.

– Előbb sózd meg a húst – nyomtam a kezébe a sószórót. Arra egyikünk sem számított, hogy ha a készülő vacsora fölé tartva fejjel lefelé fordítja, leesik a teteje, és a műanyag doboz egész tartalma a serpenyőbe ömlik. Ijedten néztünk össze, amikor mégis ez történt, aztán egy pillanat múlva mindkettőnkből egyszerre tört ki a nevetés.

– Most mit csináljunk? Rendbe tudjuk hozni? Elmenjek még egyszer a boltba? – aggodalmaskodott Marco, amikor abbahagyta a röhögést. Én még mindig a könnyeimet törölgettem, és valahogy nem annyira foglalkoztatott már a vacsora sorsa. Tulajdonképpen nem is volt már kedvem egy négyesben töltött estéhez.

– Mi lenne, ha inkább lemondanánk? – ajánlottam. – Majd találkozunk velük máskor. Menj, hívd fel Götzét, és találj ki valamit. Mondd neki, hogy nem érzem jól magam – lökdöstem ki Marcot a konyhából. Nem kellett neki kétszer mondani, hogy hagyjuk a mai programot, talán időközben neki is elment tőle a kedve. Amíg ő telefonált, eltüntettem az elrontott hús nyomait, a többi kaját viszont, amit meg lehetett menteni, megpróbáltam befejezni.

– Na, bevették a sztorit? – érdeklődtem, mikor Marco visszatért.

– Nem mondanám – csóválta a fejét. – Azt mondták, majd máskor pótoljuk. És megkérdezték, felgyújtottuk-e a konyhát és hívják-e a tűzoltókat – tette hozzá nevetve.

Miután eltakarítottam a romokat és fintorogtam egy sort, miután megkóstoltam, mit főztünk, úgy döntöttünk, inkább elmegyünk valahová kajálni, és megegyeztünk, hogy többet ilyen bonyolult ételek elkészítésére nem vállalkozunk. Soha.

A szerdámat utazgatással töltöttem, akkor volt ugyanis Katja meccse Kölnben. David meg én kora délelőtt nekivágtunk az autópályának, hogy megnézhessük, a többórás úton pedig volt időm megvigasztalni osztrák barátomat, amiért egyéb teendők miatt kénytelen kihagyni a másnapi Bieber koncertet.

A doki csütörtökön tért vissza, és Manuval üzent nekem, hogy vár a szobájában. Pont bent voltam a központban, el kellett még intéznem néhány dolgot, mielőtt nyári szabadságra küldtem volna magamat, a kapusunk pedig néhány ellenőrző orvosi vizsgálatra érkezett.

Dr. Müller-Wohlfahrt irodájába lépve azonnal észrevettem néhány változást. A polcokon, a falon Japánból hozott emléktárgyak sorakoztak, az asztalon pedig cseresznyevirág mintával díszített, csodaszép porcelán kávéscsészék várták, hogy megtöltsék őket a forró, fekete itallal. Elutasítottam, amikor a doki kávéval kínált – nem is kívántam, meg szerettem volna rövidre fogni ezt a beszélgetést. Gondoltam, csak meg akarja köszönni a munkámat, ehhez képest kellemesen meglepődtem azon, amit még hozzátett a mondókájához.

– Tulajdonképpen ez egy próba volt – kezdte, mire tágra nyíltak a szemeim. Feszülten kezdtem fészkelődni a székemben, mert el nem tudtam képzelni, hogy miről beszél. – Nem szóltam róla, de az volt, és te sikeresen vetted.

– Milyen próba? – tettem fel a kérdést óvatosan. Melegszívű, barátságos mosolya megnyugtató volt ugyan, mégis egy kicsit tartottam attól, hogy mit fogok hallani.

– Úgy gondolom, ideje átadnom a stafétát a fiatalságnak, ezért a világbajnokság után már csak a Bayern Münchenre szeretnék koncentrálni. Viszont nem szeretném veszni hagyni a klinikát sem, hiszen sok munkám van benne, ám nagy hátránya, hogy elveszi az időt attól, amit valóban szeretek csinálni. Ez pedig a csapatorvoslás. – Kíváncsian vártam ennek a monológnak a végét, bár már volt egy halvány sejtésem arról, mit szeretne közölni velem Dr. Müller-Wohlfahrt. – Szeretném, ha folytatnád ott a munkát, Victoria. Egyetlen panasz sem érkezett rád, és szerintem tökéletesen alkalmas lennél a feladatra. Ez egy nagy előrelépés lehetne a karrieredben.

Noha végül nem lepett meg, mégis hirtelen, váratlanul ért ez a lehetőség. Tisztában voltam vele, hogy a doki utolsó mondata mennyire igaz, mégis megannyi ellenérvet is fel tudtam volna sorakoztatni a lehetőséggel szemben. Egyrészt Lea miatt aggódtam, pontosabban amiatt, hogy ha átvenném a klinikát, a masszőri állásomtól örökre el kellene búcsúznom. Márpedig mindig is ez volt álmaim munkája, imádtam csinálni, és nem szívesen hagytam volna ott még egy ilyen feljebb lépési esély miatt sem. Másrészt nem élveztem az ott töltött napokat, egyszer sem éreztem azt, hogy ezt hosszú távon szeretném csinálni. Harmadrészt, ha elvállaltam volna az orvos által felajánlott állást, a szabadidőm megint jelentősen lecsökkent volna.

Nem tudtam, mihez kezdjek, sosem voltam még ennyire tanácstalan.

– Szeretnék erre aludni egyet – böktem ki végül, mert tényleg nem tudtam, mit feleljek. – Vagy többet. Ha lehet.

– Természetesen – bólintott mosolyogva Dr. Müller-Wohlfahrt. – Nyugodtan gondold át, tudom, hogy nem egy egyszerű döntés elé állítottalak.

Ebben maradtunk, aztán egyelőre visszaadtam neki a klinika kulcsait.

Hazamentem, hiszen mindent sikerült elintéznem, mielőtt találkoztam a dokival. Otthon egy filmmel, majd magazinok lapozgatásával ütöttem el az időt, később pedig átjött Marco, hogy együtt készülődjünk a koncertre. Pontosabban, hogy én készülődjek, ő meg addig szórakoztasson.

- Hangolódásképp hallgassuk meg Justin pár számát! – javasolta lelkesen, és már húzta is maga elé az asztalon lévő laptopomat, hogy rákeressen a srác nevére youtube-on.

– Ne, ne, ne! – tiltakoztam azonnal. A szobát átszelve egy pillanat alatt az asztal mellett termettem, és lezártam a gépem tetejét. Marco csalódott-durcás arccal pislogott rám, és megkérdezte, miért csináltam ezt. – Szerintem bőven elég lesz végighallgatni a koncertet úgy, hogy nem is szeretem a zenéjét.

– Pedig jó – bizonygatta. – Majd meglátod, a ma este után szeretni fogod – tette hozzá. Nem szóltam semmit, de nem hittem, hogy ennyitől rajongóvá válnék. Mellesleg ha a koncert után mégis megtetszene esetleg néhány száma, a világért sem vallanám be senkinek, mivel úgyis csak az ugye én megmondtam pillantásokat kapnám érte.

Ennyiben hagytuk a dolgot, és folytattam a készülődést, ám amint leültem a tükör elé, csörögni kezdett a mobilom.

– Szia – köszöntem Miának a telefonba, majd kihangosítottam, és letettem magam elé, hogy addig se kelljen abbahagynom a hajam igazgatását, amíg vele beszélek. – Mi ez a zaj a háttérben? – Nem tudtam eldönteni, hogy pontosan mit hallok, zenét vagy valami mást.

– Mario hangolódik a koncertre. Betett egy Bieber lemezt, és úgy rohangál itt körbe-körbe, mint aki megkergült. Rosszabb, mint egy tizenéves rajongólány – nevetett, és én is bekapcsolódtam, ahogy elképzeltem Götzét. – Nálatok is ilyen rossz a helyzet?

– Nem, szerencsére. Az én lakásomban én vagyok a főnök, úgyhogy nincs Bieber hallgatás. És mondjuk az is megnyugtató, hogy amikor Marco megérkezett, nem I♥Justin Bieber feliratú póló volt rajta. – Ezen megint nevettünk egy jót, az emlegetett pedig sértődöttséget színlelve fordult ki a szobából. Nem aggódtam amiatt, hogy igazából megharagudott volna rám. Felkészítettem – és tudta ő saját magától is – hogy ma nem fogom ezzel békén hagyni, ahogy azzal is tisztában volt, hogy csak viccelek. Most valószínűleg csak a cipőjéért meg a pulcsijáért ment ki, mert látta, hogy én is indulásra kész vagyok. Elköszöntem Miától azzal, hogy öt perc és ott vagyunk értük, majd Marco után siettem.

Már a kocsiban ülve várt rám, és messziről láttam, hogy valamiért nagyon vigyorog. Az ajtót kinyitva azt is megértettem, mi az oka.

– Most komolyan? – vontam fel a szemöldököm, miközben bekötöttem a biztonsági övem. A kocsiban valami Bieber szám szólt, és a kesztyűtartó fölé hajítva az egyik albumának borítóját találtam. Kellemes utazásnak néztünk elébe.

– Az én autómban én vagyok a főnök – jegyezte meg Marco széles, kárörvendő mosollyal, mielőtt elfordította volna a kulcsot. Nem tehettem mást, csak tűrtem a zenét, és nevettem rajta, hogy az én korábbi szavaimat használta. – Egyébként nincs I♥JB feliratú pólóm, de a kedvedért majd beszerzek egyet, és mindig az lesz rajtam, ha találkozunk – tette hozzá.

– Kérlek, ha szeretnél egyet, veszek neked a születésnapodra – nevettem.

Miután felvettük Miáékat, még hangosabbra vették a zenét, és mindenki – még Mia is énekelni kezdett. Én csak csendben ücsörögtem, és azon tűnődtem, vajon megsértődnének-e a többiek, ha rosszullétre hivatkozva még a koncert előtt hazamenekülnék. Persze ezt az ötletet hamar elvetettem, már csak azért is, mert ajándékba kaptam a koncertjegyet. Maradtam, és reméltem, hogy nem fogom megbánni, hogy adtam egy esélyt ennek a Bieber gyereknek.

Amikor megérkeztünk, éppen egy előzenekar játszott, de a tömeg néha szinte teljesen elnyomta a hangjukat. Nem ismertem őket, de nem volt rossz a zene, amit játszottak. Ki tudtam volna bírni, ha egész este őket kellett volna hallgatnom Justin helyett.

– Várjátok már Justint? – kiabált az éppen színpadon lévő csapat énekese a mikrofonba, mire mindenki fülsüketítő visításba kezdett. – Oké – folytatta, mikor a sikoltások elhaltak. – A kedvencetek már a színfalak mögött készül. – Újabb hangoskodás követte a szavait, és újabb két percbe telt, mire folytathatta a mondókáját.  – Mit szólnátok, ha megmutatnánk neki, mennyire várjátok őt? Közösen eléneklünk neki pár dalt, benne vagytok? – Ismét csak sikítás volt a válasz, majd amikor többé-kevésbé elhalt a rajongók hangja, a színpadon lévő zenekar belekezdett egy ismert Bieber számba.

Három dalából játszottak részletet, amiket egy kicsit a saját stílusukra igazítva adtak elő, majd egy saját számuk után levonultak a színpadról. Mindenki izgatottan fészkelődni kezdett, amikor pedig bemondták Justin nevét, felrobbant a hely – minden eddiginél hangosabb sikítás vette kezdetét.

A fülem kezdett hozzászokni a sikolyokhoz, a lábam pedig ahhoz, hogy a mellettem álló lány folyamatosan rátaposott ugrálás közben. Amikor azonban meguntam őt, inkább befurakodtam Marco elé. Új helyemről ugyan alig láttam valamit a magasságom miatt, de nem törődtem vele, úgy gondoltam, egy koncerten elég, ha hallom, ami a színpadon folyik. Két perc múlva erre Bieber alaposan rácáfolt, amikor valami émelyítően giccses, angyalszárnyas belépőt produkált, amit inkább találtam nevetségesnek, mint lenyűgözőnek. De nagyon úgy tűnt, ezzel a véleményemmel egyedül vagyok a tömegben.

– Ez playback? – piszkáltam Marcot az első szám közben. Fogalmam sem volt róla, mi a címe, de hallottuk a kocsiban is idefelé, és már ott sem tetszett. Most meg így, a béna koreográfiás körítéssel aztán végképp nem.

– Nem az – intett le. Éppen csak egy pillanatra vette le a szemét a színpadról, egyébként nem lehetett őt kizökkenteni a rajongó állapotból. Egy ideig őt és a körülöttem állókat figyeltem, mert sokkal szórakoztatóbbak voltak a koncert eseményeinél – amikből egyébként sem láttam túl sokat, tekintve, hogy 170 centis lányok ugráltak előttem tűsarkúban.

A következő két-három számot még végigunatkoztam, átálltam Marco és Mia közé, utána azonban egy nagyon picit elkezdett tetszeni, amit hallok. Próbáltam élvezni az estét, amennyire csak lehetséges volt, de azért nem mondanám, hogy túlzásokba estem. Például eszemben sem volt beszállni a visításba, ami azt a bejelentést követte, hogy Justinnak a következő számához szüksége lenne egy lányra a színpadra.

Próbáltam nem a szememet forgatva, lekicsinylően figyelni az előttem megőrülő tömeget, amikor észrevették, hogy egy biztonsági őr közelít felénk. Közelebb léptem Marcohoz, hogy helyet csináljak a két méteres pasinak, mivel az előttünk álló tűsarkús lányok inkább rátapadtak, ahelyett, hogy megmozdultak volna. Talán emiatt, talán nem, de a fekete pólós nagydarab fickó úgy döntött, nem megy tovább. Ehelyett megragadta Mia kezét, és maga után kezdte vonszolni. Meglepetésemben még a szám is tátva maradt, csak bámultam, ahogy eltűnnek a tömegben, nem sokkal később pedig Mia felbukkan a színpadon.

Akkor kezdtem el nevetni, amikor Justin leültette őt egy székre, a kezébe nyomott egy csokor virágot, majd körülötte kezdte el produkálni magát. Felváltva figyeltem Miát, ahogy Bieber simogatja a karját; és Mariot, hogy mi erre a reakciója. Többnyire ő is nevetett a színpadon zajló eseményeken, ahogy kedvenc énekese a barátnőjének teszi a szépet, néha azonban eltűnt a mosoly az arcáról.

– Szeretnél a helyében lenni, mi? – böktem oldalba a könyökömmel vigyorogva. – Mármint Mia helyében.

– Haha, hát persze – nevetett.

Mia visszatérése után az események számomra ismét egy kicsit unalmassá váltak, de szerencsére nem volt már túl sok hátra a koncertből. Én igyekeztem legjobban a kijárat felé, miután Bieber befejezte, közben pedig hallottam, ahogy Marco megjegyzi, milyen kár, hogy nem lehetett olyan VIP jegyet kapni, amivel Justinhoz is beengedtek volna minket. Valahogy nem bántam, hogy erre nem került sor, viszont azt sem, hogy eljöttem a koncertre. A zenét ugyan nem szerettem meg, viszont jól éreztem magam, és ha már a keddi vacsora elmaradt, legalább most együtt voltunk.