4. rész

Sziasztok!

Íme, itt az én 4. részem első fele is, remélem már tűkön ülve vártátok. Igazából Niki már minden lényegesebb dolgot elmondott múlthéten, szóval nem is szaporítom itt tovább a szót, jöjjön a rész! Kíváncsi vagyok a véleményeitekre. ;) xoxo L.

ps: Niki majd válaszolni fog a hozzászólásaitokra, csak ma nem volt ideje. :)

Dupla randi 1.

Borús, hűvös reggelre ébredtünk szerdán, és nem csak az időjárás volt pocsék, hanem a hangulatom is. Legszívesebben fel sem keltem volna. Át kellett volna aludni a napot, hogy ne kelljen egyetlen percét sem Miával töltenem, de nem lehetett. Amit megígértem, azt be is kell tartanom, még ha szenvednem is kell közben.

A reggeli puskaporos hangulatban telt el, egyikünk sem szólt a másikhoz, de azokból a pillantásokból, amikkel méregettük egymást, lehetett érezni, mennyire feszültek vagyunk mind a ketten. Rossz volt, de legalább ez arra ösztönzött mindkettőnket, hogy együnk gyorsan és menjünk minél hamarabb emberek közé, mert ha kettesben maradunk, tuti rövid úton kicsináljuk egymást.

A kocsiban is némán ültünk egymás mellett, én az utat bámultam, ő meg a házakat, amiket magunk mögött hagytunk. Sosem tűnt még annyira hosszúnak az edzőközponthoz vezető út, mint akkor. Azt hittem, ott egy időre vége a megpróbáltatásoknak, és az én esetemben ez így is volt. Miáéban már kevésbé. A bejáratnál ugyanis már várt rá Götze meg Reus. Igazán kíváncsi lettem volna, hogy fogja megmondani a focistának, hogy mégsem ebédel vele, de sajnos közbeszólt a telefonom, ami épp akkor kezdett csörögni, mikor odaértünk hozzájuk, így csak a köszönésig jutottam el a párbeszédben.

A táskámban kezdtem kotorászni a mobilom után, mert persze, hogy a legalján volt, és persze, hogy mindent megtaláltam a két rekeszben, csak azt nem. Lakáskulcs, kocsikulcs, öltözőkulcs, személyi, toll, meg ki tudja még mi minden akadt a kezembe, amit reggel idegességemben beledobáltam. Csak a telefon nem volt meg. Aztán eszembe jutott, hogy azt egy külön zsebbe tettem, oldalra, de mire onnan előhalásztam, már abbahagyta a csörgést. És mivel rejtett számról kerestek, még csak vissza sem tudtam hívni az illetőt, úgyhogy ismét a táskám mélyére süllyesztettem a készüléket. Ha annyira fontos, majd keresnek újra – gondoltam.

- Fantasztikus, akkor dupla randink lesz, mert Ria is velünk jön. – Pont ezt a mondatot sikerült elcsípnem, mikor újra a Mia és Mario között folyó beszélgetésre tudtam figyelni. A hallottak után felvontam a szemöldököm, és valószínűleg kérdőre is vontam volna Miát, hogy ezt mégis hol álmodta, vagy honnan vette, de sajnos annyira meglepett, hogy egy szót sem bírtam kinyögni.

- Akkor edzés után találkozunk – jelentette ki Götze, majd ő meg Reus elmentek átöltözni, mi meg az edzőterem felé, mert Guardiolának valamiért szokása volt, hogy esős napokon ott tart edzést.

Vártam, hogy Mia majd magától elmondja, hogyan és mikor pattant ki a fejéből ennek a zseniális dupla randinak az ötlete, de meg sem szólalt, úgyhogy nekem kellett rákérdeznem.

- Meggondoltam magam – vont vállat. Mindig ez a vállvonogatás, az őrületbe tud vele kergetni. – Úgy, hogy Reus is jön, nem lesz gáz, ha velem vagy. – Ennyi válasz elég is volt, meg különben is, már érkeztek a játékosok és az edző, úgyhogy feléjük fordítottam a fejem. Még örültem is neki, hogy ma idebent lesz az edzés, egyrészt a kinti hideg és az eső miatt, másrészt meg azért, mert így legalább Mia dolgozatában ez is egy plusz rész lesz. Amíg a srácok Guardiolával tárgyalták meg a nap menetét, elindultam a gépek mellett, és magyarázni kezdtem Miának, hogy melyik mire jó, és mikor használják. Nem tudom, mennyire figyelt arra, amit mondtam, de a mondandóm közepén egyszer csak előállt nekem egy olyan kérdéssel, ami egyáltalán nem kapcsolódott a témához.

– Mi a bajod Marioval?

- Azt hiszi, hogy ő a világ közepe – morogtam, aztán már indultam is volna tovább, hiszen dolgunk volt, nem fecserésznünk kellett volna, de ő nem tágított a témától. Azt akarta, hogy az előbbi válaszomat fejtsem ki jobban, erre közöltem vele, hogy ezen nincs mit kifejteni. – Érezni a viselkedésén, hogy így van. De nem kell elfogadnod a véleményemet, a nap végére rájössz majd magadtól is.

- Vagy a tiéd fog megváltozni – vágott vissza, de már nem vettem tudomást róla, inkább folytattam a munkát, és előálltam még pár hasznos információval, amit felhasználhat majd a dolgozatában. Csak annyi baj volt, hogy az új dolgok szépen lassan elfogytak, és már csak ismételni tudtam volna magamat, azt meg nem akartam. Egy ideig csendben figyeltük a srácok mozdulatait, aztán Mia a játékosokról kezdett faggatni. Főleg Reus iránt érdeklődött, amit igazán nem tudtam mire vélni. Nem elég neki Götze, még a szőkére is pályázik?!

Igazság szerint nem tudtam neki túl sok mindent mondani Marcoról, hiszen én sem ismertem még annyira. A trentinoi edzőtáborban nem voltam a csapattal, így jóformán a szezon első edzésén találkoztam vele először, ami nem volt túl régen. Azóta pedig nem sok alkalmunk akadt megismerni a másikat, és igazából nem is nagyon törtük magunkat emiatt. Annyit tudtam Miának mondani róla, amennyit az edzések alkalmával láttam belőle.

A mai programot igen rövidre vette Guardiola, nem is tudom mi ütött belé. Általában vasököllel bánik a srácokkal, de most meglepően hamar elhangzott a bűvös szó. Egy fél perccel az edzés vége után pedig már ott állt előttünk Marco és Mario, és arról faggattak, hogy kocsival vagyunk-e.

- Igen, az enyémmel – bólintottam. Ezzel egy kis fejtörést okoztunk nekik az étterembe való eljutás miatt, de hamar megoldották a problémát, és kijelentették, hogy én meg Reus együtt megyünk, Götze és Mia pedig Mario autójával.

- Nem jó – jelentettem ki azonnal, a döntés meghozatalának pillanatában. A saját verziómmal nem volt gondom, nem volt kifogásom az ellen, hogy beüljek Marco mellé az Audiba, de azt egészen biztosan nem hagyhattam, hogy Mia kettesben maradjon – még ha csak rövid időre is Götzével. Éppen ezért javasoltam, hogy menjünk együtt, egy kocsival, a srácok pedig rábólintottak. Mia húzta ugyan a száját, de sokat tenni nem tudott a döntés ellen.

Amíg a két jómadárra vártunk, hogy elkészüljenek, Mia a súlyzókkal szórakozott, én meg leültem egy zsámolyra és figyeltem, mit művel. Először csak nézegette őket, aztán meg is emelte némelyiket, de hamar visszatette a helyére. Az én gondolataim közben el-elkalandoztak, az ebéden járt az agyam, ami előttünk állt. Kíváncsi voltam, mi fog kisülni ebből az egészből, arra meg még inkább, miért ragaszkodott hozzá annyira Marco, hogy Miáékkal tarthasson. Ennyire össze vannak nőve Götzével? Ezek után nem csodálnám, ha vécére is kézen fogva járnának, mint az oviban.

Miután Mia minden eszközt jól megszemlélt, és amit lehetett, azt ki is próbált, kimentünk a parkolóba, hogy ott várjunk tovább a srácokra. Most én voltam az, aki megtörte a kettőnk közt beállt csendet, ráadásul egy olyan kérdéssel, ami már az első naptól kezdve érdekelt, csak Mia mindig annyira felhúzott, hogy elfelejtettem rákérdezni.

- Van barátod?

- Nincs – felelte. Furán nézett rám, nyilván váratlanul érte a kérdésem. Én meg kicsit csalódott voltam a válasz hallatán, mert titokban reménykedtem, hogy van neki, és Götzével csak haverkodni akar. De ezek szerint nem. – Alabával mi van? – kérdezett ő is vissza. Nem bírtam elhinni, hogy nem tud leakadni a David-témáról, mikor legutóbb világosan megmondtam neki, hogy nincs köztünk semmi barátságon kívül. Kénytelen voltam neki ezt megint elismételni, és most talán végre fel is fogta, mert nem kérdezősködött tovább erről.

Több hozzá intézett kérdésre nem jutott időm, mert megérkeztek Marioék és a parkoló szélén várakozó fehér Audi R8-ashoz vezettek minket, ami Götze tulajdona volt. Azon kevesek közé tartozott a csapatban, akik a világosabb színben kérték ezt az autót, a többiek – így Marco is – mind a feketét favorizálták, és meg kellett vallanom, nekem is jobban tetszett az.

A Cupido névre hallgató étteremhez vezető utat végigbeszélgettük, hol négyesben, hol csak Marco meg én – ugyanis Mia kiharcolta, hogy ha már nem mehetett Götzével kettesben, legalább had üljön mellette az anyósülésen. Nem is bántam, hogy mi ketten a hátsó ülésre szorultunk, hiszen remekül szórakoztunk abban a néhány percben, míg megérkeztünk.

- Melyikőtök választotta pont ezt az éttermet? – tette fel a kérdést Mia, miután kiszálltunk a kocsiból és elindultunk a bejárat felé.

- Én – vágta rá Marco és Mario egyszerre. Teljesen komolyak voltak, még csak el sem mosolyodtak azon, hogy az imént éppen egyszerre beszéltek, ráadásul az egyikük még hülyeséget is mondott.

- Most akkor ki? – érdeklődtem én is, de mivel ugyanazt a választ kaptam, mint az előbb Mia, inkább annyiban hagytuk a dolgot.

Nagyon tetszett az étterem belülről, volt egy romantikus hangulata az egésznek, bár éppen ezért inkább egy vacsorával egybekötött randi helyszínének tudtam elképzelni, nem egy ilyen ebédnek. Egy, a többitől egy kicsit távolabb elhelyezkedő asztal felé indultunk el, odaérve Mario azonnal helyet foglalt az egyik oldalon, Marco viszont rendkívül udvarias módon mindkettőnknek kihúzta a széket, amit nem mulasztottam el egy mosoly kíséretében megköszönni neki.

Miután helyet foglaltunk, kezembe vettem az étlapot és a rendelhető ételek neveit kezdtem olvasgatni. Volt egy-kettő, aminek annyira vicces és kreatív neve volt, hogy muszáj volt hangosan is felolvasnom a többieknek, aminek az lett a vége, hogy még akkor is azt találgattuk nagy nevetések közepette, hogy melyik név milyen ételt takarhat, mikor már a pincér ott állt az asztalunk mellett. Szegénynek végig kellett hallgatnia a hülyeségeinket, de mosolyogva tűrt mindent, és úgy is távozott, miután mind a négyen kiböktük, hogy mit ennénk.

- Mindig csodálkozom, hogy tudnak ilyen végtelenül, már-már túlzóan kedvesek lenni – szólalt meg Mario, miután a fehér kötényes lány hallótávolságon kívülre került.

- Persze, mert te még hírből sem ismered a kedvességet – jegyezte meg Marco, mire mi hárman szinte egyszerre nevettünk fel, az említett pedig sértődött fejet vágott és elfordult tőlünk. Vártam, mikor nyújtja ki dedós módon még a nyelvét is ránk, de ezt azért nem tette meg.

Amíg a rendelésünkre vártunk, a srácok egy válogatott meccs alkalmával történt sztorit kezdtek nekünk mesélni, amiben a harmadik jómadár, Schürrle is szerepet kapott.

- Tényleg, vele mi van? – kérdeztem. Nem igazán figyeltem az átigazolási híreket, de nyáron annyit beszéltek róla és egy esetleges csapatváltásról, hogy a hírek egy része még hozzám is eljutott. A dolgok végkimenetele viszont már nem.

- Szerencsére volt annyi esze, hogy ne menjen a Chelsea-be – felelte Marco. – Megkereste őt az Arsenal is. Most ott játszik, Podolskiékkal – folytatta, aztán megköszönte a pincérnek az éppen akkor elé tett levest.

Miután mindenki megkapta, amit kért, nekiláttunk az evésnek, és egy darabig csendben is maradtunk. Aztán Marco kérdezősködni kezdett mindenféléről, kezdve azzal, hogy mióta dolgozom a csapatnál. Minden érdekelte velem és a munkámmal kapcsolatban is, mihelyst válaszoltam az egyik kérdésére, szinte máris újat tett fel nekem. Főleg én meséltem, nem győztem neki válaszolni, de néha azért én is kaptam egy lélegzetvételnyi szünetet, amikor ő kezdett el magáról beszélni. Amit elkezdtünk idefelé az autóban, azt most folytattuk, és még mindig remekül működött. Magam is meglepődtem, milyen gördülékenyen ment köztünk ez az egész, és nem értettem, korábban miért nem szakítottunk időt egymásra.

- Miért ragaszkodtál hozzá annyira, hogy elkísérd Mariot erre az ebédre? – kíváncsiskodtam. Ezen már korábban is gondolkodtam, és most végre adódott rá alkalmam, hogy meg is kérdezzem. Nem felelt azonnal, csak féloldalas mosolyra húzta a száját és visszakérdezett, hogy miért érdekel ez engem. Megvontam a vállam, hiszen nem volt különösebb indokom.

- Azért mert, Götze még kisfiú és valakinek figyelnie kell rá – felelte nevetve. A mellette ülő haverja azonban még csak meg sem hallotta a beszólást, mivel annyira belemerült a Miával való társalgásba.

- Ne már, komolyan kérdeztem… - kezdtem volna, de félbeszakított egy telefon csipogása. Méghozzá Marioé. A tulajdonosa előkereste a vadiúj, csillivilli mobilját a zsebéből és vigyorogva olvasni kezdte az üzenetet, amit kapott. Egészen addig, míg Marco el nem vette tőle a kis drágáját.

- Olyan unintelligens vagy, Mario. Legalább ilyenkor tudnál megválni a telefonodtól – mondta neki, aztán eltette a telefont és visszafordult hozzám. – Látod? Mondtam, hogy figyelni kell rá.

Mosolyogva megcsóváltam a fejem az újabb komolytalan válasz hallatán. Úgy tűnt, ma biztosan nem szedem ki belőle, hogy miért ragaszkodnak egymáshoz ennyire.

- Azt azért elárulod, mióta vagytok ilyen jóban? – kérdeztem egy kicsit később. A beszélgetésünk néhány percre abbamaradt, mert kihozták a második rendelt fogást, és muszáj volt megkóstolnom.

Hosszú percekig el bírtam volna hallgatni, ahogy Marco a Marioval való barátságáról beszél, de félbeszakította őt Mia, ahogy éppen próbált belefulladni a savanyúságba. Egészen addig szinte el is felejtettem, hogy ők is ott ülnek mellettünk Marioval. De ha már így újra felfedeztem őket, gondoltam, belehallgatok egy kicsit a beszélgetésükbe, hogy minden rendben van-e Karl bajkeverő unokahúgával. Rendben volt. Már megint az élettörténetét mesélte. Mindenkit ezzel fáraszt? Nem tudtam megállni, hogy ezt ne emlegessem fel neki, mire egy érdekes pillantást kaptam.

- Mindenkinek elmeséled a fél életedet – forgattam a szemem.

- Ő kérdezte, különben meg nem is.

- De! – vágtam rá.

- Nem! – tiltakozott.

Az utolsó két szó még legalább ötször elhangzott a szánkból, és valószínűleg tovább is folytattuk volna az ovis szintű vitánkat, ha a srácok közül valaki nem un ránk, és nem dob közénk egy darab húst. Más se kellett nekünk, azonnal lecsaptunk a kajacsata lehetőségére, és minden kezünk ügyébe kerülő ételdarabbal kezdtük hajigálni egymást. Egészen addig remekül éreztük magunkat, míg meg nem jelent mellettünk a mérges pincérnő, aki minden finomságot mellőzve megkért minket, hogy azonnal távozzunk. Nevetve vettük tudomásul a szavait, fizetés után pedig az utcán folytatódott a jókedv.

- Ennek hamar vége lett – jegyezte meg Marco. – Mit csináljunk még?

- Bulizzunk! – vetettem fel azonnal. Nem akartam még, hogy vége legyen ennek a napnak, ahhoz túl jól éreztem magam eddig. Hasonló folytatásban bízva javasoltam, hogy menjünk szórakozni este, a többieknek pedig nem volt ellenvetésük. Az edzőközpont felé a kocsiban gyorsan meg is beszéltük a buli részleteit, majd Mia meg én egy gyors búcsúzkodás után hazafelé vettük az irányt.