10. rész

Sziasztok!

Ha vasárnap, akkor DD! Szép kerek számhoz értünk, ez már a 10. fejezet, ráadásul időközben átléptük a 20.000 látogatót is! Nagyon-nagyon-nagyon köszönjük mindenkinek, aki csak egyszer is megnyitotta az oldalt, de legfőképp a rendszeresen visszajáróknak köszönjük; azoknak, akik minden rész alatt pipálnak, esetleg még hozzászólást is írnak. És én még külön köszönöm az elismeréseket azoknak is, akik askon szogtak írogatni. ♥ 
Remélem, ez a rész is tetszeni fog, igyekeztem kitenni magamért, bár egy kicsit az az érzésem, hogy most nem annyira sikerült. Mindenesetre, ha tetszik, azt valahogy jelezzétek légyszi, mert beteg vagyok, és jól esne egy kis pozitív energia. :D

– Fésű, fogkefe, fogkrém – motyogtam magamban, miközben a fürdőszoba közepén álltam és ide-oda járattam a tekintetemet a félig kiürült, itt-ott kicsit poros polcok között. Éppen azt ellenőriztem, bepakoltam-e már mindent az ibizai útra, de volt egy olyan érzésem, hogy valamit elfelejtettem. Mindig volt egy olyan érzésem.

– Indulhatunk? – toporgott Marco az ajtóban. Már szinte az összes bőröndöt és táskát bepakolta a csomagtartóba, miközben én még egyszer körbejártam a lakást. – Még a végén lekéssük a gépet.

– Menjünk – adtam meg magam. Nem jöttem rá, mi az, ami hiányzik, de talán nem is volt ilyen dolog, csak bebeszéltem magamnak. Nem láttam értelmét tovább idegeskedni ezen, úgyhogy felkaptam az utolsó csomagjaim és elindultam Marco nyomában a BMW-m felé. Ügyeltem rá, hogy gondosan bezárjam a bejárati ajtót, és a biztonság kedvéért még a riasztót is felkattintottam. Igaz, nem mentünk el itthonról túl sok időre, de azért nem ártott óvatosnak lenni.

Őszintén meglepődtem, mikor Marco valamelyik nap beállított hozzám azzal, hogy megyünk Ibizára nyaralni. Volt ugyan szó róla, hogy még a VB előtt elmegyünk valahová kikapcsolódni egy kicsit, de nem gondoltam volna, hogy a spanyol szigetre tervezi az utat; ahogy azt sem, hogy Miáékkal együtt. Izgatottan vártam ezt a néhány napot, hiszen mindkettőnknek szüksége volt egy kis lazításra a szezon utolsó, fárasztó hetei miatt; és tudtam, hogy így, hogy Mia és Mario is jönnek, nem csak hogy kipihenjük magunkat, de garantáltan jól is fogunk majd szórakozni négyesben. Mellesleg életemben csak egyszer volt szerencsém látni tengert, akkor is Hamburg kikötőjéből, néhány perc erejéig, egy osztálykirándulás keretein belül. Soha nem nyaraltam még ilyen helyen, a szüleim még nyáron is annyit dolgoztak, hogy általában nem jutottunk tovább az Isar partjánál. Nem állítom, hogy ott nem szórakoztam jól, mert életem legjobb nyarait töltöttem ott a tesóimmal, de azért ez mégis másnak ígérkezett.

Rengeteg képet nézegettem Ibizáról, amióta megtudtam, hogy megyünk, beleolvastam pár útinaplóba, blogokat böngésztem, és hangolódásképp nyári zenéket hallgattam naphosszat. Sikerült nagyon beleélnem magam az egészbe, és már alig vártam, hogy megérkezzünk. Éppen ezért kis csalódásként ért, hogy amikor befutottunk a reptérre, a hangosbemondó közölte velünk és a többi utassal, hogy az Ibiza felé induló járat technikai problémák miatt előreláthatólag fél órás késéssel indul.

– Technikai problémák… Aha, aztán meg majd lezuhanunk – jegyeztem meg félhangosan, mire a mellettem álló, öt-hatévesforma kisfiú rám kapta a tekintetét és falfehérré sápadt. Hoppá. Biztosan először repül, én meg most ügyesen halálra ijesztettem szegényt. Mielőtt még zavarba jöhettem volna az anyukája megrovó, szúrós pillantásától, ismerős nevetés ütötte meg a fülemet, hamarosan pedig a hangok gazdái, Mia és Mario estek be a bejáraton. Valamiért nagyon jókedvűek voltak, még akkor sem tudták abbahagyni a vihogást, amikor odaértek hozzánk. Marco meg is kérdezte tőlük, hogy mit szívtak, aztán meg beavatta őket a „remek” hírbe, hogy fél óráig még Münchenben ragadtunk.

– Nem baj, addig üljünk le! – indult meg Mia néhány fotel felé a bőröndjeivel, mi pedig követtük őt. Amíg ő és én kényelembe helyeztük magunkat, Marcoék elmentek kikérni a neten foglalt jegyeinket.

– Nahát, ez új cipő? – tévedt Mia csinos magassarkújára a tekintetem, amikor kinyújtóztatta lábait. – Nagyon szép – dicsértem meg. – Én is kinéztem magamnak valami hasonlót egyszer, de mire elhatároztam, hogy megveszem, már nem volt a méretemben.

Nagy cipőmániások lévén cipőkről kezdtünk beszélgetni, aztán arról, hogy miket pakoltunk be az utazásra. Miának is elmondtam, hogy végig volt egy olyan érzésem, hogy otthon hagyok valamit, de megnyugtatott, hogy szerinte ez normális.

Marco és Mario néhány perc múlva jöttek vissza hozzánk, és úgy civakodtak, mint két óvodás. Az istennek sem lehetett kiszedni belőlük, hogy mi a probléma, hiába próbálkoztunk mind a ketten. Végül feladtuk, Miával szemforgatva összenéztünk, és megvártuk, míg befejezik a gyerekes vitát.

– Mario elrontotta a jegyfoglalást, de nyugalom, én mindent helyrehoztam! – Marco büszkén húzta ki magát, mire kis híján hangosan felnevettem. Ismertem a reakcióit, éppen ezért nagy összeget mertem volna rá tenni, hogy hiába állítja éppen az ellenkezőjét, nem Götze keze van a dologban, hanem az övé. Mario is ragaszkodott az igazához, a vitájuk pedig kezdett egyre szórakoztatóbbá válni. Végül Mia vetett véget neki, mikor elkérte Götze telefonját, megnézte az üzeneteket, és a többiek számára is kiderült, amit én már egyébként is sejtettem.

A mi problémánk megoldódott, és hamarosan a járatunké is. A hangosbemondó közölte, hogy megkezdhetjük a beszállást, mi pedig igyekeztünk minél hamarabb túlesni az ilyenkor szokásos ellenőrzéseken, aztán pedig elfoglalni a helyeinket a repülőn.

– Huhh – nyögtem fel, amikor a gép megmozdult alattam. Az ujjaim szinte teljesen elfehéredtek, olyan erősen markoltam az ülés karfáját, miközben a kifutópályán haladtunk.

– Jól vagy? – kérdezte Marco. Mogyoróbarna szemei aggódva vizslatták arcomat, homlokán pedig mély ráncok jelentek meg. Előrehajolt egy kicsit az ülésben, amennyire a biztonsági öv engedte, közben pedig megfogta a karfát szorongató kezem.

– Hogyne – erőltettem magamra egy mosolyt, majd lazítottam a szorításon. Tényleg jól voltam. Legalábbis olyan értelemben, hogy nem liftezett a gyomrom, nem émelyegtem és nem volt hányingerem, vagy ilyesmi. Nem féltem a repüléstől, hiszen a csapattal rengeteget utaztam már a levegőben. Egyszerűen csak utáltam a fel- és leszállást, azt az iszonyatosan kellemetlen érzést, ahogy a hirtelen gyorsulástól a belső szerveim lényegében a gerincemhez tapadtak. De amint a gép újra egyenesbe került odafent, és beállt egy állandó sebességre, az érzés elmúlt. Onnantól kezdve élvezet volt az utazás. a felhők látványa alattam mindig lenyűgözött, előttem a végtelen kékség nemkülönben – ezért is igyekeztem mindig az ablak melletti helyet elfoglalni.

Ahogy a felszállás, úgy a leszállás és a reptérről kijutás sem ment gördülékenyen. Mivel Mia mindenkit siettetett, az egyik táskám elkeveredett valahol, és kezdtem úgy érezni, hogy el van átkozva az utazás. Bosszúsan ültem le egy székre, és azt hajtogattam, hogy első dolgom lesz Miát a tengerbe fojtani, ha nem keríti elő a csomagom. A hangulatomra még rátett egy lapáttal Götze, aki természetesen nem bírta megállni, hogy ne tegyen valami megjegyzést, és ezzel ne jutassa eszembe, hogy miért is nem rajongtam én érte korábban.

– Na jó, induljunk most már! – pattantam fel, mikor meglett a táska is, és betelt a pohár is. Nem akartam rosszkedvvel indítani a nyaralást, úgyhogy a taxiban igyekeztem visszakerülni az indulás előtti, izgatott, kíváncsi állapotba. Nagy segítség volt, ahogy Marco hüvelykujjával megnyugtatóan simogatta a kézfejemet, de az még inkább, ahogy magával ragadott az új, szokatlan környezet. A fülledt, nyári melegtől szinte azonnal gyöngyözni kezdett a homlokomon az izzadtság, a tenger sós illata pedig felidézte bennem néhány jó pillanatát annak a bizonyos osztálykirándulásnak. Amikor pedig a taxiból kiszállva megpillantottam a fehér homokkal borított partot nyaldosó türkiz habokat, végképp visszatért belém az élet.

A strandtól nem messze volt a kikötő, ahol már várt ránk a jachtunk. Elsőként lepakoltuk a bőröndöket, és felfedeztük, mit hol találunk a hajón, aztán pedig nyakunkba vettük a várost. Igaz, hogy Mia inkább fürödni szeretett volna, és ahogy felemlegette, én is kedvet kaptam hozzá, de a fiúk leszavaztak minket. Nem sokkal később már Ibiza utcáin mászkáltunk, fagyit ettünk és az apró emléktárgyakat, feliratos pólókat és mindenféle különleges szuveníreket kínáló utcai árusok választékát böngésztük.

Végül fogalmam sincs, hogyan, de valami hippi piacon lyukadtunk ki. Nagyon élveztem az ott töltött időt, mert hódolhattam a vásárlás közbeni kedvenc hobbimnak, vagyis megkereshettem a legrondább ruhákat, és felajánlhattam a többiek, mondván milyen jól állna rajtuk. Rengeteget nevettünk, ahogy a batikolt, színes, vagy éppen rojtos darabokat akasztgattuk le a vállfákról, hogy magunk elé tartva végiglejthessünk benne a többiek előtt, mintha valami őrült divatbemutatón lennénk. Mondjuk az árusok annyira nem élvezték, hogy nem veszünk semmit, de szólni sem szóltak, úgyhogy zavartalanul folytattuk a szórakozást.

– Hé, hát ez kell nekem! – Marco egy szempillantás alatt termett az egyik standnál tornyokba halmozott cipős dobozok között, és az egyik tetejéről egy ronda, színes rombuszmintákkal és csíkokkal televarrt tornacipőt emelt le.

– Nem, na ne szórakozz! – a karjánál fogva próbáltam meg elráncigálni onnan, mert a kígyóbőr cipő után én már mindent kinéztem belőle, de ezt az ocsmányságot azért mégsem engedhettem meg neki.

– Felpróbálom ezt – húzott ki egy dobozt a többi közül, miután megkérdezte a rusnya tornacipő árát. Nagyot sóhajtottam, mert tudtam, hogy nem fogom tudni lebeszélni róla. Ha ő egyszer kinézett magának egy cipőt, akkor azt is meg is vette – amivel önmagában még nem lett volna semmi gond, mert én is ezt csináltam. A probléma ott kezdődött, hogy általában a legízléstelenebb cipőket volt képes kiválogatni, és előszeretettel hordta is őket az utcán. De az száz százalék, hogy ezt nem fogja felvenni egyszer se. Elégetem, ha az kell, de nem fogom engedni neki, hogy ebben emberek közé menjen.

Miután Marco megvette azt a rondaságot, és büszkén lóbálta maga mellett a papírzacskóban, amibe csomagolták neki, úgy döntöttünk, keresünk egy helyet, ahol megebédelhetünk. Terveztük, hogy majd főzünk is valamit a hajón, alapból úgy is vásároltunk be indulás előtt, de most túlságosan éhesek voltunk, nem bírtuk volna kivárni, hogy elkészüljön a kajánk.

Egy hangulatos, teraszos, tengerparti helyet választottunk, fonott, és puha párnával bélelt székekkel, meg fából készült körasztalokkal, amiknek a közepén festett porcelántálkában apró kagylókat, színes kavicsokat helyeztek el díszítésképp.

Az egyetlen vendégek voltunk – nem is értettem miért –, úgyhogy a tulajdonos személyesen szolgált ki minket. Rákot ajánlott valami fura szósszal, mint a ház specialitása, de nem rajongtam sem az új ízekért, sem a tengeri herkentyűkért, szóval inkább kinéztem egy sima, fűszeres sült halat az étlapról. A többiek is inkább a hagyományos fogásoknál maradtak, a szakács kicsit zokon is vette, hogy nem kérünk a helyi különlegességből, de azért a kiszolgálásnál meglepett mindannyiunkat egy-egy szelet ajándék süteménnyel.

Jóllakottan sétáltunk vissza a hajóra, és most már tényleg úgy gondoltuk, ideje belevetni magunkat a hűsítő habokba. A nap egyre jobban tűzött, árnyékunk pedig nemigen volt, ezért elővettem a táskámból az 50 faktoros naptejemet is, bár tudtam, semmi haszna. Ha bekentem magam, ha nem, akkor is leégtem – egy így volt, mióta világ a világ.

A víz kellemesen langyos volt, sokáig úszkáltunk, bohóckodtunk benne hármasban, Mariot ugyanis nem lehetett lerángatni a hajóról. Se szép szóval, se erőszakkal, semmilyen eszközzel, pedig mindent megpróbáltunk. Feltett szándéka volt ebben a néhány napban olyan feketévé süttetni magát, mint amilyen Alaba.

– Ezt nem mondod komolyan! – nyíltak tágra a szemeim, mikor Marco és Mia társaságában nevetve, kissé elfáradva visszatértem a jachtra, és megláttam a napozó Mario kezében a vastag, legalább 500 oldalas könyvet. Soha nem néztem volna ki belőle, hogy szabadidejében újságokon kívül mást is szokott olvasgatni, ezért is adtam hangot csodálkozásomnak. – Professzornak készülsz, vagy mi? – kérdeztem tőle, miután mi is odatelepedtünk mellé egy-egy törölközőre.

– Szívesen kölcsön adok egyet – nyomott a kezembe egy másik, hasonlóan vaskos kötetet, ami eddig ott pihent mellette. – Nem ártana művelődnöd egy kicsit. A múltkos is azt állítottad, hogy hülyeséget mondtam Miának, pedig ebben le van írva, hogy nekem volt igazam, nézd meg – jegyezte meg, majd behúzta a nyakát, mivel arra készültem, hogy fejen vágom a könyvvel. Végül megmenekült, csak ledobtam mellé, aztán pedig hasra fordulva végignyúltam a puha törölközőmön.

Nem sokat napoztam, talán egy negyedórát, amikor elkezdtem érezni, hogy ég a hátam. Nem akartam megkockáztatni egy komolyabb leégést, ezért inkább felültem, és a vállamra terítettem egy vékony strandkendőt.

– Este még elmegyünk valahová? – kérdeztem a többiektől. Mario még mindig a hatalmas könyvét olvasta, Mia pedig csukott szemmel feküdt mellette. A másik oldalamon Marco szintén a hátát és a vállait takarva ücsörgött, és a telefonját nyomkodta. Ő is olyan hófehér bőrrel volt megáldva, mint én, szóval valószínűleg őt is égette már a nap.

– Bulizunk! – felelte Mia. – Ibizán vannak a legjobb bulik, nem fogunk itthon ülni!

– Rendben – bólintottam. Akkor éppen nem annyira voltam bulizós hangulatomban, de reméltem, hogy estére megjön a kedvem hozzá. – Én még fürdök egyet, jössz? – fordultam Marco felé.

– Aha, csak még írok Marcelnek.

Amikor befejezte, és letette a telefonját, feltápászkodtunk a többiek mellől, majd belevetettük magunkat a tengerbe. Jó néhány, a vízben eltöltött perc után kiültünk a jacht szélére, és a lábunkat lógatva beszélgettünk, mellette pedig napozni próbáltunk, de sajnos tudomásul kellett vennünk, hogy olyan szép barnák, mint Mia és Mario, sohasem leszünk.