7. rész

Sziasztok!

Pénteken a blog új kinézetet kapott, mint azt már megszokhattátok, Lívia jóvoltából. Nekem nagyon tetszik, remélem, ti is értékelitek a munkáját, mert nem kevés ideje volt benne.

Biztos észrevettétek azt is, hogy nem túl sűrűn hoztunk előzetest a részeinkből. Én, személy szerint mindig elfelejtettem, emiatt tartozom egy nagy bocsánatkéréssel. Mostantól viszont, közös megegyezéssel úgy döntöttünk, hogy a továbbiakban egyáltalán nem teszünk ki előzetest.

Nos, azt hiszem ennyi lett volna, amit mindenképpen el akartam mondani. Illetve még annyi, hogy köszönöm a pipákat az előző résznél. Ehhez a részhez pedig jó szórakozást!

Nix

Úgy tűnt, Mario tényleg hinni akart nekem, és rájött végre, hogy semmi oka nem volt a féltékenységre. Bár aznap este kibékültünk, mégsem tettünk úgy, mintha semmi nem történt volna. Fokozatosan tértünk vissza a megszokott kerékvágásba, így történt, hogy a békülésünk után nem kötöttünk ki az ágyamban, sőt Mario inkább haza is ment éjszakára. Szerettem volna, ha nem épül az egész kapcsolatunk a szexre, hiszen eddig jóformán akármit csináltunk, oda kötöttünk ki. Ez volt az egyik dolog, amin változtatni akartam. Viszont így megint fuvar nélkül maradtam, s elgondolkoztam azon, hogy le kellene tennem a jogsit. Sokkal egyszerűbb lenne bejutnom a suliba és a munkahelyemre is. Nem kellene reggelente kelletlenül sétálgatnom, vagy mást megkérnem, illetve rengeteg időt megspórolnék, amit buszozgatással töltök. Semmi kedvem nem volt sétálni, szóval bosszankodva nyitottam ki az ajtót, hogy elinduljak, de meglepetésemre egy virágcsokorba ütköztem. Pontosabban Marioba, aki egy nagy csokrot tartott maga előtt.

- Váó – hőköltem vissza.

- Jó reggelt, Minnie! – dugta előre a fejét, hogy kilátszódjon a virágok mögül.

- Mi lelt téged? Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor hoztál nekem virágot. És azt hittem a Minnie-ről már leszoktál, Superman – vigyorogtam rá.

- Gúnyolódás helyett nem tudnál inkább adni egy puszit, a virágot betenni egy vázába, aztán beülni a kocsimba? Mert a Götze-taxi nem vár túl sokáig – tette még hozzá, mire én elvettem a virágot, és beszaladtam vele a házba, puszi nélkül hagyva őt. Nem jött be velem, inkább beült a kocsiba, majd amikor én is elhelyezkedtem mellette, hozzáhajoltam.

- Köszönöm – pusziltam szájon.

- Bármikor – válaszolta, majd sebességbe tette a kocsit, és elindult.

A csapatnál mi voltunk a napi szenzáció. Néhányan a parkolóban voltak, mikor megérkeztünk, és elég feltűnően bámultak, amikor egy kocsiból szálltunk ki. Nem gondoltam, hogy ennyi embert izgat, mi lesz velünk, de ahogy kézen fogva felkísért az irodámhoz, többen is utánunk fordultak.

- Adjunk műsort – kacsintott rám, amikor az ajtóhoz értünk. Megforgattam a szemem, és el akartam küldeni, de az ajkaimra tapadt, és egy szenvedélyes csókban részesített.

- Ó, jöjjek vissza később? – jelent meg Ronald, és úgy tett, mintha nem akart volna minket megzavarni. Tanácstalanul mutatott a háta mögé, amerre valójában mennie kellett volna.

- Ó, nem! Én épp menni készültem – mondta neki Mario normálisan, bár én tudtam, hogy milyen erőfeszítésbe telik lazán beszélnie. – Este folytatjuk – nézett vissza rám, kacsintott egyet, aztán odaköszönt Ronnak és lelépett. Majdnem elnevettem magam Ronald arckifejezésén, amin azonnal rendbe is szedett.

- Mia újra a fellegekben – húzott maga előtt egy csíkot, illusztrálva, hogy milyen szalagcímet adta, ha cikket kellene írnia az életemről.

- Kijavítottad? – mutattam a kezében lévő dossziéra, és teljesen figyelmen kívül hagytam az előbbi megjegyzését.

- Aha. Ma mit csinálunk?

- Én sok minden. Te megnézed az edzést, és írsz nekem egy cikket arról, hogy zajlik egy ilyen a Bayernnél. – Mivel lexikai tudása bőven volt, gondoltam inkább a gyakorlati részre kellene hangsúlyt fektetnünk, ezért adtam neki egy munkát. – Különös figyelemmel Hojbjergre, akinek ez a második edzése, mióta a sérüléséből felépült. - Az egyetlen pozitívum a srácban, hogy soha semmire nem húzta a száját.

Amikor Ron távozott, Dieterrel kezdtem el beszélgetni, majd miután a munkával kapcsolatos dolgokon átrágtuk magunkat, a suliról kezdett érdeklődni. Nagy vonalakban elmeséltem, hogy mi újság, hogy csak három vizsgám lesz szerencsére, és hogy az összest a vizsgaidőszak végére vettem fel, mert akkor sokkal több időm lesz. Sajnáltam, hogy sokáig húzom, de tényleg jobban fel tudtam készülni akkorra, szóval így döntöttem.

- És látom Marioval is mindent elintéztél – mosolygott rám. Őszintén, tényleg nem gondoltam volna, hogy ennyien drukkolnak nekünk, de valóban, ez nemcsak egy csapat, ez család, és nemcsak egy munkahely, hanem egy otthon. Én pedig mindennél boldogabb vagyok, hogy a részese lehetek.

Az edzés végére én is lementem, hogy ellenőrizzem, Ronald teljesíti-e amit kértem. Mario odaintett, amikor az edző nem figyelt, én pedig mosolyogva folytattam az utamat a kis tanoncomhoz, aki a falnak támasztotta a hátát. A kezében egy füzet volt, amibe feljegyzett pár dolgot, és ezért meg is dicsértem.

- Igazából nem értem, miért vagy itt. Eddig szinte mindent tudtál, nem voltál rászorulva a segítségemre – mondtam neki, remélve, hogy nem hiszi majd azt, mennyire tökéletes.

- A család szerint a jó nem elég. Fejlődni pedig mindig lehet, illetve kell is – rántotta meg a vállát. Na, legalább nem hagyják elkanászodni, és nem arra építik a jövőjét, hogy úgyis bekerül a családi vállalkozásba, felesleges tanulnia.

- Oké. Jó munkát! – álltam fel mellőle, aztán odasétáltam Riához, aki közvetlenül a pálya széléről figyelte az edzést. Reméltem, hogy nem zavarom, és miután megrázta a fejét, elmondtam neki, hogy mi is kibékültünk Marioval.

- Tudtam én. Mi van Ronalddal? – nézett el a vállam fölött a srácra.

- Semmi. Csinálja a dolgát, és amíg nem avatkozik bele az életembe, addig nincs vele bajom – rántottam meg a vállam. – De azért örülök, hogy szombaton megszabadulok tőle – tettem hozzá halkabban, mire felnevetett.

Csendben néztük tovább az edzést, csak én fűztem hozzá néha valamit, amit szerintem Ria meg sem hallott már. Megszokta, hogy mindig beszélek valamiről, és amikor feleslegesen jártattam a számat, szerintem egyszerűen csak kizárt. Nem haragudtam rá, én is megszoktam, hogy ilyen, és nem vettem tőle rossz néven, mert tudtam, nem bunkóságból csinálja. Ha dolgozik, jobban szeret arra koncentrálni. Attól függetlenül, hogy most semmi dolga nem volt, csak készenlétbe állni, hogyha valakivel történik valami.

Az edzés végeztével Mario és Marco együtt sétáltak a le a pályáról, és felénk tartottak, közben pedig Heynckes kérte, hogy senki ne menjen sehová. Mindenki felé fordult, hogy mit szeretné még, ő pedig beszélni kezdett.

- Csak szeretnék holnaputánra mindenkit meghívni egy ebédre. Amolyan döntő előtti csapatépítés. Természetesen mindenki alatt az egész stábot értem. Szóval várok szeretettel mindenkit csütörtökön egy órakor – csapta össze a kezét, majd elsétált.

- Ú, ez jó lesz – hallottam pár embertől, aztán mindenki haladt tovább a saját dolgára.

- Hé, Marco! Nem tudtad volna hamarabb kiosztani azt a pofont Marionak? – nevettem rá, amikor mellénk értek, és közben már a barátommal küzdöttem, aki támadásba lendült a kérdésem miatt. Tudta, hogy utálom, ha izzadtan ölelget, és most pont erre készült. Lefogtam a kezeit, de mivel jóval erősebb volt nálam, inkább egy szerencsétlen flótásnak néztem ki, mint esélyes nyertesnek.

- Ha szeretnéd, bármikor szívesen megverem – válaszolta Marco, én pedig felnevettem, ezzel egyetemben Marionak sikerült elkapnia a derekamat, és csontropogtató ölelésben részesített.

- Engedj el – próbáltam megmozdulni, de nem tudtam. Nyögdécselve próbáltam szabadulni, mert tényleg fájt a kezem, ahogy az oldalamhoz préselte. – Összenyomsz és izzadt vagy. – Nem érdekelte. – Hiányoztál – jegyeztem meg, miközben feladtam, és mozdulatlanul vártam, hogy elengedjen.

- Hát jó, mert te is nekem. Megyek átöltözni, aztán ebédelek. Jössz velem? – kérdezte, miközben még mindig körém fonta a karjait, de legalább nem szorított. Bólintottam, aztán elengedett, és Marcoval együtt elsétált. Régen ebédeltünk már együtt, és örültem, hogy visszatérünk ehhez a szokásunkhoz.

Másnap nemcsak az ebédes hagyományunkat hoztuk vissza, hanem elkísértem a konditerembe is. Tényleg örültem, mert úgy látszott, nem maradt semmi nyoma a veszekedésünknek. Sem ő, nem én nem hánytorgattunk fel semmit egymásnak, és ez így volt tökéletes. Aznap megbeszéltük, nem kell tovább rágódnunk rajta.

- Tudod, arra gondoltam, hogy nálam aludhatnál – tette vissza a súlyzót a helyére, majd felült, és onnan nézett rám. Jó szokásomhoz híven csak az első öt-tíz percben csinálgattam valamit, aztán csak ültem vele szemben, és néztem, ahogy dolgozik.

- Oké, nekem mindegy hol alszok – hangsúlyoztam ki nevetve az utolsó szót.

Csütörtökön azt hittem, leütöm Mariot, amikor ébresztgetni kezdett, de teljesen maga alá gyűrt, szóval megint semmi esélyem nem volt ellene. Álmos voltam, és ma reggel már nem tűnt olyan jó ötletnek, hogy sokáig maradtunk fent. Dünnyögtem neki valamit, igazából még én sem voltam benne biztos, hogy értelmes dolgot mondtam, aztán kikászálódtam az ágyból. Szerencsére már nem kellett azzal bajlódnom, hogy mit vegyek fel, mert tegnap kiválasztottam, és magammal hoztam Mariohoz a cuccaimat. Persze, amíg én öltöztem, ő addig az ágyon lustálkodott, aztán a végén rá kellett várni.

- Itt hagylak – toporogtam az ajtóban.

- Hát, ha gyalogolni szeretnél – rántotta meg a vállát gonoszan vigyorogva. – Indulj el, majd utolérlek. Talán fel is veszlek – folytatta, amíg hozzá nem hajítottam az egyik cipőjét. – Hé, vigyázz azokra!

Miután végre elindultunk, hamar megérkeztünk a központba, ahonnan a busz indult. Marco a kocsijának dőlve várakozott, váltottunk vele pár szót, aztán mi felmentünk a buszra. Egymás mellé ültünk, de amikor Ria is befutott végre, akkor átültem a barátnőm mellé. Elmeséltem neki, hogy cikket kell írnom a mai napról, aztán ejtettünk pár szót Ronaldról, de nem akartam róla nyavalyogni hat órán keresztül, szóval beszálltunk a srácaink beszélgetésébe is, meg nevetve figyeltük, ahogy a többiek baromkodnak. A busz rádiójából hangosan szólt a zene, néhányan, akik elég bátrak voltak, megpróbálkoztak az énekléssel is, és elhangzott pár rettenetes fárasztó vicc is, amin mégis mindenki nevetett. Ezzel a társasággal szinte elrepült a hat órás út, majd jajgatva álltam fel a helyemről. Nem éreztem a lábaimat, úgyhogy Mario hátára ugrottam. Kicsit megdőlt előre, de aztán a lábaim alá nyúlt és lecipelt a buszról.

- Tényleg belekezdek majd egy taxi üzletbe. Kocsival is tudok fuvarozni, a hátamon is lehet utazni – tett le.

- Csak akkor egyezek bele, ha én leszek az első számú ügyfeled – közöltem vele, aztán nyomtam egy puszit a szájára, és követtem a többieket.

Nagyon tetszett ez a hatalmas telek, a ház, az állatok. Mindig is imádtam az állatokat, viszont a kutyákkal nem tudtam igazán összebarátkozni. Jobban szerettem a kisállatokat, mint például a nyuszi, úgyhogy, amikor Cando, a nagy német juhász örömében mindenkit összeugrált, én inkább hátrahúzódtam, és átadtam a terepet azoknak, akik meg akarták simogatni. A legtöbben már voltak itt, de azért az ebéd után, ami nagyon finomra sikeredett, és minden elismerésem az edző feleségének, aki ennyi személyre tudott ételt készíteni, egy kis terepszemlére mentünk. Körbesétáltuk a birtokot, miközben arra gondoltam, hogy ezt direkt így találta ki. Most az összes játékosa ledolgozza az előbb elfogyasztott kalóriákat.

Igazából ez a nap, számomra szintén csak egy munkanap volt, mégsem éreztem magam úgy. Figyeltem az eseményeket, hogy ki mit csinál, és igyekeztem a birtokról is kialakítani egy véleményt, hogy majd azt is beleírhassam a kis beszámolóba, de lényegében ugyanúgy tudtam élvezni a kis kiruccanást, mint a többiek. Senki nem is emlékeztetett rá, hogy nekem itt ma dolgom van, úgyhogy összességében nagyon jól éreztem magam.

- Szia – ült le mellém Basti, aki úgy tűnt elfáradt a nagy kutyázásban. – Hogy-hogy így egyedül? – érdeklődött felőlem, hiszen tényleg senki nem ült a közelemben.

- Csak szemlélődöm. Vigyázz mit mondasz, beleírom a cikkbe – ugrattam, amin ő jót nevetett.

- Rólam csak szépeket írj. Mint például, hogy Bastian egy igazi állatbarát. Az egész délutánját a kutyával töltötte, és úgy játszott vele, mintha a legjobb barátja lenne. Igazán szép gesztus ez a jövendőbeli világbajnoktól – szállt be a kis játékomba.

- Minimum – veregettem meg a vállát, aztán Ronaldra néztem, aki mellénk húzott egy széket, és leült rá.

- Miről beszélgettek? – kérdezte, remélve, hogy őt is bevesszük.

Mivel nem volt más választásunk egy darabig hármasban beszélgettünk, majd egyre többen lettek a sátorba, Basti úgy döntött visszatér a kutyához, és amikor Mario észrevette, hogy kettesben ücsörgök Ronnal, azonnal odajött. Felállított a székből, leült, majd az ölébe húzott. Egyértelmű volt, hogy ez az egész a felesleges harmadiknak szól, aki feltűnően grimaszolni kezdett.

- Volt már barátnőd? – kérdezte tőle Mario, én pedig csak reméltem, hogy nem lesz semmi gáz.

- Lemerem fogadni, hogy több is, mint neked – válaszolta flegmán.

- Akkor az előbb miért néztél így? A te barátnőid sose ültek az öledbe? – húzta fel a szemöldökét.

- Mi valahogy nem ragadtunk le az ölbe ülős szinten – vetette oda, miközben egy lesajnáló fejet vágott, én pedig úgy döntöttem, itt az ideje ennek a kis vitának véget vetni.

- Oké – álltam fel Mario öléből mérgesen. – Azt hiszem, én most… - Nem tudtam befejezni, mert Mario félbeszakított.

- Menj, és keress egy magadhoz való lányt, mert Mia nem az, úgyhogy jobb lenne, ha leakadnál róla – mondta neki Mario, mire ő kivágta a székét, és elcsörtetett.

A szék és a talaj hangos súrlódására többen is felénk néztek, én pedig miközben vetettem egy jelentőségteljes pillantást Mariora, leültem Ron előbbi helyére. Nem hiszem, hogy ez az egész most feltétlen szükséges volt, de nekem is elegem volt a srácból. Mario úgy tűnt, elégedett magával, én pedig ezúttal nem haragudtam meg rá, a kíváncsi tekintetek is elfordultak rólunk, és mindenki folytatta, amit eddig csinált. Mivel én közvetlen az ebéd után nem tudtam megenni a desszertet, most bepótoltam, közben pedig hallgattam, ahogy mindenki vidáman beszélget tovább.

Később feltűnt, hogy Hoeneß mérges pillantást vet felénk, miközben Ronalddal beszélget, de sejtettem, hogy most azonnal nem fog a torkomnak ugrani, mert nem akarja elrontani a hangulatot, és nem foglalkoztam tovább ezzel. Szinte mindenki visszatért ide, mi pedig megköszöntük a meghívást a mai napra. Jupp még mondott egy kis beszédet is, amiben megemlítette mindenki egész éves munkáját, illetve a két nap múlva esedékes döntőt is, majd elbúcsúztunk, és visszaszálltunk a buszra, hogy neki vágjunk a hat órás útnak, ami hazafelé természetesen sokkal hosszabbnak tűnt, mint idefele.