5. rész

Sziasztok!

Az egy hónapos szünetünk után - ahogy azt ígértük - itt is lennénk újra, meg itt az új fejezet is, ami remélem elnyeri majd a tetszéseteket. Dórinak ajánlanám elsősorban, tudni fogod miért. Nem is tartanálak fel titeket tovább, jó olvasást! :)

A dortmundi szörnyű kirándulás után otthon újabb rossz hír fogadott. A telefonom üzenetrögzítőjén három üzenet várt rám, amik mind egytől egyig a dokitól jöttek. Mikor meghallgattam őket, kiderült, hogy még egy hetet a konferencián kell maradnia, ez pedig azt jelentette, hogy nekem még hét napig helyettesítenem kellett őt. Nem örültem a hírnek, főleg akkor nem, amikor visszagondoltam az elmúlt napok fárasztó perceire, és arra, hogy semmi olyanra nem volt időm, amit igazán szerettem volna csinálni.

Másnap kedvetlenül keltem, és legszívesebben a fejemre húztam volna a takarót, hogy kizárjam a szobába beáramló aranyló napsütést, és alhassak legalább még fél órával tovább. Lassú, vontatott mozdulatokkal kászálódtam ki a puha pléd alól, és hasonló csigatempóban láttam neki készülődni is, mert mindent akartam, csak munkába menni nem. Ráadásul alig aludtam az éjjel, csak forgolódtam, reggel meg szörnyen éreztem magam, mintha beteg lennék, pedig igazából semmi bajom nem volt.

Az sem tett boldoggá, hogy tudtam, Marco meg én a központban úgysem tudjuk majd elkerülni a találkozást. Pedig azt terveztem, messzire elkerülöm őt, amíg bocsánatot nem kér, de a munkánk miatt ez szinte lehetetlen volt. És persze, amilyen szerencsés voltam, már a Säbener Straßén található edzőközpont ajtajában összefutottunk. Egy pillantásra se méltattuk, sőt egyenesen levegőnek néztük egymást – én sem igazán vettem róla tudomást és ő sem rólam. Minden alkalommal ezt csináltuk egyébként, amikor veszekedtünk, szóval már hozzászoktam, és nem szenteltem neki különösebb figyelmet. Tulajdonképpen még hasznos is volt ez a csend köztünk, mert így legalább mindketten átgondolhattunk bizonyos dolgokat, részemről például azt, hogy érdemes-e folytatnunk ezt a kapcsolatot.

A központban a sérültekkel kellett foglalkoznom, ami azt jelentette, hogy kénytelen voltam akaratom ellenére is huzamosabb időt eltölteni Marco társaságában. Végig, egy szó nélkül teljesítette a kéréseimet, illetve végezte a dolgát akkor is, amikor Hojbjerg feladatait osztottam ki. A fiatal dán játékos érzékelte a köztünk lévő feszültséget, és minden erejével azon volt, hogy vicces megjegyzésekkel oldja a hangulatot, de amikor rászóltam, hogy arra figyeljen, amit mondtam neki, elhallgatott. Tudomásul vette, hogy bármennyire is imádom máskor, most nem vagyok vevő a poénjaira.

A hátralévő idő csendben telt el, mindketten dolgoztak a mihamarabbi visszatérésért, a másik pályán a többiek pedig két csapatra oszlottak és levezetésképp különböző rögzített helyzetekből csináltak versenyeket. Nagyrészt őket nézegettem, mivel Pierre és Marco szorgalmasan végezték a feladataikat, nem igényeltek külön figyelmet.

Amikor Hojbjergék végeztek, beküldtem őket az öltözőbe, én pedig átsétáltam a szomszédos pályára, hogy megnézzem, van-e rám ott szükség. Éppen az utolsó kör tizenegyeseknél tartottak, az egyik csapatból Gomez állt a labda mögött, a másikból Robben készült fel. A játéktér szélén két kollégám és egy halom orvosi táska gyűrűjében pedig Philipp ücsörgött. Odamentem érdeklődni, hogy kell-e segítenem, vagy egyáltalán nagy-e a baj, de mindkét kérdésemre nemleges választ kaptam.

- Minden rendben lesz vele, kemény legény – ütögette meg Lahm vállát Dr. Hänsel. – Csak elfelejtette, hogy Javi még keményebb, és egy kis orrvérzés lett a vége. De már minden oké. – A megnyugtató hírek hallatán visszatértem a pályán lézengőkhöz, hogy megnézzem, mi lesz a nagy tizenegyes párbaj végkimenetele.

– Hogy álltok? – léptem David mellé.

– Ha Pizza belövi, nyertünk. És akkor ők pakolnak – intett a másik csapat felé.

– Már rég biztos lenne a győzelmünk, ha te nem lövöd fölé – kotyogott közbe Ribery, majd finoman tarkón legyintette osztrák csapattársát. – Most olyan jó voltál ebben is, mint kő-papír-ollóban szoktál lenni – tette hozzá, mire mindketten nevetésben törtek ki. Én is elmosolyodtam, hiszen David volt a legeslegrosszabb ebben a játékban azok közül, akiket ismertem.

A nevetésüket a többiek örömujjongása szakította félbe, Claudio ugyanis a hálóba talált, ezzel pedig az ő javukra dőlt el a meccs. A csapatukból mindannyian a perui köré gyűltek, hogy közösen ünnepeljék meg a győzelmet, Jupp pedig utasította a másik társaságot, hogy kezdjék el összeszedni a labdákat.

– Rossz kedved van? – fordult hozzám David, miután elindultunk befelé az öltözők folyosójára. Elég jól ismert már, ezért nem volt nehéz megállapítania ezt a tényt.

– Mi lenne, ha megvárnálak a parkolóban, és elmennénk hozzád? – kérdeztem vissza, az ő kérdését szándékosan figyelmen kívül hagyva. – Megnézhetnénk valami filmet, vagy valami ilyesmi… – Szándékosan olyan programot választottam, ami közben nem kell beszélgetnünk. Nem azért, mert nem akartam neki elmondani, hogy mi a baj, egyszerűen csak azért, mert nem akartam most azzal foglalkozni. Gyakran alkalmaztam ezt a módszert, hogy eltereltem a saját figyelmemet minden rossz dologról, ami az adott időszakban történt velem. Ettől még persze nem oldódtak meg a problémáim, de olyan könnyű volt nem gondolni rájuk.

Szerencsére aznap nem kellett bemennem a klinikára, mivel a doki felhívta egy pár olyan páciensét, akiről úgy gondolta, a kezelése halasztható, és megkérte őket, hogy a konferencia miatt beszéljenek meg egy későbbi időpontot. Így a mai délutánom felszabadult, és legalább rápihenhettem a másnapi megpróbáltatásokra.

– Oké – vont vállat David. – Akkor igyekszem sietni.

– Köszönöm! – mosolyogtam rá hálásan. Tudtam, hogy számíthatok majd rá, és szívem szerint át is öleltem volna ezért, de mivel éppen most izzadt egy órát a pályán, ezt inkább későbbre halasztottam.

Miután átöltöztem, szépen lassan kisétáltam a parkolóba David kocsijához, és nemsokára ő is csatlakozott hozzám. Mivel majdnem szomszédok voltunk, nem tartott tovább az utazás, mint általában szokott, de nagyon díjaztam, hogy David még ez alatt a rövid idő alatt sem kérdezgetett semmiről. Ismert annyira, hogy tudja, ha én magamtól nem akarok beszélni, akkor még harapófogóval sem fogja tudni kihúzni belőlem a szavakat, úgyhogy kár is lenne erőltetnie.

– Akkor egy film? – tette fel az első kérdését, miután beparkolt a hatalmas garázsába a másik autója mellé, és elindultunk befelé a lakásába.

– Aha – feleltem. – Válaszd te. Nem akarok semmi romantikus szálat, vagy csak nagyon minimálist. Ja, és horrort sem szeretnék.

– Rendben – bólintott. – Mindjárt hozok valamit, meg csinálok popcornt, és megnézem, van-e valami üdítő a hűtőben vagy a pincében. Addig nyugodtan ülj le – intett a kanapé felé.

Néhány percre eltűnt a konyhában, addig én helyet foglaltam és szétnéztem, változott-e valami a jól ismert nappaliban, mióta utoljára jártam itt. Az utóbbi időben sajnos csak a központban tudtunk találkozni, mivel a délutánjaimat rendre lefoglalta a rendelőben való tevékenykedés. De most végre itt voltam, megigazítottam az egyik puha párnát a hátam mögött, kényelmesen elhelyezkedtem, és messziről szemügyre vettem a szekrényen sorakozó képeket, amik között az egyiken én is szerepeltem. Az egyik grillezős estén készült a fotó, és amiért különösen közel állt a szívemhez, az az volt, hogy még a megszokottnál is vidámabbnak tűnt rajta mindenki. Ha jól emlékszem, ez annak volt köszönhető, hogy Müller tett valami vicces megjegyzést a fénykép készítésének pillanatában.

– Na, mit nézünk? – pillantottam fel Davidre, amikor megérkezett. Elvettem tőle a nasival meg innivalókkal megpakolt tálcát és letettem a dohányzóasztalra. Egy hadseregnek elegendő kaját hozott, ami legalább három film megnézéséhez lett volna elegendő.

– X-Men: A kívülállók. Az egyik kedvencem – felelte.

Nem volt ellenvetésem, igaz, láttam már egyszer, és akkor nem annyira kötött le, de most pontosan valami ilyesmire volt szükségem. Mi sem bizonyította ezt jobban, hogy végigizgultam a filmet, és utána még legalább egy fél óráig másról sem beszéltünk, csak erről. Alaposan megvitattuk az összes jelenetet, egy–kettőre még vissza is tekertünk, közben pedig a rágcsálnivalók is alaposan megfogyatkoztak.

– Amúgy megnézhetjük a film folytatását is, ha akarod – ajánlotta fel David, mielőtt kikapcsolta volna a tévét. – De akár azt is elmesélheted, miért volt rossz kedved.

– Beszéljünk inkább rólad. Vagy mondjuk arról, hogy ő kicsoda – kaptam ki a kezéből a telefonját. Megnyomtam rajta egy gombot, mire láthatóvá vált a kijelzőn szereplő kép, amin David és egy ismeretlen lány szerepelt. Még a film kibeszélés közben lettem rá figyelmes, amikor egyszer megnézte az időt. – Azt hitted, nem fogom kiszúrni? Nem hiszem el, hogy eltitkoltad előlem! – megjátszott felháborodásom végül nevetésbe torkollt. – Ki van a képen? Mindent tudni akarok róla!

– Nyugalom, Ria – intett csendre, majd a telefonjáért nyúlt, de eszemben sem volt visszaadni, addig, amíg nem válaszolt a kérdésemre. – Ő az unokahúgom – felelte komoly ábrázattal. A kijelentésre egyből a magasba szaladt a szemöldököm, mivel a családja jó részét ismertem, de erről az unokatestvéréről még sohasem mesélt. Újra szemügyre vettem a kijelzőn szereplő képet, hasonlóságot kerestem kettőjük között, de egyet sem találtam.

– Tényleg a…? – félbehagytam a kérdést, mikor felpillantottam a telefonból és szembetalálkoztam David arckifejezésével. Alig bírta visszatartani a nevetését. – Nem is a rokonod – vontam le az egyértelmű következtetést. – Utállak! Utálom, amikor átvernek.

– Nem hagyhattam ki. Tudtam, hogy el fogod hinni. Mindig, mindent elhiszel – nevetett. – Egyébként Katja a neve – mondta, mikor befejezte a hiszékenységemen való szórakozást. – Kézizik, és egy jótékonysági rendezvényen találkoztunk jó egy hónapja. – Elhallgatott, de intettem, hogy folytassa, mivel már az elején kijelentettem, hogy mindent tudni akarok róluk.

Amikor befejezte, ismét felajánlotta, hogy nézzük meg a film következő részét, illetve azt is, hogy rendeljünk valami normális kaját magunknak, mivel a sós rágcsálnivalókból kifogyott a készlete. Már majdnem rávágtam mindkét ajánlatra, hogy igen, sőt, már azon gondolkodtam, milyen feltétet kérjek majd a pizzámra, amikor csörögni kezdett a telefonom. Mia keresett, és közölte, hogy Ron most végképp túllépett minden határon, nem mellesleg Mario is kiakasztotta, úgyhogy azonnal találkoznunk kell. Megbeszéltük, hogy egy fél óra múlva átugrom hozzá, hogy elmesélhesse a történetet, illetve én is tartoztam még neki a dortmundi látogatás beszámolójával.

– Hallottad – pillantottam Davidre, miután befejeztem a telefonálást. Olyan hangosan beszélt Mia, hogy a tőlem néhány centire ülő focista simán megérthette minden szavát, hiába nem volt kihangosítva. – Szívesen maradnék, de mennem kell.

– Rendben van, akkor kikísérlek. – Mindketten felálltunk és az előszobába sétáltunk, ahol a cuccaimat hagytam, mikor megérkeztem. – Újabb veszekedés Marcoval? – kérdezett rá hirtelen, mielőtt elköszönhettem volna.

Meglepődtem a kérdésén, nem számítottam rá, hogy találgatni fog. Ahogy arra sem, hogy elsőre beletrafál, mi a helyzet velem.

– Igen – bólintottam. – És tudod, nem is ez a legnagyobb bajom, hanem hogy unom már. Szörnyű, hogy semmit nem tudunk megbeszélni normálisan, mert mindig veszekedés lesz a vége… – sóhajtottam.  Majdnem megint sikerült elejtenem egy-két könnycseppet, amit David is észrevett, és vigasztalóan megsimogatta a karomat. De még mielőtt mondhatott is volna valamit, a szavába vágtam: – Mindegy, hagyjuk ezt most. Majd valamikor elmesélem, mi történt, de eldöntöttem, hogy ma nem gondolok rá. Holnap találkozunk, szia – nyomtam egy puszit az arcára köszönésképp.

Néhány perccel később már Miánál ücsörögtem a kanapén, kezemben egy pohár limonádéval, és a normálisnak induló, de katasztrofálisan végződő Ronald–Götze interjú részleteit hallgattam. Bevallom, eleinte egy kicsit viccesnek találtam a helyzetet, olyan szempontból, hogy Ron nevetségesen pofátlanul viselkedett, és őt ismerve Miának számítania kellett volna egy ilyen lépésre. Amikor azonban kiderült, hogy ezek után az elkényeztetett idióta kölyök felrohant a mindenható bácsikájához, és bepanaszolta Miát, már én sem nevettem.

– Hoeneß nyilván neki hitt, és nem nekem – húzta el a száját. – Megfenyegetett, hogy még egy ilyen eset, és szedhetem a sátorfámat. És mivel nem áll szándékomban kirúgatni magam a csapatból Ronald miatt, sürgősen ki kell találnom valami megoldást a problémára.

Szívesen adtam volna tanácsot, de sosem voltam jó az ilyesmiben, mindig csak annyit tudtam tenni, hogy meghallgattam az embereket, ha volt valami bajuk, amit feltétlenül meg akartak osztani velem.

Nekem még mindig nem volt sok kedvem a Dortmundban és az utána történtekről beszélni, de nagy vonalakban azért elmondtam Miának, mi a helyzet. Viszont semmiféle segítséget, megjegyzést vagy tanácsot nem vártam tőle, egyedül akartam átgondolni a dolgokat és döntést hozni, úgyhogy a gyors beszámoló után már témát is váltottam, és javasoltam, hogy zökkenjünk ki egy kicsit a saját problémáinkból és térjünk át Serena és Blair világába.

Mivel nagyon régen mindketten láttuk már egyszer végig mind a hat évadát a sorozatnak, most csak úgy – anélkül, hogy emlékeztünk volna a tartalmára – találomra ráböktünk egy Gossip Girl részre. Pont arra, amiben Chuck megnyitja a bárját.

– Most nem azért, de Ron kiköpött Chuck Bass – jegyezte meg Mia úgy a rész közepe felé. – Mármint ugyanilyen elkényeztetett, felfuvalkodott hólyag. Plusz azt is totál el tudnám képzelni róla, hogy titokban valami törvénybeütköző helyet működtet. – Nevetnem kellett ezen a feltételezésen, de közben valahol egyet is értettem Miával. – Egyébként, ha meg a jégkrémes esetre gondolok, amikor tök jófej volt, néha azt hiszem, csak megjátssza, hogy bunkó.

– Talán igazad van – vontam vállat. Nem voltam valami beszédes kedvemben aznap, és Ront sem ismertem ennyire – szerencsére.

– Jégkrémről jut eszembe – folytatta Mia. – Van egy nagy dobozzal a fagyasztóban. Javaslom, hogy annak a társaságában nézzünk még meg vagy két részt. Mit szólsz?

– Benne vagyok – bólogattam. Most valahogy elképzelni sem tudtam jobb programot, mint figyelemelterelésképp bugyuta sorozatokat bámulni Miával egész este, és közben dobozból fagyit enni.