5. rész

Sziasztok!

Sajnálom, hogy a héten nem hoztam előzetest a részhez, teljesen kiment a fejemből, amiről azt se tudom, hogy egyáltalán hol áll. De itt a rész, meghoztam. Jó olvasást!

Nix

Amint Mario távozott, Ronald is követte. Hozzá hasonlóan köszönés nélkül hagyott magamra, én pedig ott álltam, a két srác után bámulva, nem értve, hogy a fenébe csúszhatott ki ennyire a kezeim közül minden. Duzzogva levágtam magam Mario helyére, és hátradőltem, hagyva, hogy a hátam és a fejem nagyon koppanjon a pad hátoldalán. Nemcsak a gondolataim, az érzelmeim is olyan szinten kavarogtak bennem, hogy rosszul lettem. Levegőre volt szükségem, úgyhogy felálltam, és amilyen hamar csak tudtam, elbotorkáltam a pályáig. Szerencsére, most semmilyen edzés nem zajlott, úgyhogy besétáltam a közepére, és a kapuval szembe leültem. Csak bámultam előre, miközben próbáltam minden negatív gondolatot kiűzni a fejemből. Egyáltalán nem sikerült. Kétségbeesésemben már szinte arra vártam, hogy a háló megszólaljon, és megoldja minden problémámat.

- Hát te, miért búslakodsz itt? – Annyira elmerültem az előbbi gondolatomba, hogy komolyan meglepetten néztem a kapura, mert azt hittem az beszélt hozzám, de aztán rájöttem, hogy Bastian sétált mellém, és ő volt az, aki megszólított.

- Hosszú. Hogyhogy itt vagy még? – néztem fel rá, de a nap a szemembe sütött, és a nyakam is ki akart törni, úgyhogy inkább újra magam elé kezdtem bámulni. Az agyam felfogta, hogy leült mellém, és törökülésbe húzta a lábait, de nem igazán reagáltam rá.

- Beszélgettünk a parkolóba, aztán amikor menni készültem, megláttalak – válaszolta.

- Menj csak nyugodtan, ha dolgod van – rántottam meg a vállam.

- Ami azt illeti, rengeteg időm van, szóval hallgatlak – lökte meg a vállam finoman a sajátjával.

Sóhajtottam egyet, aztán megpróbáltam minél rövidebbre fogni a mesélést. Természetesen nem jött össze, úgyhogy hosszasan ecseteltem az eseményeket, egészen onnantól, hogy Ron betette ide a lábát. Nem akartam panaszkodni Mariora, de akaratom ellenére is, végig őt szidtam, amiért ennyire hülye, hogy nem tudja felfogni, nekem nem kell más rajta kívül. És igen, őt hibáztatom, mert egyszerűen nem látom, hogy én hol vétkeztem volna.

- Szóval, szerinted én rontottam el? Csak mert én egyáltalán nem érzem magam hibásnak, és emiatt szarul érzem magam – kérdeztem tőle, miután a végére értem.

- Szerintem legyél türelmes. – Nem hagytam, hogy folytassa, hangosan felhorkantottam. Már épp elég ideje voltam az. – Nem, komolyan mondom. Tudom, hogy nehéz, de Ron már nem sokáig marad, és utána úgyis rá fog jönni, hogy mekkora baromság volt ez a féltékenykedés, aztán minden rendben lesz.

- Jó, tudom, de miért kéne lenyelnem mindent, amit addig csinál? – kezdtem el a füvet tépkedni, aminek valószínűleg nem örültek volna, ha látják.

- Nem kell. Próbáljatok meg beszélni, csak ne hagyd, hogy veszekedésbe torkolljon. – Hálás voltam, amiért segíteni próbál, ezért nem kezdtem el akadékoskodni, hogy nálunk ez nem opció. Helyette inkább bólintottam egyet, és újra gondolkodni kezdtem.

- Jaj, várom már a VB-t, mert hiányzik Podolski haverom – szólalt meg egy kicsit később. Apró mosollyal néztem rá, és hallgatni kezdtem, ahogy lelkesen mesél egy csomó dologról, amit együtt éltek át. – Remélem, nem fog rászoktatni az aházásra – nevetett fel, aztán ő is elhallgatott egy kicsit. Valószínűleg ő is elmerült a gondolataiban. – Nem vagy éhes? Mert már ebédidő van, szóval beülhetnénk valahová – javasolta, én pedig beleegyeztem.

Még mindig nem voltam éhes, ezért úgy döntöttem, hogy csak nézem, ahogy falatozik, de annyira jóízűen evett, hogy idő közben én is megkívántam. Miután rendelt nekem is egy ugyanolyat, vidáman nézett rám.

- Na, máris jobban nézel ki. Csak Basti bácsinak kezelésbe kellett vennie – csapta össze a kezét, mint aki jól végezte dolgát, én pedig hangosan felnevettem. Ma először, igazán, őszintén.

- Ha visszavonulsz, pszichológusként kellene elhelyezkedned. Nem gondolkoztál még rajta? – ugrattam.

- Most, hogy mondod, biztos nagy sikerem lenne. Talán már holnap bejelentem, hogy nyugdíjba megyek – vágott elgondolkodó fejet, mire újra nevetésbe fulladt a beszélgetésünk.

Amíg vele volt, egész jól éreztem magam, de amikor a lakásom előtt kitett, és egyedül maradtam, újra rám tört minden. Tanulásba temetkeztem, ami annyira jól sikerült, hogy hajnalban vettem észre, hogy már jócskán le kellett volna feküdnöm. Reggelre úgy néztem ki, mint egy mosott rongy, amit kicsavartak, de nem tettek ki a szárítóra száradni. Mariora nem számíthattam, hogy elvisz a központba, Riával pedig nem beszéltük meg előre, zaklatni meg nem akartam, kitudja, hogy tervezte a reggelét, szóval a sétálás maradt mára. Igazából nem is bántam, eléggé megnyugtatott, ám ez a lelkiállapotom nem tartott sokáig. Alig tettem le a fenekem az irodai székbe, amikor kopogtak az ajtón, majd Hoeneß feje jelent meg. Furcsának tűnt, a megszokott, nyugodt álarcát most levette, és talán mérgességet láttam a szemében.

- Hallottam, hogy mi történt tegnap az interjú közben, és hogy őszinte legyek, nagyon nem tetszik, amit Ronald mesélt. Azt hittem, hogy nyugodtan a gondjaira bízhatom, de úgy látszik, hogy túl korai volt ez még, nem ért meg rendesen a feladatra. – Köpni, nyelni nem tudtam, annyira váratlanul ért a látogatása, hát még az, amiket a fejemhez vágott. Persze, a lehető legnagyobb higgadtsággal beszélt, így még rosszabbul éreztem magam, hiába tudtam, hogy egyáltalán nem az én felelősségem volt.

- Én pedig azt hittem, hogy Ronald képes lesz felfogni a feladat nagyságát, és hogy simán fog menni minden, ehelyett szándékosan felidegesítette Mariot. Nem tehetek róla, hogy így reagált rá, nekem ehhez semmi közöm – próbáltam valahogy megvédeni magam, de még ebből is én jöttem ki rosszul.

- Ronald nem azért van itt, hogy maga helyett elvégezze a munkát – közölte nemes egyszerűséggel, én pedig jóformán eltátottam a számat. - Mindenkinek jár még egy esély, és maga is megkapja, de még egyszer ne forduljon elő semmi ilyesmi, különben távozni fog a csapattól – fejezte be, én pedig egy megszeppent értettemet rebegtem, ahelyett, hogy továbbra is kiálltam volna magamért. Vannak helyzetek, amikor hiába akarok, nincs rá lehetőségem.

Mérges voltam a tehetetlenség miatt. Uli nyilván Ronaldnak hitt, aki fogalmam sincs, hogy milyen mesét adott be a nagybátyjának. Még a fülemben csengtek Basti szavai, amiket a türelemről mondott, de hiába próbáltam megfogadni a tanácsát, őrült módjára kezdtem el csörgetni Mariot, remélve, hogy felveszi. Amikor ez megtörtént mindenféle köszönés nélkül kezdtem el a fejéhez vágni mindent, amit valaha elkövetett.

- Nem hiszem el, hogy képes voltál ilyen helyzetbe hozni. Vagy szándékosan csináltad, hátha kirúgnak, és akkor nem kell tovább egy levegőt szívnod velem? Csak egy szavadba kerül, és esküszöm, hogy nem zargatlak tovább. Csak akkor mondd meg, hogy akarsz-e még vagy sem, mert nekem elegem van ebből a kettős állapotból – nyomtam ki, aztán kicsit erősebben tettem le az asztalra a telefont, aminek következtében az kikapcsolt. Nem foglalkoztam vele, legalább nem zavar senki.

Megcsináltam mindent, amit idebent kellett, tizenegy körül gyorsan átiszkoltam az egyetemre, ahol szépen aláírtam, hogy jelen vagyok, ám az óra vége előtt jó háromnegyed órával leléptem, majd miközben újra a központba tartottam, vettem magamnak egy szendvicset ebéd gyanánt, hogy azért mégse halljak éhen. Olyan apróságokkal foglaltam le magam, amiket egyébként még bőven ráértem volna megcsinálni, így másnapra nem nagyon maradt feladatom. Ronnal nem sok kedvem volt beszélgetni, ezért kiadtam neki egy új feladatot, amivel egész nap elfoglalta magát, így nekem semmi teendőm nem volt.

Úgy döntöttem, a hirtelen jött szabadsággal kezdek valami értelmeset, így történt, hogy Karlnál kötöttem ki. Mióta elköltöztem tőle, nem igazán találkoztunk, és ezt sérelmezte is. Nem csodálom, de azzal vigasztaltam, hogy anyuék még nála is régebb óta nem láttak. Hiányoztak, de egyszerűen nem volt időm, sem kedvem annyit utazni. Persze, Karl ismert már annyira, hogy tudja, eszembe se jutott volna hazajönni, ha valami nem nyomná a szívemet. Nagy vonalakban elmeséltem neki az elmúlt időszakot, de ő is csak azt tudta mondani, amit Basti, hogy várjak, amíg Ronald elmegy, utána pedig mindent helyrehozunk. Valahol osztottam is a véleményüket, csak már nem voltam benne biztos, hogy ezt meg lehet oldani. Túl messzire jutottunk már, túl hosszú az út visszafelé.

A nagybátyám nem sokáig viselte el búskomor ábrázatomat, ezért kipaterolt a lakásából, mondván milyen rég voltam már az árvaházban, a srácok biztos örülnének nekem. Nem vettem sértésnek, sőt még nevettem is rajta, mellesleg remek ötlet volt. A gyerekek látványa, és fogadtatása annyira jó kedvre derített, hogy szinte azonnal pozitívabban láttam a dolgokat.

- Mesélsz nekünk Mia? – fogta meg a kezem az egyik lurkó, és egy székhez vezetett. Amint leültem, körbeültek, és kíváncsian várták, hogy belekezdjek.

- Mit szeretnétek hallani? – kérdeztem tőlük. – Kérdezzetek nyugodtan. – Szinte biztos voltam benne, hogy vannak páran, akiket érdekel, milyen egy világszerte elismert focicsapatnál dolgozni, én pedig nem szándékoztam semmit eltitkolni.

- Most már te vagy a főnök? – kérdezte egy kisebb lány. Szerintem még a főnök szó jelentését se tudta valójában, és ettől rettentő aranyossá vált a kérdése.

- Ó, nagyon messze vagyok attól. Csak segítek itt-ott, de nagyon élvezem – mosolyogtam felé.

- A focisták is alszanak délben? – érkezett egy újabb aranyos kérdés, ezúttal az öt éves Adamtól.

- Csak a lusták – gondoltam Mariora, aki nem egyszer úgy döntött, hogy edzés után szundít egyet.

Nagyon sokáig játszottuk ezt a kérdés-feleletet, a gondozók is hagyták, hogy teljesen felborítsam a napirendjüket, ugyanis tudták, hogy nem járok sűrűn, és mennyire hiányolnak az intézet lakói. Miután alaposan kifaggattak, én is elkezdtem őket, bár sok mindent nem tudtak mesélni. Minden napjukat ugyanúgy töltik, hiszen meg van nekik szabva, mikor, mit csinálhatnak. Nagyon sajnáltam őket, amiért ilyen sors jutott nekik. Nem lehetnek igazi gyerekek, már alig néhány évesen is a saját lábukra kell állniuk, hiszen hiába vannak itt a dadusok, a szülői támogatás akkor is nagyon hiányozhat nekik. Elképzelni sem tudom, milyen lett volna az életem az anyukám és az apukám nélkül. Az itt dolgozók próbálják a lehető legminimálisabbra csökkenteni a családtagok hiányát, de ugyan, hogy lehetne ezt csak úgy eltüntetni.

- Szomorú vagy? – ült az ölembe Anna, míg a társai mindenféle játékkal foglalták le magukat.

- Nem – ráztam meg a fejem a mosolyogva. Szerencsém volt, hogy még kicsi, és könnyen be tudom csapni. – Mi a helyzet veled nagylány? Jól vagy? – tereltem is el a szót magamról. Anna volt az a kislány, aki az első pillanattól kezdve belopta magát a szívembe. Ha tehettem volna, örökbe fogadtam volna, és élete hátralévő részében mindent megteremtettem volna neki, amit eddigi életében nem kapott meg. Csakhogy nem volt rá lehetőségem. Szüksége volt egy apára is, és ki lett volna az? Na meg ugye, időm se sok lett volna rá, akkor pedig ugyanúgy el lenne hanyagolva, mint most, annak meg nincs értelme.

- Igen. Képzeld, két hét múlva lesz a szülinapom. Hat éves leszek– kezdett el fészkelődni izgatottan.

- Na, ne már. Olyan nagylány vagy, azt hittem már legalább nyolc éves leszel – villantottam rá mosolyomat. Nagyon jól tudtam, hogy mikor van a szülinapja, és hány éves lesz, de tudtam, hogy örül, ha azt hangoztatjuk, milyen nagy már.

- Neeem – rázta meg a fejét kuncogva, aztán belebújt az ölelésembe. – Eljössz majd felköszönteni? Biztos lesz tortám is – nézett fel rám vágyakozva.

- Itt leszek, megígérem – adtam egy puszit a homlokára, aztán elküldtem játszani.

Ideje volt mennem, kezdett fojtogatóvá válni az itteni hangulat. Akármennyire szerettem őket, nem tudtam, tovább nézni őket. Elköszöntem tőlük, Annának még egyszer megígértem, hogy eljövök a szülinapján, aztán hazaindultam. Már nem mentem vissza Karlhoz, ezért fel is hívtam, amikor hazaértem, hogy ne várjon rám. Tényleg jót tett ez a kis látogatás, mert a gyerekekre nézve rájöttem, hogy még mindig jó életem van. Igen, vannak problémáim, de ott vannak a családtagjaim, a barátaim, akikre támaszkodhatok, akik mindig velem lesznek, és segítenek megoldani mindenféle gondot. Barátokról jut eszembe. Victoria. Ő sem tűnt valami vidámnak, szóval felhívtam, hogy találkozhatnánk. Miután megbeszéltük, hogy fél óra múlva nálam lesz, letettük, és a tévét kapcsolgatva kezdtem rá várni.

Jó volt végre olyannak elmesélni, hogy mi történt, akinek nem kellett Léda tojásaitól ecsetelnem a történetet, csak simán a nyakába öntöttem az interjú eseményeit, amin persze először jót mosolygott, de később neki is megváltozott a véleménye. Tanácsot, még annyit se tudott adni, mint korábban Basti és Karl, de nem is ez volt a lényeg, hanem, hogy meghallgatott. Tudtam, hogy nemcsak nekem vannak problémáim, szóval kértem, hogy ő is mesélje el, mi a helyzet, így most rajtam volt a sor, hogy csendben figyeljek. Ismertem már annyira, hogy tudjam, nem örülne, ha közbevágnék, és megjegyzéseket fűznék a történethez ezért kordában tartottam magamat. A végén tanácstalanul néztem rá, ha akartam volna se tudtam volna neki segíteni, csakúgy, ahogy ő sem nekem, bár volt egy olyan érzésem, hogy nem is szerette volna, ha most megoldásokat próbálunk gyártani.

- Mit szólnál hozzá, ha kilépnénk a hétköznapokból, és egy kicsit Blair és Serena világába csöppennénk? – kérdezte, igazolva előbbi állításomat.

Még régebben kiderült, hogy mind a ketten függői voltunk a Gossip Girl névre hallgató sorozatnak, és mai napig előszeretettel nézegettünk bele találomra kiválasztott részekbe. Sikerült a lehető legjobb részre rámutatni, így nem sokkal később Chuck Bass karakterét kezdtem boncolgatni. Amikor kiderült, hogy nyitott egy barátságos kis klubbot, egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne jegyezzem meg, Ron mennyire hasonlít erre a karakterre. Ria nem sok mindent fűzött hozzá az elméletemhez, de nem cáfolt meg benne, szóval végül elkönyveltem magamban, hogy összehozott a sors egy Chuck Bass féle sráccal, aminek régebben, mikor először néztem a sorozatot, mindennél jobban örültem volna, most viszont nagy ívben kerülném a hozzá hasonlóakat.