3. rész

Első edzés

Kedden korábban mentünk, mert Riának még volt pár elintéznivalója, és szerette volna még az edzés előtt letudni, hogy utána már ne kelljen azzal foglalkoznia. A barátságtalansága aznap reggelre sem párolgott el, így készülődés közben azon gondolkoztam, vajon mi rosszat mondhattam. A Davides megjegyzésen kívül semmi sem jutott eszembe, úgyhogy végül amellett maradtam, bár nem értettem, hogy azon mi lehetett sértő.

Amikor megérkeztünk, megkért, hogy várjam meg kint, majd eltűnt az ajtó mögött. Esze ágában sem volt beavatni, hogy mit kell csinálnia, és ezért mérges voltam. Így hogy csináljam meg a feladatomat?

Hálátlannak éreztem magam, amiért ilyen véleménnyel vagyok arról, akinek ezt az egész lehetőséget köszönhetem, de nem tudtam tenni ellene. Mit várt tőlem? Hogy majd minden nap milliószor elmondom, hogy mennyire köszönöm, hogy itt lehetek? Úgy viselkedett velem, mintha valami hülye kiscsaj lennék. Egyértelmű volt, hogy lenézett, csak azt nem értettem, hogy mire fel.

Nagyon hamar ráuntam az egy helyben álldogálásra, ezért újból körülnéztem a helyiségekben. Tüzetesebben megvizsgáltam azokat a dolgokat, amiket tegnap Ria sietése miatt nem volt időm. Idő közben aztán rájöttem, hogy a mosdót is sürgősen fel kellene keresnem, ezért gondolkodni kezdtem, merre is van a mellékhelyiség. Sehogy sem tudtam felidézni, hogy mikor esett róla szó, pedig arra emlékeztem, hogy említette. Azt gondoltam, hogy még sok időm van addig, amíg Ria elő nem bújik az irodájából, ezért találomra elindultam az egyik irányba. Egyszer csak a mosdóhoz érek.

De nem így történt. Minden ajtón a szoknyás nőt kerestem, de semelyiken se szerepelt a keresett piktogram. Ráadásul addig kóvályogtam össze-vissza, hogy már azt sem tudtam, merre kell visszamennem Victoriához. Idegesen forogtam körbe, hátha kapok valami égi jelet, merre kell elindulnom, ám miután ez nem történt meg, megfogadtam szüleim régi, jó tanácsát: ha eltévedsz, inkább maradj ott, ahol vagy, majd megtalálnak.

Leültem a fal tövébe, és lábaimat felhúzva vártam, hogy Ria megérkezzen, ám helyette két férfihangot hallottam meg, nem sokkal később pedig, amikor befordultak a folyosóra, meg is láttam őket. Rögtön tudtam, hogy baj lesz, hiszen sikerült két edzésre igyekvő játékosba belefutnom. Reménykedve pattantam fel, hátha lesznek olyan kedvesek és útbaigazítanak, de ez a számításom sem vált be. Amikor megláttak, megtorpantak, és Mario a telefonjáért nyúlt, véleményem szerint azért, hogy jelezze a biztonságiaknak a rajongóveszélyt. Miközben én közeledtem feléjük alaposan megnéztem őket magamnak. Marco egy Donald kacsás pólóban feszített, aminek láttán majdnem hangosan felnevettem, szőke haja tökéletesen be volt lőve, és ugyanolyan jó megjelenése volt, mint tévén keresztül. Mario is hasonló látványt nyújtott, csak az ő fején, eltakarva a haját, sapka volt, méghozzá Supermanes. Gondoltam, ha már ennyire szeretne hős lenni, őt kérem meg, hogy segítsen nekem.

- Superman, meg tudod mondani, hogy találok vissza a bejárathoz? – A megszólítás hallatán felnézett a telefonjáról, egy röpke pillanatig végignézett rajtam, aztán egy széles mosoly kíséretében válaszolt.

- Minnie, az őrök biztosan szívesen megmutatják neked, merre találod. – Mondandójához egy kacsintás is járt, aztán már a füléhez is emelte a telefont, hogy beváltsa ígéretét.

Miközben szemet forgatva vettem tudomásul, hogy a pólómon Mickey egér barátnője díszeleg, ő pedig ezzel vágott vissza a supermanezésemért, már mentegetőztem is. Próbáltam meggyőzni őket arról, hogy én nem szurkoló vagyok, és semmi szükség a biztonsági őrök riasztására, de mondandóm süket fülekre talált. Marco csak csendben rázta a fejét, amíg haverja telefonon keresztül magyarázta a helyzetet.

A két nagydarab ember pillanatok alatt a helyszínen termett, a két focista pedig elégedetten folytatta útját. Miután hosszas szövegelés után az őröket sem sikerült meggyőznöm kártalanságomról, kifelé kezdtek taszigálni. Épp arra gondoltam, hogy miért nem jelenik már meg valahol Ria, amikor befordult a sarkon. Amint meglátott a fejéhez kapott, majd amikor közelebb ért, közölte a kidobóimnak, hogy vele vagyok, engedjenek el.

Fülemet és farkamat behúzva igyekeztem utána, még azt sem mertem megemlíteni neki, hogy sürgősen fel kéne keresnem a mosdót. Tudtam, hogy ezt a húzásomat nem fogja szó nélkül hagyni, ám egyelőre úgy tűnt, még gondolkozik azon, hogy mely szavak lennének alkalmasak arra, hogy a pokolba küldjön. Hamar kiértünk a pályára, ahol még egyetlen játékos sem volt, de a felszerelések már elő voltak készítve, hogy amint megérkeznek, kezdhessék is az edzést. Mivel úgy láttam, hogy Ria nem készül kitörni, először óvatosan kezdtem érdeklődni, és miután nem harapta le a fejem, felbátorodtam.

- Végeztél a dolgoddal?

- Igen, de nézd, már jönnek is. Szerintem üljünk le itt kívül, és figyelj nagyon, mert gyorsak. – Meglepődtem, hogy a leszidás egy az egyben elmaradt, illetve meg is könnyebbültem. Árgus szemekkel figyeltem az edzést, a kezemben pedig egy füzet és egy toll segített abban, hogy biztosan mindenre emlékezzek, amikor véget ér a hét.

Victoria az egész edzésen beszélt hozzám, és ez alkalommal figyeltem is. Egyrészt, mert tudtam, hogyha nem teszem, még jobban utálni fog majd, másrészt mert érdekelt, és fontos volt nekem. Jó, bevallom néha, amikor egyes játékosok közelebb jöttek, elterelődtek a gondolataim, de hamar visszataláltam az eredeti témához.

- Ezeket a passzolásos feladatokat az összhang miatt kell csinálniuk? – érdeklődtem. Mindent megkérdeztem, amiben bárminemű kétségem volt, mert nem akartam butaságot megtanulni.

- Egyrészt igen, másrészt pedig fontos, hogy a meccseken pontosan adják egymásnak a labdát, ezzel könnyítik egymás munkáját, és annak is kevesebb az esélye, hogy az ellenfélhez kerül – magyarázta ezúttal némi lelkesedést is mutatva. Talán tegnap csak unalmasnak találta a körbevezetést, és innentől már normálisabb lesz.

Amíg a játékosok egy része nekikezdett egy lábtenisz meccsnek, Ria azt kezdte mesélni, hogy zajlik egy rehabilitációs edzés, hogyan haladnak lépésről lépésre a sérültekkel. Örültem, hogy megemlítette, mert ez biztos, hogy egy olyan plusz lesz a dolgozatomban, ami senki másnak nem. Már el is kezdtem tervezgetni, hogyan fogom felépíteni, mit írok bele, és tudtam, hogy az enyém lesz a legjobb. Mondjuk ilyen lehetőség után alapelvárás, hogy az legyen. Rájöttem, hogy egyelőre még nem kell a megírással törődnöm, ezért gyorsan újra a pályára összpontosítottam.

Szinte csodálattal figyeltem, hogy játszanak. Én személy szerint normális teniszben is béna voltam, nemhogy lábbal, nekik viszont úgy tűnt egyáltalán nem okoz semmiféle nehézséget. Amint ezt végiggondoltam hatalmas nevetés tört ki a pályán, ugyanis Thomas sikeresen orrba lőtte saját magát. Amikor vissza akarta juttatni a labdát a másik oldalra, a korlátba lőtte, arról pedig visszapattant az arcára. Először megijedtem, mert elterült a földön, de aztán láttam, hogy elkezd rázkódni a nevetéstől, és én is vigyorogni kezdtem. Nem szívesen lettem volna a helyében, hiszen szinte mindenki a bénázásán nevetett, de ő remekül kezelte a dolgot: velük nevetett. Miután mindenki rendbe szedte arcvonásait folytatták az edzést, azonban nem sokáig maradtunk humor nélkül. Dante kezdett valami fura koreográfiát tanítani a többieknek, aminek lényegében semmi értelme nem volt, de jót mókáztak, és minket is megmosolyogtattak. (Müller bénázása)

- Mindig ilyen bolondok? – Ez volt egyetlen kérdés, ami felmerült bennem. Mindig is sejtettem, hogy jó hangulat uralkodik a csapatban, de nem gondoltam, hogy egy edzésen is ilyen lazák.

- Amikor minden simán megy, akkor felszabadultak, és így jön ki belőlük. Ha egy vesztes meccs után nézel edzést, az nem így néz ki.

Az előbbi, fejmosástól való félelmem teljesen elszállt, mert semmi jel nem volt arra, hogy mérges lenne rám. Az egész edzést nagyon élveztem, sok új információt tudtam meg, szóval haladtam is valamerre, illetve jókat is nevettem, ezért sajnáltam, amikor a végéhez közeledtünk. A labdák összeszedegetése közben aztán újabb mulatságos ötlet pattant ki Pierre-Emil fejéből. A fiatal srác lelkesedése az első lehetősége óta tartott, és Ria azt is elmondta, hogy szerette magát különböző helyzetekben felmérni. Ez is egy ilyen pillanat lehetett, mert Tonit hívta ki egy dekapárbajra. Sejteni lehetett, hogy nem öt percig fog tartani, hiszen mind a ketten tökéletesen csinálták, de egy idő után kezdett unalmassá válni. A többiek, akik eddig figyelemmel követték tevékenykedésüket, inkább segítettek a pakolásban, ám mivel még azután sem ejtette el egyikük sem a labdát, könyörögtek nekik, hogy hagyják abba, mert sose lesz vége. Azonban sem Toni, sem Pierre-Emil nem adta fel, nem olyan fából faragták őket, inkább vállalták a túlórát. Míg a játékosok nagy része levonult a pályáról, én tovább figyeltem őket.

Marco és Mario is úgy döntött, megvárja, mi lesz a végeredmény, így hamarosan azt vettem észre, hogy nem a két versenyzőt nézem, hanem Mario hátát. Újra láttam magam előtt a kacsintását, mielőtt rám hívta a biztonságiakat, és szinte tisztán hallottam mély, kellemes hangját, ezért megráztam a fejemet. Mario ezt az időpontot választotta, hogy hátranézzen. Egyből láttam az arcán, hogy felismert, így nem hagyhattam ki egy gúnyos, nem-hazudtam-mosolyt.

- Minnie, hát mégis igaz volt, amit mondtál? – nevetett ki, miután közelebb sétált. Abban a pillanatban szívesen fejbe rúgtam volna egy labdával.

- Nem is tudtam, hogy Superman ilyen vicces – fintorogtam. Alig hittem el, hogy az előbb rá gondoltam. Borzalmasan idegesítő egy alak, de amilyen pimaszul adja elő magát, nem is csodálom, hogy megvesznek érte a lányok.

- Ú, valakinek alaposan felvágták a nyelvét - vigyorgott a haverjára Reus, majd hozzám fordult. - Bejön neki. - Kezdtem kapisgálni, hogy miért vannak ilyen jóban. Mind a kettő egyformán gyagya. Mivel az utolsó mondaton akaratlanul is merengni kezdtem, nem tudtam visszaszólni, a két focista pedig idegesítő, de hozzáteszem lehengerlő mosoly kíséretében elvonult. A fejemet rázva, bugyután mosolyogva néztem utánuk, amíg el nem tűntek az ajtó mögött, Ria pedig vissza nem rántott a valóságba.

- Azt hittem, hogy több problémát már nem okozhatsz - fakadt ki. Eddig sikerült elkerülnöm a fejmosást, de hála Marionak és Marconak, végleg elege lett Riának belőlem. Az eltévedésem miatt még lehet, hogy nem volt mérges, dehogy még vitába is bonyolódtam két játékossal, betette nála a kiskaput. - Most azonnal hazamegyünk, és mindent elmesélsz az elejétől.

Ha azt hitte, hogy majd parancsszóra engedelmeskedni fogok, akkor azt nagyon benézte. Nem tartozok neki semmiféle magyarázattal, nem az anyám, hogy beszámoljak neki minden lépésemről, és ha úgy tartja kedvem, akkor miért ne beszélgethetnék a játékosokkal, elvégre ezt senki nem tiltotta meg nekem. Idegességében olyan gyorsan sétált a kocsija felé, hogy alig bírtam tartani a tempóját, reméltem, hogy azért nem akar majd itt hagyni, mert nem biztos, hogy hazataláltam volna egyedül is.

- Hé, Minnie! - hallottam meg a "nevem". Idegesen fordultam hátra, hogy megvárjam az utánam szaladó Götzét. Mit akar ez, még rosszabb helyzetbe sodorni?

- Holnap edzés után eljössz velem ebédelni - mondta, amikor mellém ért.

- Tessék? - néztem rá összehúzott szemöldökkel. Most randizni hívott, vagyis parancsolt? - Mi van, ha nem érek rá?

- Szabaddá teszed magad - jelentette ki egyszerűen.

Ria nem tűrte a jelenlegi helyzetet tovább, és közölte Marioval, hogy nem megyek vele sehová, mert nem azért vagyok itt, hogy vele randizgassak, ezen pedig annyira felhúztam magam, hogy dacból is rábólintottam a meghívásra. Ne akarja már megmondani, hogy mikor, mit fogok csinálni! Attól, mert nála vagyok, még élhetem az életem.

- Csodálatos - mosolygott rám, majd köszönt és beszállt a kocsijába.

Az autóban újra csend volt, szerintem Victoria most tényleg válogatott szidalmakat szórt rám a gondolataiban. Amikor megérkeztünk szinte biztos voltam benne, hogy én egy szót sem fogok neki mondani. Egyrészt tényleg nem tartozom neki magyarázattal, másrészt, ha meg kell szöknöm, hát megszökök, de akkor is elmegyek arra az ebédre.

Az egész délután folyamán Riát kellett hallgatnom, aki megállás nélkül magyarázott nekem. Hiába mentem be ideiglenes szobámba, utánam jött és folytatta. Megkaptam a leszidást azért is, amiért nem vártam meg ott, ahol kérte. Ellenben azzal, hogy azt mondta, mindent el kell neki mesélnem, most meg sem hallgatott, pedig millió egy jó magyarázat jutott az eszembe, melyeknek a fele igaz volt, a másik felét pedig hatalmas kreativitással én találtam ki. Közölte, hogy nem hagyja, hogy egyedül császkáljak a városban, mert arra kérték, hogy figyeljen rám, úgyhogy nem fogja hagyni, hogy felügyelet nélkül maradjak, főleg nem Götzével. Nem értettem, hogy mire fel ez a főleg Götzével dolog, de azt tudtam, hogy most már csak azért is elmegyek vele ebédelni. Felnőtt nő vagyok, nem szorulok gardedámra, ha valahová el szeretnék menni, és nem fogom hagyni, hogy uralkodjon felettem. Rettenetesen untam a rikácsolását, ezért közöltem vele, hogy menjen ki a szobámból és hagyjon békén a hülyeségeivel.

Estig egyedül is maradtam, felhívtam apát, hogy elmondjam nekik, még élek, jól vagyok, arról viszont nem meséltem, hogy a „felvigyázóm” egy hárpia. Ezt csak Karlnak vágtam a fejéhez, amikor végre hajlandó volt felvenni a telefont. Ámde minden siránkozásom ellenére csak egyre idegesebb lettem, ugyanis nagybátyám hangosan kinevetett, amikor a történet végére értem.

- Amelia, nem azért mentél oda, hogy világra szóló barátnőt találj Victoria személyében. Bárhogy is van, bármennyire is idegesít, ezt a lehetőséget neki köszönheted, úgyhogy köteles vagy teljesíteni a feltételeit. Gondolj arra, hogy találkozhatsz a játékosokkal, ne vegye már el a kedved az, hogy nem haverkodtatok össze, és lebegjen a szemed előtt, hogy milyen jó jegyzeteid lesznek, illetve hogy milyen sok tudást szerezhetsz ott – mondta, miután kinevette magát. Azt is hozzá tette, hogy amúgy nem érti, miért nem jövök ki jól régi ismerősével, hiszen a legtöbb ember szerette őt a precízsége, őszintesége és megbízhatósága miatt. Milyen ironikus, hogy nekem pont ez a hármas ássa a síromat.

Amikor kimerészkedtem a szobámból, reméltem, hogy Riával nem találkozok, és nem kell majd újra végig hallgatnom, hogy mennyire idióta vagyok, de számításaim nem váltak be, a konyhában ült, látszólag pont engem várt. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de aztán úgy döntöttem, hogy nem fogok miatta éhezni.

- Meg kellene beszélnünk a dolgokat, különben mind a kettőnknek egész héten rossz kedve lesz – kezdte. Igaza volt, de szerintem ezen nincs mit megbeszélni, eddigi tapasztalataim alapján pedig mi, ketten soha nem is fogunk tudni semmit tisztázni. Sem én, sem ő nem fogunk engedni egymásnak, és a végén mindig a veszekedésnél fogunk kikötni. Megrántottam a vállam, amivel jeleztem, hogy nekem aztán édes mindegy. – Mit szólnál hozzá, ha elkísérnélek arra a… randira? – Minden bizonnyal neki is fura volt kimondania, hogy randizni fogok Mario Götzével, de nem ragadtam le ezen. Mi az, hogy elkísér?

- Persze, ehetsz a tányéromból is – fintorogtam egy szemforgatás kíséretében. – Sőt, szerintem menj el helyettem. – Tudtam, hogy most már végleg túllőttem a célon, de nem tudtam megálljt parancsolni a számnak. Ezt mégis, hogy gondolta?

- Ez az alkum. Mehetsz, ha elfogadod, ha nem, akkor maradsz itthon a seggeden – vonta meg ezúttal ő a vállát.

Nem teheti ezt velem. Mit fog gondolni Mario, ha odaállítok vele és közlöm, hogy ő is velünk fog ebédelni? Akkor inkább lemondom, de ne kerüljek ilyen ciki helyzetbe.

- Te tudod – bólintott, amikor közöltem vele, hogy akkor inkább itthon maradok.

Mérgesen ettem meg a vacsorámat és jó sokáig forgolódtam az ágyamba is, mert nem tudtam elaludni. Victoria tönkre teszi a hetemet, és még ha Karlnak igaza is volt, nem tudtam megfogadni a tanácsát. Elmondhatatlanul bántam, hogy elfogadtam ezt az ajánlatot. Sokkal jobban jártam volna, ha megnézek egy kajakedzést, ami mivel szabadtéri, bárki megtekintheti.