4. rész

Sziasztok!

Vizsgák közepén, nagy szülinapozások után meghoztam én is a negyedik részt. Az előzőhöz 10 pipát kaptam, tejóég!, köszönöm szépen, nagyon jól esik. Jó tudni, hogy szeretitek, amit csinálunk:) A kommentre még nem volt időm válaszolni, de ígérem, be fogom pótolni a vizsgák után. Estefelé számítsatok még pár hírre tőlünk, addig pedig jó olvasást!

BOLDOG SZÜLINAPOT LÍVIA!

Hivatalosan is elegem van Marioból. Utálom, mikor olyan dolgot kell bizonygatnom, ami teljesen nyilvánvaló. Csak tépem a szám, és tépem, ő pedig a fejébe vesz valamit, és azt már az életben senki nem változtatja meg. Még mindig nem tette túl magát a meccs előtt történteken, így hát ma reggel is levágott egy csodálatos hisztit. Komolyan, ha ezt a drámát leadták volna valami színházban, teltházas előadás lett volna. De mivel ez csak egy privát műsor volt, egyenesen nekem rendezve, hát egyedül kellett megbirkóznom a cselekményszálakkal. Valószínűleg azzal sem értem el jó pontot, hogy a nyávogása közepén ráraktam a telefont, de eljutottam odáig, hogy már nem is érdekelt. Ennek így semmi értelme. Mindig ugyanoda lyukadunk ki. Kibékülünk, ideig-óráig minden rendben, már épp elhinném, hogy végre bízik bennem, aztán tessék, megint előjön belőle a hülyesége, és az őrületbe kerget. Csak abban bízom, hogyha Ronald elmegy, akkor lenyugszik, és többé fel se merül ez a téma.

Újra csörgött a telefonom, már legalább negyedik alkalommal nyomtam ki. Nem volt kedvem tovább hallgatni az értelmetlen bizonyítékait, amiket arra hozott fel, hogy én bizony szorosabb kapcsolatba kerültem Ronnal.

- Mondjad – sóhajtottam egy nagyot a telefonba.

- Legközelebb ne tedd le a telefont, ha beszélek – csattant idegesen a hangja. Két lehetőségem van. Egy: megint kinyomom, és tutira feldühítem. Kettő: csendben végighallgatom, és elengedem a fülem mellett. Utóbbi mellett döntöttem. – Hol tartottam? – kérdezte meg.

- Fogalmam sincs. Ennek az egésznek se eleje, se vége. Mióta Ron idejött, azóta ugyanazt szajkózod, mint egy papagáj, én pedig belefáradtam a magyarázkodásba.

- Szép. Már becézgeted is? – akadt fent a legkisebb jelentőséggel bíró dolgon.

- Ez a neve. Mindenki így hívja – válaszoltam türelmesen, valljuk be elég nehezen ment.

- Egy kezemen meg tudom számolni, engem hányszor becéztél – folytatta a hülyeségét.

- Ez nevetséges, Mario. Alig lehet becézni a nevedet, és egy csomószor hívlak Mionak, de olyan hülyén hangzik.

- Nem is értem, miért vagy egy ilyen hülye nevű emberrel – kötekedett tovább.

- Hát már én se – csattantam fel. Amúgy is felidegesített már, de hogy ilyen szarságokkal jön nekem, hát ez röhejes. – Fogalmam sincs, tudod? Nem bízol bennem, minden tettemet meg kell magyaráznom, úgy tűnik, még csak beszélgetni se beszélgetek más férfiakkal. Hát cseszd meg, Götze! – Amint elmondtam, amit akartam, letettem a telefont. Ennyit arról, hogy csendben végighallgatom.

Vannak olyan emberek, akiket egyszerűen nem lehet, mert direkt keresik rajtad a fogást, minden kimondott szavadba belekötnek. Az ilyenekkel sose tudtam, mit kezdeni. Az egyetlen válaszom az ilyesmire az irónia, és a lekezelő hangnem, remélve, hogy a másik fél rájön, óriási tévedésben él. Marionak nem szokása.

A veszekedésünk egyébként a lehető legrosszabbkor jött, már ha az ilyen alkalmaknak van megfelelő időpontjuk, ugyanis ma interjút kell vele készítenem, és arra gondoltam, hogy helyettem Ron csinálhatná a feladatot, mondván Mario majd segítőkész lesz. Ezt egyértelműen bebuktam, ám ennek ellenére, ragaszkodtam a tervhez. Csak egy interjú, mind a ketten ki fogják bírni, anélkül, hogy egymás torkának esnének.

Duzzogva kezdtem el sétálni a központ felé, remélve, hogy a friss levegő majd kitisztítja az agyam, ezzel egyetemben pedig le is nyugtat. Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem fűlött a fogam ahhoz, hogy találkozzak Marioval, pedig tudtam, hogy ez elkerülhetetlen. Ennek ellenére, amíg csak lehetett húztam a dolgot, például azzal, hogy nem mentem le az edzésre. Helyette Ronalddal ültem az irodában, és azt ecseteltem neki, hogy mivel olyan jól írta meg, amit kértem tőle, gyakorlatban is megmutathatná, mit tud. Feltűnően lelkes volt a hír hallatán, pedig azt hittem, húzni fogja a száját, főleg annak tudatában, hogy az interjúalanya Mario lesz.

Miután mindent elmondtam neki, továbbra is ott ült, viszont én kifelé bámultam az ablakon, ahol Mario éppen dekázgatott. Nem akartam elhinni, hogy idáig jutottunk, és hiába nem akartam az egészet ráfogni, mégis úgy gondoltam, hogy ő a hibás. Én nem tehetek róla, hogy a nyakamba varrták ezt a gyereket, de soha nem is csináltam semmi olyat, ami miatt kételkednie kellene a hűségességemben.

- Mia – lengette meg a szemem előtt a kezét Ron, mire ijedten néztem rá.

- Ne haragudj. Mit mondtál? – sóhajtottam egy nagyot, remélve, hogy a levegővel együtt az összes bánatom is távozik belőlem.

- Hogy elmegyek a mosdóba – ismételte el a mondatot, amit az előbb figyelmen kívül hagytam. Bólintottam egyet, mert figyelmem még mindig nem teljesen volt az övé. Az biztos, hogyha valamit kérdezett volna, akkor nem tudtam volna válaszolni rá.

Ideges voltam, mert az edzés a vége felé közeledett, ami egyet jelentett azzal, hogy meg kellett csinálnunk az interjút. Nem tudtam, hogy köszönjek neki, hogy viselkedjek vele, és így utólag már kezdtem bánni, hogy elkerültem eddig, hiszen így az egész Ron előtt fog lejátszódni, aki rögtön le fogja vágni, hogy valami nincs rendben, ha eddig még nem jött volna rá.

- Itt vannak a kérdések – adtam a kezébe egy lapot, amikor a dolga végeztével visszajött az irodába. – Semmi mást nem kell csinálnod, csak ezeket felolvasnod – utasítottam.

- Jó, nem vagyok hülye – forgatta meg a szemét, mire csúnyán néztem rá. Hiába volt egy teljesen ártatlan mondat, némi élccel vegyítve, nem akartam, hogy most poénkodjon. – Hol csináljuk? – A pillantásom láttán inkább visszaváltott normálisba, valószínűleg nem díjazta volna, ha a múltkori jelenetet újra előadtam volna.

- Az öltözőben, szóval menjünk is le. Megvárjuk, amíg mindenki elkészül, aztán bemegyünk – álltam fel a helyemről, majd kifelé igyekeztem, ő pedig jött utánam.

- Amíg öltöznek, nem eszünk egy fagyit? – állt meg a büfé előtt.

- Én nem kérek – ráztam meg a fejem. Igaz, ma még egy falatot sem ettem, de nem is éreztem magam éhesnek.

- Jó, én veszek valamit – hagyott ott, én pedig megvártam. Más választásom úgysem nagyon volt. Még mindig azon járt az agyam, hogy vajon Mario milyen fejet fog vágni a remekül időzített ötletemhez, úgyhogy megint nem vettem észre, hogy Ron hozzám beszél, egészen addig, amíg a jégkrémet a nyakamhoz nem nyomta.

- Á, ez hideg – ugrottam hátra ijedtemben, mire ő jókedvűen nevetni kezdett. – Ne nevess – mordultam rá.

- Ez a tiéd – adta a kezembe a magnumot, amivel az előbb lefagyasztott.

- Mondtam, hogy nem kérek – néztem fel rá, de ő csak megvonta a vállát, és tovább sétált. Sóhajtva kezdem el követni, miközben a zsebemben lévő pár eurót kezdtem el előhalászni, hogy kifizessem neki.

- Mit csinálsz? – fordult hátra, amikor meghallotta, hogy csörgök. – Ki ne merd fizetni! – szólt rám ellentmondást nem tűrően, mire egy pillanatra meg is álltam a cselekvésben, de aztán nem hagytam magam és folytattam. – Hagyd már, és edd meg, mielőtt elolvad – lökte el a kezem, aztán továbbment, tudomást sem véve rólam. Hát jó, akkor majd később visszahívom.

Mire elfogyott a jégkrémünk, az öltöző is kiürült, úgyhogy bementünk. A dezodor és a kanszag rögtön megütötte az orrom, aminek következtére egy kicsit el is fintorodtam, Ron viszont grimasz nélkül tűrte. Mario a helyén ült, a táskájába pakolta a mezét, és alig hallhatóan dünnyögött egy sziát.

- Hello – köszönt neki Ronald is, mire felkapta a fejét.

- Hát ő? – húzta fel a szemöldökét, és számonkérően nézett rám.

- Ő fogja készíteni az interjút – tudattam vele, mintha csak az mondtam volna, hogy szépen süt a nap odakint. Láttam, hogy bele akar kezdeni valamibe, de aztán vett egy levegőt, összezárta a száját, és leült velünk szembe. – Remek. Kezdhetjük is – csaptam össze a kezem, bár egyáltalán nem volt olyan jó kedvem, mint azt mutattam.

- Az előző, Schalke elleni meccsen nagyon jó formában voltál. Bár nem kezdőként léptél pályára, szereztél egy gólt, és alaposan kivetted a részed a játékból. Régebben, amikor a Dortmundban játszottál, még nagyobb riválisnak számított a Schalke, magaddal hoztad ezeket az érzéseket Münchenbe is?

- Igen, az elmúlt pár meccsen újra magamra találtam. Dortmundban is szerettem a Schalke ellen játszani, ez most sincs másként. – Nem egészen a kérdésre válaszolt, ezért nem hagytam, hogy Ron tovább ugorjon a következőre.

- Mennyivel másabb egy Schalke ellen játszani, mint egy kisebb csapat ellen? – maradtam a témánál. Néha erőszakosnak kell lenned ahhoz, hogy kiszedd a játékosból a valódi választ. Láttam, hogy nem tetszik neki, amiért ragaszkodok egy kézzelfoghatóbb válaszhoz, de azért felelt rá.

- Nagyobb az izgalom, és a szurkolók jelenléte is sokkal érezhetőbb, illetve hallhatóbb a stadionban. Ők is érzik, hogy nagyobb a tét, sokkal támogatóbbak tudnak lenni egy-egy ilyen meccsen. Meg ott a bizonyításvágy is… - rántotta meg a vállát, aztán lustán Ronaldra pillantott, várva, hogy megkapja a következő kérdést. Egy percre se próbálta leplezni, hogy mennyire nincs kedve az egészhez. Egyetlen pillantásából tudtam, hogy most legszívesebben felállna, és itt hagyna mindent, de ő is tudta, hogy nem teheti meg, én pedig egyelőre annak örültem, hogy ilyen normális stílusban válaszol, szóval nem volt okom panaszkodni.

- Közeledik a Bajnokok Ligája döntő. Az ellenfél a Chelsea lesz. Te még nem voltál a csapat tagja, amikor 2012-ben ugyancsak ez a két csapat játszotta a döntőt, és a Bayern alulmaradt a kékekkel szemben. Az öltözőben téma az akkori meccs?

- Természetesen felmerült, de jobban szeretünk előre tekinteni. Senkinek nem voltak kellemes pillanatok a döntő utáni percek, sőt talán napok. Rám annyival kevesebb teher hárul, hogy én nem éltem át azt, amit az akkori keret tagjai, de mindenki egyformán pozitív hozzáállást tanúsít. Ha esetleg elbuknánk, az nem a rossz emlékek miatt lenne.

- Marco Reus még mindig nagyon jó barátod. Régen a Dortmundnál, most a Bayernben és a válogatottban is együtt játszotok. A barátságotokat ápoljátok a pályán kívül is, vagy csak az edzéseken, meccseken találkoztok? – Olvasta fel a következő kérdést Ron. Furcsa volt az ilyen típusú kérdéseket megírni, hiszen élből tudtam volna rá válaszolni Mario helyett, mégis meg kellett kérdeznem, hiszen ez volt a feladatom.

- Az edzések alatt nincs időnk beszélgetni, és a barátságunkkal foglalkozni. Mind a ketten a munkánkra koncentrálunk, úgyhogy igen, össze szoktunk futni párszor. – Megint elég rövidre fogta, ezért piszkálni kezdtem.

- Miket szoktatok csinálni? Közös hobbi esetleg, vagy csak otthonülős programok? – Ron idegesen nézett rám, amiért megint félbeszakítottam, és Mariotól se kaptam kedvesebb pillantást.

- Például hamarosan Justin Bieber koncertre fogunk menni – pillantott rám, aztán visszafordult Ronaldhoz, aki már a következő kérdést olvasta.

- Idén rendezik a világbajnokságot is. Nem sok időd lesz a pihenésre, szinte azonnal a táborba kell majd rohannod. Most mennyire érzed magad felkészültnek arra, hogy a szezon után még egy hónapot játssz a VB-n?

- Jelenleg teljesen fit vagyok, és csak remélem, hogy nem sérülök le addig, mert nagyon szeretnék játszani.

- Mennyi esélyt látsz Németország győzelmére? – tettem fel egy újabb kérdést, ami nem szerepelt a lapon. Ez volt az utolsó, és boldogan nyugtáztam, hogy semmi konfliktus nem történt ez alatt a tizenöt perc alatt. Mario is bebizonyította, hogy profi játékos, akit a munkájában nem befolyásolnak az érzelmek, és Ron is tett egy lépést afelé, hogy normálisabbnak tartsam, mint az első napokon.

- Nem akarunk ígérgetni, de mindent megteszünk a végső győzelem érdekében – felelt a kérdésemre, mire én meg akartam köszönni, hogy válaszolt, de Ronald gyorsabb volt nálam.

- És mennyi esélyt látsz arra, hogy a csajod velem vacsorázik ma?

Az előbbi gondolatmenetemre azonnal rácáfolt ezzel a kérdéssel, de nemcsak ő, hanem Mario is csalódást okozott, mert amint elhangzott a kérdés, felpattant, és a pólójánál fogva felcibálta a padról azt az idiótát. Legszívesebben hagytam volna, hogy péppé verje, hiszen megérdemelte volna. Miért kell mindig mindent elrontania? Miért kell állandóan valami megjegyzést tennie, amivel feldühíti az embert. Biztos látta Marion, hogy ideges, akkor miért kell piszkálnia az alvó oroszlánt? Komolyan nem értem.

- Hé-hé! – furakodtam be közéjük, és Mario felé fordulva próbáltam lenyugtatni mindkettőjüket. Ron még csak védekezni sem próbált, ami azért furcsa volt, tekintve, hogy egy izomköteg akarta tolószékhez kötni egy életre. – Kérlek – néztem bele a szemébe. Közel álltam a síráshoz, elegem volt mindenből. Nem akartam, hogy veszekedjünk, nem akartam, hogy minden tönkremenjen, mégis kicsúszott a kezeim közül az irányítás. Láttam, ahogy a vállam fölött ellazul a keze, a tekintete is ellágyult, ahogy összekapcsolódott az enyémmel, majd maga mellé engedte mindkét kezét, szabadon engedve Ronaldot. Egy szót sem szólt, elfordult, a vállára kapta a sporttáskáját, és ott hagyott minket.