6. rész

Azt álmodtam, hogy csörög a telefonom. Furcsa egy álom volt, elvettem az apró készüléket az asztalról, és megpróbáltam lenyomni valamelyik gombot, hogy abbahagyja a Simple Plan dalt, de hiába, csak nem hallgatott el. Aztán arra gondoltam, kikapcsolom az egészet, az majd biztosan hatásos lesz, de ez a gomb sem működött, engem pedig egyre jobban kezdett idegesíteni a zene. Még aludni akartam.

Kellett egy kis idő, míg eljutott a tudatomig, hogy az a telefon nem álmomban csörög, hanem igazából. Félig lehunyt szemmel nyúltam érte, és csak reméltem, hogy a zöld kagylón húzom végig az ujjamat, nem a piroson.

- Igen? – szóltam bele. Elnyomtam egy ásítást és visszadőltem a párnámra. Meg voltam róla győződve, hogy még csak a hajnali órákban járunk, viszont arról lövésem sem volt, ki az az őrült, aki ilyen korán keres.

- Ria, értem jössz? Fogalmam sincs, hogy merre kell hazamenni, és mindjárt edzés van – hallottam meg Mia hangját a vonal túloldalán. Az edzés szóra kipattantak a szemeim és az éjjeliszekrényen lévő digitális órára pillantottam. Nem akartam hinni a szememnek. Kettőt pislogtam, de még mindig ugyanaz az időpont állt ott. Késésben voltam.

- Jézusom, elaludtam! – kiáltottam fel, egyúttal pedig kipattantam az ágyból és a telefonnal a fülemen a szekrényhez rohantam, hogy keressek valami ruhát, amit felvehetek ma. – Elkészülök mindjárt és érted megyek, csak mondd meg a címet – mondtam közben Miának.

- Gyökér utca 2. – közölte, én meg megtorpantam. Mi?! Korán volt még ahhoz, hogy ezt felfogjam… Aztán nevetni kezdett, és valakitől az igazi lakcím után érdeklődött. Mario volt az a valaki, de nem volt hajlandó elárulni neki, hol lakik. Én sem tudtam fejből a focistáink címeit, meg sietni is kellett volna, ezért rájuk szóltam, hogy halasszák későbbre a gyerekes vitájukat, ha nem akarnak elkésni és jó kis büntetésben részesülni emiatt.

Hatásos voltam, mert egy percen belül megkaptam az áhított infót. Megígértem Miának, hogy hamarosan ott vagyok, elköszöntem, aztán készülődni kezdtem. Nagyon siettem, mert gőzöm sem volt róla, hol van pontosan az a cím, amit Mario mondott, de reméltem, hogy nem a város másik végén. Akkor biztos, hogy elkésünk.

A reggelim készítése közben a telefonom GPS-ébe írtam be az utcanevet és házszámot, amit kaptam, és próbáltam belőni, hogy minek a közelében lehet az a ház. Szerencsére nem volt túl messze, ha elég gyors vagyok, kocsival öt perc alatt megtehető az út. Az elkészült szendvicsemet már vezetés közben fogyasztottam el, így is időt spórolva. Nem sokkal indulás után pedig már ott álltam Mario Götze hatalmas háza előtt. Nem állítottam le a motort, reménykedtem, hogy Mia igyekezni fog.

Pár pillanat múlva meg is jelent az ajtóban, egy kis Götzével folytatott közjáték után pedig elindult a BMW-m felé.

- Siess, Csavargó, különben elkésünk! – üdvözöltem őt mosolyogva. Megvártam, míg beszáll, aztán már le is nyomtam a gázpedált. – Ma feladatunk van, és te is segíteni fogsz, büntetésül, amiért szó nélkül leléptél, és mert miattad fogunk elkésni – közöltem vele félúton, töretlen jókedvvel. Azt nem tettem hozzá, hogy igazából tegnap annyira el voltam foglalva Marcoval, hogy róla megfeledkeztem, és az SMS-ét is csak ma reggel, ébredés után olvastam el.

- Remélem, legalább normális feladatot bízol rám majd – húzta a száját. Meglepődtem, hogy nem is tiltakozott a büntetés ellen. Bármibe le mertem volna fogadni, hogy nem fog neki tetszeni, hogy munkába állítom, de úgy tűnt, nem csak én, hanem ő is fejlődött a tegnapi nap folyamán. – Mi a helyzet Marcoval? – váltott témát.

- Arról majd később – feleltem. Először őt akartam hallani, és meg akartam győződni róla, hogy Götze rendes volt vele. Mert ha nem, ma edzésen kitekerem a nyakát. – Milyen volt?

Részletes beszámolót kaptam, ahogy arra számítottam is Miától. Gondoltam, hogy nem tudja majd néhány mondatba összefoglalni, hiszen nem olyannak ismertem meg az elmúlt néhány napban. Azoktól a részektől, amire igazán nem voltam kíváncsi, szerencsére megkímélt, de cserébe az út hátralévő részében hallgathattam, ahogy dicshimnuszokat zeng Mario tökéletes testéről.

- Azért remélem védekeztetek – jegyeztem meg, mikor abbahagyta Götze istenítését.

- Igen, anyu. – Legújabb „becenevem” hallatán megforgattam a szemem, de nem szóltam rá semmit. Megnyugtatott a válasszal, megérdemelte, hogy békén hagyjam. Ha beértünk, úgyis ki fogom majd akasztani a feladattal, amit kitaláltam neki.

Még éppen időben érkeztünk meg, amit sikernek könyveltem el, bár az is igaz, hogy ehhez a megengedettnél egy kicsit gyorsabban kellett vezetnem. Még jó, hogy nem futottunk rendőrökbe. Rengeteg cuccom volt, többek között Marco nálam maradt pulcsija, aminek láttán Mia újra faggatózni kezdett. De siettem, most nem volt idő sztorizgatni. Későbbre tartogattam a beszámolót.

- Majd otthon – mondtam neki, aztán, hogy egy kicsit idegesítsem, hozzátettem: - Talán. Tudod, mit csinálunk ma? – tereltem el a témát. Ki akartam venni az irodám kulcsát a táskámból, de tele volt a kezem mindennel, Mia meg nem segített volna… Pedig látta, mennyi dolog van nálam, és hogy szenvedek velük.

- Sziasztok, lányok – bukkant fel Marco mosolyogva. – Ó, várj, segítek – ajánlotta azonnal, mikor észrevette, hogy tele van mindkét kezem. Hálás mosollyal díjaztam a figyelmességét, ám amikor át akartam adni neki pár dolgot, az egyik szatyor kicsúszott a kezemből és minden kiborult a földre, ami benne volt.

Tökéletes hollywoodi jelenetbe illően, egyszerre hajoltunk le, hogy összeszedjük a szanaszét szóródott dolgaimat, és teljesen véletlenül sikerült elsőre ugyanazért a tárgyért nyúlnunk. Felpillantottam Marcora, de gyorsan le is sütöttem a szemem, hiszen ő is engem nézett, ráadásul ugyanazzal a pillantással, amiben tegnap a szórakozóhelyen egyszer már sikerült teljesen elvesznem. Nem egészen értettem, mi történik velem. Illetve velünk. Mert az nyilvánvaló volt, hogy ő is érzi azt, amit én. A szikrákat körülöttünk.

- El fogunk késni – guggolt le Mia is. Elhúztam a kezem a noteszről, amiért elsőre nyúltam, de nem segítettem a lakótársamnak pakolni, mindent ő szedett össze. Mia válla fölött néztem Marcot, aki megérezhette, hogy figyelem, mert ismét találkozott a pillantásunk.  Rám mosolygott, nekem meg azonnal meglódult a szívem.

Komolyan elgondolkodtam rajta, normális dolog-e ilyeneket érezni egyetlen együtt töltött nap és egy búcsúcsók után. Meg azon is, hogy vajon mi járhat a fejében, miközben így néz rám. Mit művelsz velem, Marco Reus?!

- Kész – állt fel Mia, és mi is ugyanígy tettünk. Eszembe jutott a pulcsi, ami még mindig ott volt nálam, és most nem felejtettem el visszaadni neki. Egy másodpercre sem szakadt meg köztünk a szemkontaktus, miközben megköszöntem neki, és még akkor sem, mikor közölte, hogy sietnie kell edzésre, mert ugyanúgy, mint mi, ő is késésben volt. Kellett egy kis idő, míg mindketten elhatároztuk magunkat az indulásra. Ő a pálya felé vette az irányt, mi ketten meg az irodám felé.

Hogy visszazökkenjek a valóságba, újra feltettem Miának a legutolsó kérdésemet, aztán megosztottam vele a napi teendőinket. Mégpedig azt, hogy rendet fogunk tenni az irodámban. Akkora volt már ott a kupi, hogy néha én magam sem találtam meg dolgokat. Régóta ideje lett volna már kitakarítani és kidobálni a felesleges papírhalmokat, csak mivel egyedül kellett volna ezt megtennem, valahogy nem fűlött hozzá a fogam. De most, hogy segítőre találtam Mia személyében, neki kellett vágnom. Ráadásul, mivel büntetésben volt, rá hagytam a portörlést meg a dossziék kipakolását a szekrényből, én meg csak ültem az asztalnál, és válogattam, hogy mi az, amire még szükségem lehet, és mi az, amitől nyugodt szívvel megválhatok.

Mia nem bírt csendben dolgozni, újra felhozta a Reus-témát, de még mindig nem mondtam neki semmit. Tudtam, hogy ha elmesélném neki, mi történt köztünk tegnap éjszaka, nem hagyna békén, hanem tovább faggatna. De nekem most nem volt kedvem erről beszélni, úgyhogy továbbra is megvárattam az élménybeszámolóval. Vagy ez, vagy a takarítás nagyon nem tetszett neki, mert összevissza kezdett csapkodni, amin remekül szórakoztam a háta mögött. Különben meg igyekeztem úgy tenni, mint aki nagyon bele van merülve a munkába, de többször is azon kapott, hogy rajta nevetek.

Amikor összegyűlt mellettem egy nagyobb, kidobásra váró papírhalom, megkértem Miát, hogy vigye el őket a szemetesbe. Én is megtehettem volna, de egyrészt ő volt büntetésben, másrészt meg, amíg ő azokat kidobja, én összegyűjthetek neki egy újabb adagot és gyorsabban haladhatunk. Délre végezni akartam mindennel.

- Mozogj már! – szóltam Miára, aki még mindig a szekrény előtt állt, a portörlő ronggyal a kezében. Nem tudom mire várt, de második felszólításra végre összeszedte magát, felvette a hatalmas kupac papírt az asztalról és elindult vele a parkolóba – ott volt ugyanis a legközelebbi szemetes.

Amíg ő odavolt, felhívtam a nagyimat, hogy főzzön már nekünk valamit, aztán ugorjon át hozzám vele dél körül. Mondtam neki, hogy nem biztos, hogy otthon leszünk, de van pótkulcs. Elmagyaráztam neki, hol találja, aztán arra hivatkozva, hogy még millió dolgom van, elköszöntem. Mivel a tegnapi napot nagyrészt a srácokkal töltöttük, nem volt időm kaját csinálni. De ilyen esetekben mindig volt kit riasztanom a családból, aki most sem hagyta, hogy éhen haljak.

Elkezdtem összegyűjteni Mia számára az újabb kupac papírt, de közben feltűnt, hogy túlságosan sokáig tart neki elérni a szemetesig, meg vissza, úgyhogy abbahagytam, amit éppen csináltam, felálltam, és az ablakhoz sétáltam. Onnan pont a pályára lehetett látni, ahol a srácok edzettek keményen, és aminek a szélén Miát is megpillantottam. Az edzést figyelte, ahelyett, hogy igyekezett volna vissza és haladhattunk volna a dolgainkkal.

Elkezdtem neki integetni az ablakból, bár sok reményt nem fűztem hozzá, hogy észrevesz engem, miközben Götzét bámulja. De szerencsém volt, felnézett, és mikor meglátott, elindult felfelé. Mire megérkezett, már össze volt gyűjtve az újabb adag kidobásra váró papírhalom. Kétszer fordult vele, de mindkétszer lényegesen hamarabb visszaért, mint elsőre.

- Remek, ezzel végeztünk is! – Elégedetten néztem körül az irodában, ami immár minden szeméttől és felesleges dologtól mentes volt. Egy darabig biztosan őrizni is fogom ezt a rendet, de az újabb kupit úgysem kerülhetem el. Remélhetőleg a következő takarítási őrületemkor is találok majd magam mellé segítőt.

- Remek, akkor most hallgatom a beszámolódat. – Mia várakozva pillantott rám, de még mindig nem meséltem neki. Úgy döntöttem, majd otthon mondok el neki mindent, addig csak tud várni. Következő mondatával azonban azonnal rám cáfolt. Félig nyafogva, félig nevetgélve jegyezte meg, hogy már majd’ kilyukad az oldala a kíváncsiságtól. Nem esett meg rajta a szívem, most inkább az edzésre tereltem a szót.

- Feltűnt, milyen gyorsan telik ez a hét? – kérdeztem, hiszen már szerda volt. Szinte még csak most érkezett, de úgy elszaladtak a napok mellettünk… Egy kicsit biztosan sajnálni fogom, ha eljön a vasárnap, neki pedig haza kell mennie Karlhoz.

- Igen, sajnos – lett hirtelen szomorkás. Nem akartam, hogy most emiatt legyen rossz kedve, hiszen azért még előttünk állt négy nap, amit biztosan élvezni fogunk együtt. Inkább gyorsan eltereltem a témát arra az ötletemre, amit pakolás közben találtam ki neki.

- Arra gondoltam, hogy szombaton leellenőrizhetnénk, mit sikerült megtanulnod itt. Ha már jegyzeteltél, akkor tudjad is. – Tudtam jól, hogy csak egy beadandóhoz kell neki az anyag, de attól még nem fog neki megártani, ha megtanulja rendesen. Ki tudja, lehet, hogy a későbbiekben még hasznára válik majd. Ő is jó ötletnek tartotta, könnyebben belement, mint azt gondoltam volna.  Kezdett a dolgokhoz való hozzáállása is egyre szimpatikusabb lenni.

Nem maradtunk az edzésre, mert már egyébként sem tartott volna sokáig, meg nekem a gyomrom is korgott. Kisétáltunk a parkolóba, beültünk a kocsimba és hazafelé vettük az irányt. Bekapcsoltam a rádiót, amiben pont az I need your love csendült fel. Egy darabig csak hallgattuk és magunkban dúdolgattuk, aztán Mia rázendített a refrénre. Nem volt rossz hangja, de most nem őt akartam hallgatni, ezért inkább megkértem, hogy fejezze be.

Otthon már várt minket a nagyim által elkészített, műanyag dobozokba zárt, isteni finom ebéd, aminek azonnal neki is estünk. Nem csak én voltam már éhes, hanem Mia is, és neki is nagyon ízlett minden, nem győzte dicsérni a fűszeres sült halat, a pudingos-krémes süteményre pedig jóformán megfelelő szavakat sem talált.

Ebéd után felment a szobájába, és ha jól láttam, a jegyzetfüzete volt nála. Csodálkoztam, hogy azonnal bele is vág a tanulásba, azt hittem, majd csütörtök este fog nekiülni és hajnalig le sem fekszik, de úgy tűnt, ő nem az a tipikus kettesre hajtó egyetemi diák, mint amilyen a legtöbb csoporttársam volt az orvosin.

Én, ha már ennyire benne voltam délelőtt a takarításban, itthon folytattam. Kezdetnek elmosogattam a kiürült dobozokat és a tányérokat, amikből ettünk. Aztán előszedtem a porszívót és kiporszívóztam a nappalit. Nagyjából eddig tartott a lelkesedésem is, a takarításnál ugyanis kevés dolgot utáltam jobban a világon. Lehuppantam a kanapéra és a tévét kezdtem kapcsolgatni, de már megint nem ment benne semmi értelmes műsor, csak a Gute Zeiten, schlechte Zeiten ezredik részének ezeregyedik ismétlése.

Nem kellett azon halálra unnom magamat, mert megcsörrent a telefonom. David neve állt a kijelzőn, mosolyogva vettem fel és köszöntem neki.

- Örülök, hogy hívsz – mondtam. Tényleg így volt, hiszen alig múlik el olyan nap, hogy ne beszélnénk egymással személyesen vagy telefonon.

- Mi újság van? – érdeklődött. – Tegnap szinte nem is láttalak…                    

- Ó, a tegnapi napom enyhén szólva eseménydús volt – sóhajtottam, de közben levakarhatatlan mosoly ült az arcomon, ahogy Marcora gondoltam. Valakinek muszáj volt beszélnem róla, és az a valaki mondjuk David volt. – Mindent elmesélek, oké? De nem telefontéma. Mikor érsz rá?

- Egy ebéd holnap együtt? – vetette fel az ötletet. Beleegyeztem, aztán viszont le kellett tennem, mert megjelent Mia, és közölte, hogy ő most átmegy tanulni Mariohoz. Nem voltam biztos benne, hogy lesz abból tanulás, ha ő megjelenik ott, de ezt a véleményt inkább megtartottam magamnak, és a kérésének tettem eleget. El kellett magyaráznom, hogyan jut el Götze házához. Nem volt könnyű dolgom, mert én reggel kocsival voltam, de reméltem, hogy odatalál majd az utasításaim alapján.

Miután elment, azon gondolkodtam, most mihez kezdjek magammal, hogy ne unatkozzak. Nem akartam egyedül lenni, úgyhogy elkezdtem nézegetni a telefonom névjegyzékét, hogy kit is kellene áthívnom. A barátnőim neve fölött átsiklottam, most nem volt kedvem csajos estét tartani velük. Marconál álltam meg. Nem gondolkodtam sokat, hogy felhívjam-e, már tárcsáztam is a számát, ami év eleje óta el volt mentve. Minden játékosunk, az egész edzői stáb, az orvosi csapat, de még Uli Hoeneß és Karl-Heinz Rummenigge neve is ott díszelgett a híváslistámban.

- Mia elment itthonról, nincs kedved átjönni? Nézhetnénk valami filmet – ajánlottam fel neki, miután átestünk egymás kölcsönös üdvözlésén. Tetszett neki az ötlet, és még azt is megígérte, hogy elhozza a kedvenc filmjét. Nem sok idejébe telt, hogy megérkezzen, jó tizenöt perccel a hívásom után már szólt is a csengő, a bejárati ajtó mögött pedig Marco állt.

- Szia – kaptam egy puszit az arcomra, miután átlépte a küszöböt. Magával hozta az említett DVD-t, meg két csomag vajas popcornnal is meglepett minket. Ez utóbbinak örültem, hiszen én egyáltalán nem is gondoltam rá. A nappaliba mentünk, és letelepedtünk a kanapéra.

- Nem jöttél le ma edzésre, pedig nem tudod, milyen izgalmakról maradtál le – felelte arra a kérdésemre, hogy történt-e vele ma délelőtt valami említésre méltó. A válasz hallatán kíváncsian pislogtam rá, folytatást várva. – Először is Mario bántalmazni akart, mert rájött, hogy átírtam a telefonszámait. Reggel késésben volt, és az edző helyett az anyukáját sikerült felhívnia – nevetett fel. Vele együtt nevettem, ahogy elképzeltem, hogy Götze az anyukájának ecseteli a késése okait. – Aztán Mia is alakított. – Megtudtam, hogy amikor leküldtem őt a szemeteshez a nagy halom papírral, félúton kicsúszott a kezéből az egész, a srácok meg voltak olyan kedvesek, hogy kiröhögték. Eleinte egyedül Bastian volt hajlandó segíteni neki összeszedni az iratokat, később azonban többen is köré gyűltek.

Miután Marco beszámolt minden lényegesebb edzésen történt eseményről, egy pillanatra csend állt be köztünk, aztán észrevette a tévé alatt álló kisebb videojátékgyűjteményt, és közölte, hogy játszani akar velem valamit. Beleegyeztem, habár én nem sűrűn vettem elő azokat, mostanában inkább csak porfogónak sorakoztak a polcomon. Az idejét sem tudom már, mikor játszottam bármelyikkel is utoljára, szóval alaposan kijöttem a gyakorlatból.

- Mesélj magadról! – kérte, miután eldöntöttük, hogy a FIFÁ-t szedjük elő, és bociszemeket meresztve kikönyörögtem, hogy lehessen a Bayern a csapatom. A legjobb felállásomat küldtem pályára az ő Dortmundja ellen, aminek a kezdőcsapatában még ő maga is ott volt, Götzével egyetemben. Furán néztem rá, és megjegyeztem, hogy tegnap már egy csomó mindent elmondtam neki magamról. De nem tágított a témától, erősködött, hogy biztosan van még olyan, amiről nem tud.

- Csak el akarod terelni a figyelmem a játékról, hogy könnyedén legyőzhess, hm? – kérdeztem, miközben tettem egy kapuralövési kísérletet Tonival, ami végül jó néhány méterrel fölé ment.

- Nem tennék ilyet – vigyorgott, egy percre sem szakítva el a tekintetét a képernyőtől. – És nem is tudnék… Te nő vagy…

- Zseniális megállapítás, Columbo kapitány – nevettem fel a mondata közepén.

- Ebből adódik, hogy egyszerre több dologra is tudsz figyelni – fejezte be, nem is törődve az előbbi megjegyzésemmel.

- Oké – biccentettem. – Játsszuk a következőt: én is mondok magamról egy dolgot, aztán te is. Benne vagy? – Bólintott. – Én kezdem. Hiába vagyok nő, és hiába vagyok még emellett ikrek is, legtöbbször képtelen vagyok több mindenre koncentrálni egy időben.

- Utálok veszíteni – közölte, és ezzel szinte egy időben olyan gólt lőtt Neuernek, amilyet a valóságban csak nagyon kevesen tudnának. Felpattant a helyéről és látványosan örülni kezdett, én meg csak nevettem rajta, ahogy ugrál, és közben az egekig magasztalja magát.

- És egoista vagy – egészítettem ki az előző mondatát, miután visszaült mellém.

- A játékszabály úgy szól, hogy magadról kell mondanod valamit, nem rólam – csóválta a fejét mosolyogva. Most, hogy már a zsebében volt a vezetés, kényelmesen hátradőlt. Egymás után soroltuk a tulajdonságainkat, amikről a másik még nem tudott, Marco néha mellé is beszélt, a pályán lévő játékosait irányítgatta, mintha azok hallották volna az utasításait. Jót mosolyogtam rajta, bár így utólag lehet, hogy hatásos volt, amit csinált, mert legyőzött 2:0-ra. És mivel nem csak ő utált veszíteni, hanem én is, a vereségem után kijelentettem, hogy nem szólok hozzá. Felkaptam az asztalról a popcornt és a konyhába mentem, hogy betegyem a mikróba.

- Ha tudtam volna előre, hogy sértődés lesz a vége… - jött utánam. A pultra támaszkodott és a fejét csóválta, de közben mosolygott, szóval annyira gondolhatta komolyan ezt az egészet, mint én a duzzogást.

- Egy majom vagy, Reus! – játszottam azért továbbra is a szerepem. – Ha legközelebb jössz, játszunk egy visszavágót, amire alaposan fel fogok készülni, majd meglátod. Most viszont inkább menj, és tedd be a filmet, amit hoztál. Jövök én is, ha kész a kukorica.

Az elkészült popcornt egy tálba öntöttem, bevittem a nappaliba és letelepedtem Marco mellé a kanapéra. El is felejtettem, hogy éppen haragszom rá, de már nem is számított. Kíváncsian vettem a kezembe az asztalon heverő DVD-s dobozt, kényelmesen elhelyezkedtem, és olvasni kezdtem, miről szól a film. Illetve csak kezdtem volna, mert már a címén fennakadtam. Selyemfiú a pácban. Nem erre számítottam tőle, és ezt szóvá is tettem.

- Majd meglátod, hogy jó. Milliószor láttam már, de szerintem sosem fogom megunni.

Nagyon érdekelt, hogy mit eszik ennyire ezen a filmen, úgyhogy a kezembe vettem a kapcsolót és elindítottam. Egy darabig nekem is tetszett, soha hasonló alaptörténettel nem találkoztam még, a poénok is jók voltak, és Ashton Kutcher mellett sem mehettem el szó nélkül. A közepe felé azonban kezdett az egész unalmassá válni, és el is álmosodtam rajta. Marco vállára hajtottam a fejem, úgy néztem tovább, de a figyelmem elég sokszor kalandozott el. Főleg, miután Marco átölelt.

Kettőnkön járt az eszem, meg ezon a két napon, amit együtt töltöttünk. És hogy ilyen rövid idő alatt mennyire megkedveltette magát velem. Talán túlságosan is. Nem volt olyan pillanat, hogy ne éreztem volna magamat jól a társaságában, és reméltem, hogy ezzel ő is ugyanígy van. A reggeli jelenetünk után erre tudtam következtetni, és ez örömmel töltött el. Nem akartam ezt ilyen hirtelen kijelenteni, de úgy éreztem, valami alakulgat kettőnk között, és csak rajtunk múlik, hogy szabad utat engedünk-e az érzéseinknek.

A nagy gondolkodás közben kezdtem egyre laposabbakat pislogni, és nem kellett sok időnek eltelnie, már aludtam is.