3. rész

Kedden reggel korábban keltem a szokásosnál, hogy reggelit készítsek magunknak. Valamivel előbb akartam elindulni az edzőközpontba, mert millió meg egy dolgom lett volna odabent, de nem tudtam, Mia mennyire lesz képes sietni a reggeli készülődéssel. Kinéztem belőle, hogy fel sem fog kelni időben és nekem kell majd bemennem felébreszteni őt. Aztán azt is elképzeltem, ahogy ül a konyhában, és olyan lassan eszi a vajas-lekváros kenyeret, hogy megalszik a szájában a tej, és nem győzöm majd sürgetni közben. Az biztos, hogy ha tényleg így lesz, akkor itthon hagyom egy kis pénzzel, hogy vegyen magának bérletet és majd jöjjön utánam, ha magához tért és hajlandó végezni a munkát, amiért egyáltalán eljött. Már amennyiben a munka miatt érkezett, és nem azért, hogy nyálcsorgatva bámulhassa a játékosokat.

- Jó reggelt – dünnyögte álmosan Mia a küszöbön állva, ezzel visszarángatva engem a gondolataim közül. Megnyugodtam, hogy nem nekem kell őt felráznom, és én is elmormogtam valami hasonló köszönést, mint ő. Igazság szerint még mindig haragudtam rá az előző napi megjegyzései miatt Daviddel és velem kapcsolatban. Bár lehet, hogy egy kicsit túlreagáltam a dolgot, és nem kellett volna duzzognom miatta, de nem értettem, hogy lehet valaki ennyire… szűk látókörű? Nehéz felfogású? Mindegy is…

- Jó lenne, ha igyekeznél a készülődéssel, mert korábban szeretnék menni ma. Van egy pár elintéznivalóm, amit jó lenne még az edzés előtt letudni – közöltem vele barátságtalanul. A szájhúzogatás gyanítom inkább a hangnemnek szólt, amivel hozzá szóltam, nem annak, hogy sietni kell. Vagy talán annak is, csak kevésbé. Bólintott, majd elvonult a szobájába.

Néhány perc múlva ismét megjelent a konyhában, felöltözve, majdnem teljesen útra készen és nekilátott a reggelijének, amit elé tettem. Kaja után elment fogat mosni, aztán fogta a cuccait és megállt velük az előszoba folyosóján. Azon tűnődtem, miközben kinyitottam a kormány felőli ajtót magamnak a kocsimon, hogy vajon azért sietett-e ennyire, hogy kiengeszteljen a tegnapi miatt.

A Säbener Straßéra érve meghagytam neki, hogy várjon rám a folyosón, én pedig elsiettem az irodák felé, ahol várt már rám Müller-Wolfhart doki.

- Jó reggelt! – köszöntem neki mosolyogva a küszöböt átlépve.

- Neked is, Victoria – pillantott fel a papírjai közül. – Örülök, hogy számíthatok a segítségedre David papírjait illetően.

Na, igen, ezzel nem éppen nekem kellene foglalkoznom – főleg nem az új edzésterv összeállításával – de az illetékes sajnos lebetegedett, egész hétre szabadságot vett ki, a gyakornokainkra pedig ilyesmit nem mernek rábízni. Én meg végül is szívesen vállaltam, hiszen Davidről volt szó, és arról, hogy végre ismét elkezdhet a csapattal együtt edzeni. Alig vártam, hogy elmondhassam neki a jó hírt.

Viszonylag gyorsan végeztem a papírmunkával, gyorsan átfutottam, hogy minden stimmel-e, amit leírtam, aztán rányomtam a pecsétet azokra a lapokra, amikre szükséges volt. A polchoz sétáltam, levettem a rengeteg papírkupac és mappahegyek tetejéről egy-egy fóliát és belecsúsztattam a papírokat, majd átnyújtottam a dokinak. Ő is vetett rá egy pillantást, és miután mindent rendben talált, megköszönte a munkámat és utamra engedett.

Gondoltam, most már visszamegyek Miához, hisz kinéztem belőle, hogy ennyi idő alatt is képes belekeveredni valami bajba, de a folyosó végén Manuba botlottam. Szó szerint, és csak a saját bénaságomra foghattam, hogy nem voltam képes egy ekkora embert észrevenni. A szerencsétlen találkozás következtében kis híján rám borította a kezében szorongatott, műanyag pohárba töltött italt, de hála a csodás reflexeinek végül megmenekültem ettől.

- Ria, legközelebb jobban figyelj oda. Egyébként ezt neked hoztam – nyújtotta felém a műanyag poharat. – A doki mondta, hogy a nyakadba varrt valami olyan papírmunkát, amit nem is neked kellene csinálnod, szóval gondoltam feldobom egy kicsit a reggeled – mosolygott rám. – De látom, már végeztél is.

- Nagyon köszönöm – hálálkodtam neki. Kevés nála kedvesebb ember volt ebben a csapatban, egyszerűen nem lehetett őt nem szeretni. Mindig, mindenkire gondolt, és mindenkihez volt egy-két jó szava. Nem csodáltam, hogy annyi rajongó lány hevert a lábai előtt. Manuel Neuer egy igazi főnyeremény volt. – Az öltözők felé megyek, elkísérsz? – kérdeztem, miután elvettem tőle a poharamat és belekortyoltam a gőzölgő kapucsínóba.

- Persze, nekem is át kell még öltöznöm az edzésre – bólintott. Elindultunk a folyosón és közben beszélgetni kezdtünk a csapat dolgairól meg mindenféléről. Komolyan mondom, imádtam ezt az embert. Vicces volt vagy komoly, ha kellett, megbízható, segítőkész és hihetetlenül kedves. Ráadásul annak ellenére, hogy a kiemelkedő teljesítménye és óriási tehetsége miatt a sajtó dicséretáradatának főszereplője volt, mindig szerényen nyilatkozott saját képességeiről. Örültem, hogy ismerhetem őt.

Végig jókedvűen haladtam mellette, akkor azonban lehervadt az arcomról a mosoly, mikor oda értünk, ahol korábban Miát hagytam. A lány ugyanis nem volt sehol.

- Tudtam! Annyira tudtam, hogy ez lesz! – morgolódtam. Tisztán és érthetően megmondtam neki, hogy várjon rám itt, erre eltűnik. Nem is ő lenne… Annyira mérges voltam rá, hogy teljesen meg is feledkeztem a mellettem álló Manuról, akinek emiatt háromszor kellett megkérdeznie, hogy segítsen-e előkeríteni Miát. – Hagyd csak, nem kell. Inkább menj öltözni, még elkésel edzésről. Még egyszer köszönöm a kapucsínót, nagyon kedves volt tőled.

- Ugyan, semmiség – legyintett. – Ne szidd le nagyon szegény lányt, lehet, hogy nem szándékosan kószált el – tanácsolta. Ez volt Manu legjobb és egyben legrosszabb tulajdonsága: mindenkiről csak a jót feltételezte. Én nem ilyen voltam, de azért megígértem neki, hogy próbálok majd kedves lenni, aztán elindultam felkutatni Miát.

Sokáig nem kellett keresgélnem, miután a földszinten szórakozó, edzésre várakozó játékosok közelében nem találtam, az öltözők felé vettem az irányt. És lám, a folyosón rá is bukkantam. Csak éppen arra nem számítottam, hogy két gorilla méretű biztonsági ember társaságában fogok ráakadni, akik éppen kifelé próbálják őt tuszkolni az épületből. A tenyerembe temettem az arcom, majd közöltem a kétajtós szekrényekkel, hogy a lány velem van, engedjék el. Miután ők sűrű elnézéskérések közepette leléptek, mi is sietve elindultunk a pályára, nehogy lemaradjunk az edzés kezdetéről.

Megfogadtam Manu tanácsát, és nem szidtam le Miát, pedig megérdemelte volna. De reméltem, hogy tanult az esetből és a biztonságiak épp elég meggyőzőek voltak számára ahhoz, hogy legközelebb ne támadjon kedve elmászkálni az engedélyem nélkül. Eléggé meg volt szeppenve az esetet követően, eleinte meg sem mert szólalni, de aztán kérdezősködni kezdett.

- Végeztél a dolgoddal? – faggatott.

- Igen – bólintottam –, de nézd, már jönnek is. Szerintem üljünk le itt kívül, és figyelj nagyon, mert gyorsak.

Hátradőltünk és figyelni kezdtük a pályára érkező, melegítésbe kezdő srácokat. Edzés közben folyamatosan magyaráztam Miának, ő pedig szorgalmasan jegyzetelte is a füzetébe, amit mondtam neki. A héten először elégedett voltam vele, mert most legalább láttam rajta, hogy komolyan veszi a feladatát, és még érdeklődik is az iránt, amit a pályán lát. Még jobban örültem neki, hogy ezúttal tett fel kérdéseket is, ráadásul csupa olyat, amit én is fontosnak tartottam volna megkérdezni, ha fordított helyzetben vagyunk.

- Ezeket a passzolásos feladatokat az összhang miatt kell csinálniuk? – tett fel újabb kérdést az újabb feladat kapcsán, amit a srácok végeztek.

- Egyrészt igen, másrészt pedig fontos, hogy a meccseken pontosan adják egymásnak a labdát, ezzel könnyítik egymás munkáját, és annak is kevesebb az esélye, hogy az ellenfélhez kerül – magyaráztam neki. Sokkal könnyebb volt vele a munka a mai nap folyamán, és ha eltekintettem az edzés előtti kis közjátéktól, végre reménykedni kezdhettem, hogy mégsem lesz olyan nehéz kibírni vele egy hetet.

Az edzés érdemi részének lassan vége volt, a játékosok egy része beszállingózott az épületbe, a többiek pedig Thomas Müller ötlete nyomán belekezdtek egy lábtenisz meccsbe. Amíg ők leosztották a csapatokat, a rehabilitációs edzésekről kezdtem mesélni Miának, mert eszembe jutott, hogy ezt a témát eddig nem is említettem, pedig legalább annyira fontos, mint a többi. Lejegyzetelte, amit mondtam, aztán a pálya felé tévedt a pillantása, ahol már kezdetét vette a meccs.

A srácok gyakran szórakoztatták magukat kosár-, foci- vagy röplabdameccsekkel, esetleg egy kis lábtenisszel az edzések végén, mint most is. Ilyenkor mindig rengeteget nevettek, hiszen mindig akadt valaki, aki nem volt a legjobb az adott sportágban, és sorra halmozta a hibákat. Most sem volt ez másképp, maga az ötletgazda szolgáltatta a jókedv forrását, mikor sikerült eltalálnia a saját arcát a labdával. Miután kinevették őt, illetve Thomas kiröhögte saját magát, folytatódott a mérkőzés, amit végül Dante csapata nyert meg. Ennek örömére összegyűjtötte maga körül az embereket és elkezdett nekik néhány egyszerű tánclépést tanítani, ami tovább fokozta a vidámságot. Láttam, hogy Mia is jól szórakozik rajtuk, nekem pedig hiába volt már megszokott a helyzet, a fiúknak mindig sikerült újra és újra mosolyt csalniuk az arcomra. (Dante tánca)

- Mindig ilyen bolondok? – fordult hozzám Mia Dante rögtönzött táncórája után.

- Amikor minden simán megy, akkor felszabadultak, és így jön ki belőlük – feleltem. –  Ha egy vesztes meccs után nézel edzést, az nem így néz ki. – Még jó, hogy a hétvégi fordulóból minden tekintetben győztesen jött ki a csapat, és tovább nőtt a pontelőny a második helyezettel szemben. Egy nagyobb vereség utáni edzést sokkal unalmasabb lenne bemutatnom, a sok üres tekintettel, a gépies mozdulatokkal és a feszült légkörrel. Így sokkal izgalmasabb, hogy mindenki boldog, a tréning pedig csupa móka és kacagás.

Az edzés legvége is tartogatott okot nevetésre, Hojbjerg ugyanis – akiben a felnőtt csapatban való bemutatkozása óta folyamatosan égett a bizonyítási vágy és a versenyszellem – úgy döntött, muszáj valakivel összemérnie az erejét dekázásban. Ellenfélnek Tonit választotta, én pedig már a kezdés pillanatában tudtam, hogy ez jó darabig el fog tartani, ugyanis mindketten jók voltak benne, és egyikükre sem volt jellemző, hogy feladják a harcot.

Néhány döntés nélkül telt percet követően a focistáink egy része az öltözők felé vette az irányt, a két játékos kedvűn kívül csak Reus, Götze, a két csapatkapitány, Mia, én, meg az edzői stáb egy része maradt a pálya közelében. A vége felé már annyira elbambultam, hogy csak néztem előre, de nem fogtam fel, mi történik a párbajon. Épp emiatt a figyelmetlenségem miatt annak a párbeszédnek az elejéről is lemaradtam, ami közben Götze és Mia között folyt. Mindössze két mondatot sikerült elcsípnem, az is Marco szájából hangzott el.

- Ú, valakinek alaposan felvágták a nyelvét – vigyorgott Mariora Reus, majd Miához fordult. - Bejön neki. – Miután rájöttek, hogy Mia nem fog nekik visszaszólni, mert nem tud mit, elégedett mosoly kíséretében elvonultak, a rám bízott lány pedig buta vigyorral a képén követte őket pillantásával. Annak ellenére, hogy a beszélgetés elejéről lemaradtam, pontosan tudtam, hogy miről van szó. Mia már megint belekeveredett valami balhéba, amiben ezúttal Götzéék is szerepet kaptak. Már csak ez hiányzott!

- Azt hittem, hogy több problémát már nem okozhatsz – emeltem fel a hangom. Azt hiszem, most jött el az a pillanat, hogy betelt nálam a pohár. A reggeli kis akcióját még elnéztem neki, hozzáteszem, azt is csak Manu miatt, de ezt biztosan nem fogja megúszni ennyivel. Ráparancsoltam, hogy most azonnal hazamegyünk, és elmeséli, mit művelt, aztán felálltam és elindultam a parkoló felé. Hátra sem kellett néznem, akkor is tudtam, hogy követ. Mást nem is tehetett, hiszen nélkülem nehezen jutott volna haza.

- Hé, Minnie! – Megtorpantam, mikor meghallottam Götze hangját magunk mögött, majd Miával egyszerre fordultam abba az irányba, ahonnan a kiáltása jött. Mario futva közeledett a tőlem néhány lépéssel lemaradt lány felé. – Holnap edzés után eljössz velem ebédelni – közölte vele. Nem kérdezte, csak úgy kijelentette, és pontosan ez a viselkedés meg stílus volt az, amiért nem voltam oda Götzéért.

- Amelia nem megy veled sehová – mondtam neki idegesen. – Nem azért van itt, hogy a játékosokkal randizgasson – tettem hozzá. Mia persze nem állhatta meg, hogy ezt hallva már csak azért is igent mondjon a meghívásra, amiért hazafelé a hallgatásommal büntettem, és fejben már azt tervezgettem, hogy fogom leszidni, ha hazaértünk.

Otthon aztán leültettem őt magammal szembe a konyhában, és elkezdtem rázúdítani mindazt, ami a hét eddigi napjain összegyűlt bennem a viselkedésével kapcsolatban. Nem úgy nézett ki, mint aki egyetlen szavamat is komolyan vette volna, ez pedig még inkább felhúzott, úgyhogy ezt is a szemére vetettem. Ráadásul akárhányszor próbált közbeszólni, leintettem őt és tovább folytattam a saját mondandómmal. Amikor pedig bemenekült a szobájába, oda is követtem őt. Akkor is végig fog hallgatni, ha egészen éjfélig tart a mondókám. Vegye már észre magát, elvileg dolgozni jött ide, nem pasizni.

- A nagybátyád a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak rád, és én meg is próbálok megtenni mindent, de egyszerűen nem lehet bírni veled! Megmondtam neked reggel, hogy maradj ott, ahol hagytalak, amíg elvégzem a dolgomat, erre te elmászkáltál. És ki tudja, mibe keveredtél közben, de az biztos, hogy Götze is benne volt. Most, előre megmondom neked, hogy ha azt hiszed, hagyom, hogy felügyelet nélkül mászkálj Münchenben, akkor nagyot tévedsz. Nem mész sehová egyedül, Götzével kettesben meg főleg nem! – Nem kiabáltam vele, hiszen nem az anyja voltam, de eléggé felemeltem a hangomat ahhoz, hogy komolyan vegye a szavaimat. Ehhez képest a reakciója mindössze annyi volt, hogy kizavart a szobájából és becsapta utánam az ajtót.

Nem mentem vissza, inkább hagytam egy kicsit, hátha elgondolkodik azokon, amiket elmondtam neki. Valakinek még ki kellett panaszkodnom magamat, hogy lenyugodjak, úgyhogy felhívtam Davidet, hogy elmeséljem neki a szörnyű napjaimat. És ha már beszéltünk, megemlítettem neki azt is, hogy jövő héttől már együtt edzhet a többiekkel, amit kitörő örömmel fogadott. Sokáig lógtunk a telefonon, próbálta elterelni a figyelmemet Miáról, de amikor rájött, hogy úgysem tudja, inkább kiosztott pár tanácsot, például hogy üljek le vele normálisan is beszélgetni, mert így valószínűleg nem értem el semmit. Igaza volt, ezt be kellett látnom, úgyhogy miután befejeztük a beszélgetést, a konyhában maradtam, és vártam, hogy Mia lejöjjön vacsorázni. Amikor megérkezett, egyből letámadtam:

- Meg kellene beszélnünk a dolgokat, különben mind a kettőnknek egész héten rossz kedve lesz – kezdtem. Nem szólt egy szót sem, csak megrántotta a vállát. Utáltam ezt a hozzáállást, de most nem álltam le még ezért is veszekedni vele. Inkább előálltam az ötlettel, amit Davidtől kaptam: – Mit szólnál hozzá, ha elkísérnélek arra a… randira? – Rögtön láttam rajta, hogy nem tetszett neki a dolog, meg sem kellett szólalnia. De azért nem bírta ki, hogy ne vágjon vissza.

- Persze, ehetsz a tányéromból is – felelte fintorogva. – Sőt, szerintem menj el helyettem – tette hozzá szemtelenül, amin megint csak fenn kellett volna akadnom, de nem tettem.

- Ez az alkum. Mehetsz, ha elfogadod, ha nem, akkor maradsz itthon a seggeden – vontam vállat. Ha ő így, akkor én is így. Nem tudom, mi futott át ezek után a fején, de aztán végül kijelentette, hogy ha velük megyek, akkor ő inkább itthon marad.

- Te tudod – bólintottam. Nem volt számára több mondanivalóm, úgyhogy fogtam magam, felálltam az asztaltól és a nappaliba vonultam tévét nézni. De nem tudtam a műsorra koncentrálni, folyamatosan csak az járt a fejemben, hogy életem legnagyobb hülyeségét követtem el, mikor megígértem Karlnak, hogy az unokahúga eltölthet velem egy hetet. Azt kellett volna hazudnom, hogy Hoeneß látni sem akar diákokat a csapat közelében…