11. rész

Sziasztok!

Nahát, nahát! Volt egy nagy célunk, méghozzá hogy Basti mezszámának megfelelő feliratkozónk legyen... és mit mondd nekem Lívia valamelyik nap? Igen, hogy 31 feliratkozónk van. Cheers!

Köszönünk szépen mindent! A feliratkozásokat, a pipákat, a látogatottságot. 20.000+?! Wow :)
Gondolom tudjátok, hogy a történetből már csak egy rész van hátra, a tizenkettedik. Az utolsók, ahogy megszokhattátok, egyszerre fognak kikerülni mindkét szemszögből november 2-án, vagyis két hét múlva. Addig is jó olvasást Mia mostanijához.

xoxo Nix

- Hagyjál! – löktem el álmosan a kezét, amivel finoman ébresztgetett. Nem hallgatott rám, folytatta a simogatást, ezért tovább nyavalyogtam.

- Boldog szülinapot! – csókolt bele a nyakamba.

- Az lenne, ha hagynál aludni – fordultam felé kínzott arccal.

Az éjszakai buli jól sikerült, bár Ria és Marco elég hamar hazajött, mi még ott maradtunk a választott szórakozóhelyen. A fejem enyhén fájt az elfogyasztott alkohol miatt, és szörnyen álmos voltam, úgyhogy hiába esett jól, ahogy ujjai a bőrömön vándorolnak, semmi másra nem vágytam jobban, minthogy visszaaludhassak.

- Négy órát pihentünk – nyögtem fel, amikor megláttam a digitális órán a tizenegyes számot.

- Én mondtam neked, hogy aludjunk – vigyorgott rám elégedetten.

- Mikor?

- Mielőtt belöktél a vízbe ruhástól – jegyezte meg.

Ja, igen, így már rémlik. Egy vodkás üveg volt a kezemben, amit minden áron el akart tőlem venni, hogy ne igyak már belőle, ám én a vízbe löktem, és az alján lévő pár kortyot lehúztam.

- Utána viszont te nem hagytál aludni – emlékeztettem. Nehogy már az egész az én hibám legyen!

- Valahogy meg kellett büntesselek – kacsintott rám.

- Sose legyen részem rosszabb büntiben – kacsintottam vissza neki. – Nem aludhatok még egy órát legalább? – próbálkoztam be még egyszer.

- Nem, fél óra és itt vannak a szüleim meg a barátaink – kezdett el az ágy széle felé tolni.

- Nem mersz lelökni – hajtottam vissza a fejem nyugodtan, mert én tényleg azt hittem, hogy majd az utolsó pillanatban megáll, ám nem így történt. Kapálózva értem földet, és amint kihámoztam magam alól a végtagjaimat, felpattantam, hogy alaposan megkergessem.

- Ria még alszik – szólt ránk Marco, amikor elfutva mellette majdnem feldöntöttük.

- Boldog születésnapot! – hadartam neki engesztelésképpen.

Mario egyenesen a jacht elejéhez futott, és azt terveztem, hogy csakúgy, mint hajnalban, most is a vízbe lököm. Győztesen mosolyogva közeledtem felé, amikor felém fordulva rájött, hogy nincs menekülési útvonala, arra viszont nem számítottam, hogy mielőtt ténylegesen is odaérnék, elkapja a derekam, és velem együtt a vízbe ugrik.

- Na, most már biztosan felébredtél – nevetett ki, amikor a lehető legmérgesebb arcommal néztem rá.

Nem válaszoltam semmit, csak duzzogva kicsusszantam a kezei közül, és visszamásztam a jachtra, hogy levegyem magamról a vizes pizsamámat, illetve, hogy a maradék időben emberi külsőt varázsoljak magamnak. Marco figyelmeztetése után csendben mozogtam odabent, hiszen tudtam, milyen érzés, ha felverik az embert, így viszont kicsit lassabban haladtam. Mario körülöttem somfordált, próbálta kideríteni, hogy valóban haragszom-e rá, vagy csak szórakozok, és miután számára is egyértelművé vált a kis színjátékom, inkább csatlakozott a csapattársához.

- Jellemző, hogy akkor jelensz meg, amikor már minden kész – hallottam meg Marcot zsörtölődni, mire felnevettem.

Pont akkor léptem ki az ajtón, amikor a népes társaság megjelent a jachtunk oldalánál, úgyhogy egy hosszas üdvözlés vette kezdetét, amelynek során mindenki bemutatkozott mindenkinek, hiszen voltak köztünk olyanok, akik még nem találkoztak egymással. Például nekem is most volt először szerencsém Marco szüleihez, akik elsőre nagyon kedvesnek tűntek.

- Hívd fel anyát, hogy megérkeztél, mert tönkre fog menni az idegességben – figyelmeztettem a húgomat, Klarát, miután kibontakoztunk a hosszú ölelésből.

A szüleimnek megígértem, hogy a nyaralás és a maradék vizsgáim elvégzése után hazamegyek, így ők nem jöttek el. Őszintén megmondva, nem szerettem volna, hogy eljöjjenek, mert mind a ketten alkoholellenesek, itt pedig semmi más nem lesz az általuk olyannyira utált tudatmódosító szeren kívül. Felszabadultabban tudjuk élvezni az estét nélkülük, viszont szerettem volna, ha a húgom eljön. Mostanában úgy éreztem, hogy nagyon elhanyagolom, nem is tudnám megmondani, mikor kerestem fel utoljára, szóval gondoltam itt az ideje, hogy foglalkozzak vele is. Anyut persze órákig kellett győzködnünk, míg végül azzal a feltétellel beleegyezett, hogy valaki elkíséri. Nos, ezért van itt most Karl is.

- Na, ki van itt? – tehénkedett rám valaki hátulról. Karjait összefonta az állam alatt, nekem pedig kétségem sem volt afelől, ki lehet az. Felix sok időt töltött Marionál, úgyhogy már jól ismertem, és ha jól vettem észre nagyon bír engem a kissrác.

- Felix – fordultam meg, aztán összehúzott szemöldökkel néztem fel rá. – Nem akarsz már megállni a növésben?

- Csak te mész össze – rántotta meg a vállát széles mosollyal az arcán. Rettenetesen hasonlítanak egymásra, azt leszámítva persze, hogy Felix a családja összes többi tagjánál magasabb volt. – Boldog szülinapot – köszöntött fel végül ő is, akárcsak eddig mindenki más.

- Jó, anyu még él – tért vissza hozzám Klara, úgyhogy ha már így alakult be is mutattam őket egymásnak, aztán a következő pillanatban valaki a kezemnél fogva máshova rángatott, és utána már szinte azt se tudtam, hogy éppen kivel beszélgetek.

Hamar kialakult egy kellemes légkör, a jachtot betöltötte az emberek zümmögés hatású beszélgetése, a mindenféle rágcsálnivaló ropogtatása és a harsány nevetés egyvelege, én pedig éreztem, hogy ez lesz az egyik legemlékezetesebb szülinapom. Mosolyogva figyeltem, ahogy Mario anyukája sokadik alkalommal is megöleli alig látott fiát, aztán Riára kaptam a tekintetem, aki álmos fejel lépett ki a kabinból. Megmosolyogtam a látványát, de úgy tűnt, őt nem nagyon izgatja megjelenése, bár nem is volt oka rejtegetni természetes önmagát. Ő is üdvözölt mindenkit, aztán leült az asztalhoz, hogy elfogyassza a reggelivel összekötött ebédjét.

- Látod, én is aludhattam volna – fordultam a jobb oldalamon ülő Mariohoz.

- Persze, aztán meg azért lettem volna hibás, mert hagytam, hogy elaludj – nyúlt a tányérom felé, és kivette belőle, amit szimpatikusnak talált.

- Te nem tudsz magadnak kaját szerezni? – néztem rá szúrósan.

- Neki már nem kellene inkább kaját szereznie – szólt be neki a velünk szemben ülő Felix, és pufi fejet vágott. Hangosan felnevettem, és felemelkedtem a székemből, hogy az asztalon áthajolva egy pacsival jutalmazzam.

- Menjetek ti tudjátok hova – csípte meg a karom, aztán miközben én fájdalmasan felkiáltottam, ő felállt mellőlem, és eltűnt a jacht belsejében. Egyikünket sem hatotta meg a dolog, mindketten tovább nevettünk, akárcsak azok, akik szintén hallották a beszélgetést.

Tudtam, hogy nem haragszik, és feltevésem be is igazolódott, amikor pár perc múlva egy ládával a kezében tért vissza, ami tele volt jéggel, közötte pedig hideg sörök és egyéb italok voltak. Szinte mindenki lecsapott rá, szóval ahelyett, hogy állandóan cipekedtünk volna, megmutattuk, hol a hűtő, és ezután mindenki kiszolgálta saját magát. Időközben a zene is felcsendült, aztán már csak azt vettük észre, hogy szinte az egész délután eltelt. André, a barátnője és a hívatlan, de szívesen látott Chris is megérkezett, szóval Mario azonnal hozzám cibálta őket, hogy végre bemutasson egyik legjobb haverjának.

- Sokat hallottam már rólad – mondta André, miután kaptam tőle két puszit.

- Hát még én. Ezer éve hallgatom, hogy be fog neked mutatni – mosolyogtam rá.

- Azt hittem már sosem fog megtörténni – nevette ki barátját, és én is vele tartottam.

- Te ma mindenkivel szövetkezel ellenem? – nézett rám összehúzott szemöldökkel. – Nagy büntetésben lesz részed, ha így folytatod – jegyezte meg.

- Olyanba, mint a ma hajnali? Azt hiszem, nem félek – rántottam meg a vállam.

- Akarom tudni? – vágott ijedt fejet a szöszi, mire határozottan rávágtam, hogy nem.

Nem akartuk feltartani tovább, inkább hoztam neki egy tányért, hogy vegyen nyugodtan, amiből csak szeretne, na meg persze Marcoék is igényt tartottak a társaságára. Amikor Chris felkiáltott, azzal a szándékkal, hogy mindenkit egy kis márkás játékra invitáljon, örültem, hogy még nem fogyasztottam alkoholt, ugyanis had mutassam be magam, mint a világ legbénább márkás játékosát. Nem valami jó a megfigyelőképességem, a lényegtelen dolgokat figyelmen kívül szoktam hagyni, emiatt pedig igen kevés márkát jegyzek meg. Amiket pedig tudok, azokat egyszeriben elfelejtem, mintha soha nem is hallottam volna róluk.

- Haha, ez jó lesz. Még úgyse láttalak soha részegen – reagálta le a húgom.

- Nem? – csodálkozott rá Mario. – Pedig egy kis iszákos – húzott magához szeretetteljesen, hogy egy szavam se lehessen előbbi megjegyzésére.

- Te játszol? – jelent meg Klara mellett Felix.

- Nem tudom – nézett rám tanácstalanul, mire én megrántottam a vállam. Tizenhét éves, én nem fogom anyának híresztelni, hogy itt mi történt, szóval az ő dolga. – Hát akkor igen – vágta rá.

- Te viszont nem – közölte Felixszel az apja, mire felnevettünk.

Persze, mint kiderült a legidősebb Götze is csak poénkodott, és miután egy kicsit megszívatta a fiát, közölte vele, hogy azt csinál, amit akar. Felix dünnyögött valamit arról, hogy mennyire imádja, hogy van két bátyja, mert náluk már hozzászoktak a szülei ezekhez a dolgokhoz, így vele is elnézőbbek, aztán levágta magát a húgom mellé, és beszélgetni kezdtek, amíg el nem indult az első kör. Szerencsémre autókkal kezdtünk, és az még úgy, ahogy ment is, így nem én voltam az első, aki hibázott, hanem Schürrle barátnője. Meglepődtem, mert még csak nem is második voltam. Épp nagyban dicsértem magamat, hogy kezdek belejönni a játékba, amikor egy darab autómárka nem jutott eszembe, így elhúztam a számat, és a pohárért nyúltam.

- Határozottan nem – nevetettek ki a többiek.

Később, amikor mindenki megunta, hogy Marco telefonja megállás nélkül cseng, rezeg meg hasonlók, a szülinapos társam felállt, hogy fogadjon pár hívást. Én szándékosan hagytam bent a telefonom, tudtam, hogy sokan írnak ilyenkor, és most nem a képernyő bámulásával akartam tölteni az időt. Azt csinálhatom akármikor, és csinálom is. Amikor végül mindenki nyaggatására letette a telefonját, folytattuk az előbbi játékot, és miután meghallottam, hogy a tusfürdő márkák lesznek terítéken, már a kezembe is vettem a poharat. Még azt se tudom, én milyet használok. Csak leveszem a polcról, megszagolom, és ha tetszik, megveszem. Minek nézném meg a márkáját?

Biztosan kijelenthetem, hogy a játék folyamán végül én ittam a legtöbbet, ráadásul a szülinaposoknak csak töményet engedtek, szóval rövidesen még felállni se tudtam. Többször is visszahuppantam a fenekemre, aztán végül Karl röhögve nyújtotta a kezét, hogy segítsen.

- Hova mész? – Hallottam, hogy a kérdés elhagyja a száját, és tudtam, hogy nekem beszél, de mégsem jutott el a tudatomig, hogy válaszolnom kéne. Körbenéztem, és sietve – legalábbis azt képzelve – indultam meg a célszemélyhez, aki történetesen Mario volt.

- Ohó – tartott meg, amikor hozzá érve szó szerint a karjaiba estem. – Gyere, sétáljunk egy kicsit – támogatott az ajtó felé, én pedig nem ellenkeztem. Nem azért, mert nem akartam, hanem mert nem tudtam.

A jacht végére mentünk, ahol aztán egy kisebb meglepetés fogadott minket, ugyanis Felix és Klara ölelkezve, mosolyogva beszélgettek. Mindketten egyszerre mutattunk rájuk, hogy felhívjuk egymás figyelmét a tesóinkra, de végül legyintettünk egyet, és leültünk egy kicsit a fapadlózatra. Már sötétedett, illetve a szél is fújt kicsit, amitől megborzongtam, de azért a víz felé kezdtem el mászni.

- Fürödjünk – mondtam neki, de erősen fogta a karomat, és nem engedett a víz közelébe.

- Persze, aztán belefulladsz. Felejtsd el – ölelt át, és jóformán rám feküdt, hogy még mozdulni se tudjak. A számra tapasztotta a sajátját, így én sem akartam már tovább küzdeni, legalábbis addig, amíg el nem húzódott. Akkor erőszakosan kaptam el a pólóját, mire felnevetett.

- Szeretlek – suttogtam a szájába, bár hangom erősebben szólt, mint terveztem.

- Pedig még meg se kaptad az ajándékod – állt fel mellőlem, majd a kezét nyújtotta, hogy engem is felsegítsen.

- Most kapom meg? – váltam izgatottá hirtelen.

- Nem – rázta meg a fejét határozottan. – Amilyen állapotban éppen vagy, még a végén elfelejtenéd – tárta elém a valós tényeket, azonban én tagadtam, hogy részeg lennék.

- Csak egyszerre betett a sok tömény, de mindjárt elmúlik a hatása – bizonygattam neki, de nem úgy tűnt, mint aki elhiszi.

Márpedig nekem volt igazam, ugyanis a következő levegőn töltött tíz perc után tényleg éreztem, ahogy kezd tisztulni a fejem, már nem akartam mindenáron fürdeni, és kezdett a visszafogottságom is megjönni, ugyanis nem akartam Marioval közönség előtt szeretkezni. Azt hiszem azért ez haladás volt ahhoz képest, mint amikor kijöttünk, és miközben visszamentünk a többiekhez, az is kiderült, hogy már járni is tudok egyedül. Az első utam a tánctérre vezetett, ahová persze Mariot is magammal cipeltem, majd beálltunk a néhány már táncoló ember közé, hogy mi is hasonlóan tegyünk. Amikor Marcel is csatlakozott, megvakartam a tarkóm, és egyszeriben rájöttem, mennyire szánalmasan is festhetünk a nem létező tánctudásunkkal.

Éjfélkor elővettük a hűtőből a hatalmas tortát, ami bár hiába volt gigantikus méretű, rettentő hamar elfogyott, így felvágtuk a Mario anyukája által sütött perec formájú süteményt is. Csak egy kicsit nevettünk ám, amikor megláttuk, hogy milyen alakja van, de hamar túlléptünk ezen a dolgon, ugyanis Mario és Marco egy harmadik tortával jelent meg, amit elmondásuk szerint nekem és Riának rendeltek. Mindketten izgatottan bontogattuk a dobozt, így mi láttuk meg először, hogy a karton valójában egy habos-babos, rózsaszín Barbies tortát rejt. Amikor végül teljesen lekerült róla a doboz, valaki felnevetett, amihez persze mindenki csatlakozott, főleg mikor hirtelen ötlettől vezérelve a rózsaszín szoknyába markoltam, és a torta ironikus dicsérete közben Mario arcába vágtam. Ebből aztán egy viszonylag nagy kajacsata lett, ugyanis Mario nem hagyta magát, később pedig Ria és Marco is csatlakozott, illetve Fabiant se hagytuk ki, hiszen egy napon született a testvérével.

- Boldog szülinapot! – találkozott össze a tekintetem a hozzám hasonlóan talpig krémes, de boldogan mosolygó barátaimmal, majd egy nagy ölelésben részesítettük egymást.