5. rész

Sziasztok!

Beszéltünk egy kis meglepetésről nemrég... hát, ez lenne az! Remélem nem bánjátok nagyon, hogy nem az előzetessel jöttem;) A meglepi okai: több, mint 3000 látogató, illetve az előző résszel szorosan összekapcsolódik, úgyhogy nem húzzuk tovább. A 4. részhez még ma megírom a válaszokat, Lívia negyedikéhez pedig továbbra is írhattok. Vasárnap jön az az ötödik rész Ria szemszögéből is, úgyhogy ujjakat felkészíteni a sűrű kommentelésre!:)
Puszi, ölelés<3
Nix

Dupla randi 2.

Otthon, először mind a ketten lepihentünk. A nappaliban bekapcsoltuk a tévét és elterültünk a fotelekben. Egyikünk sem szokott órákig készülődni, ezért úgy döntöttünk, hogy az utolsó órában kezdtünk el csak szedelőzködni. Egy ideig figyeltem a filmet, ami az RTL-en ment, de amikor reklám következett, megkérdeztem, hogy most mi a véleménye Marioról.

- Hát nem tudom. Talán jobb, mint gondoltam, de Marcoval voltam elfoglalva, nem igazán figyeltem. – A Marcos részre lecsaptam, de miután nem sikerült kihúznom belőle semmit, átvonultam a saját rezidenciámba, hogy a laptopom előtt beszélgethessek egy kicsit a barátnőimmel. Legalábbis ez lett volna a terv, de nem volt fent senki, akinek szívesen elmondtam volna, hogy mi a helyzet velem. Miközben vártam egy kicsit, hátha valaki feljön, képeket kezdtem nézni Marioról. Találtam aranyosakat, régieket, még egészen kiskorit is, de találtam olyat is, amin ízléstelen ruhákban feszített és ettől nevethetnékem támadt. Mosolygás közben lejjebb tekertem az oldalt, amikor viszont megláttam a nyaralós képeket, lehervadt a mosoly az arcomról. Egy szőke lányt ölelgetett, látszólag nagyon nagy volt a szeretet, és jól is érezték magukat. Rengetek közös képük volt, és mint az egyik dátumból kiderült, most nyáron készültek a képek.

Dühösen és zavarodottan mentem ki Riához, de nem találtam sem a nappaliban, sem a konyhában, ezért körbe kellett járkálnom a házat, miközben a nevét kiabáltam. A második kiabálás után a szobájából dugta ki a fejét, hogy megérdeklődje, miért keresem.

- Götzének van barátnője? – tettem fel a kérdést igencsak ingerlékenyen. Reméltem, nem derül ki, hogy igaza volt a sráccal kapcsolatban, és csak hülyét csinál belőlem. Idegességem szemmel láthatóan jó kedvre derítette, mondhatni, kinevetett. Már éppen meg akartam szólalni, hogy egyáltalán nem vicces, amikor végül válaszra nyitotta a száját.

- Csak nem kételkedsz benne? – Nagyon jó úton haladt afelé, hogy újra visszatérjek ahhoz a véleményemhez, miszerint vele nem lehet normálisan beszélni. Pedig ma már olyan jól haladtunk a barátkozás ösvényén. Gondolom látta rajtam, hogy egyáltalán nem vagyok vicces kedvemben, ezért rászánta magát egy normális válaszra is. – Már nincs barátnője. Még a nyár végén az egyik edzésen megjelent a leányzó, valami miatt kiverte a balhét, amit senki se értett, és közölte, hogy nem akar többet hallani róla. Götzét meg nem olyan fából faragták, hogy bocsánatért esedezzen, úgyhogy hagyta elmenni. Azóta senki se hallott a nőről.

Megnyugodva tértem vissza a szobába, ahol első dolgom volt, hogy bezárjam a képeket. Nem állt szándékomban újra felidegesíteni magam, így jobbnak láttam, ha nem koslatok Mario után. Utoljára rápillantottam a facebookomra, hátha látok fent egy értelmes arcot, de nem, így ki akartam jelentkezni, ám Peter éppen akkor írt rám. Már tényleg csak ő kellett a boldogságomhoz… Egy harmadik randi után érdeklődött, de nem volt kedvem vele foglalkozni, ezért lerendeztem annyival, hogy majd valamikor megbeszéljük, amikor ráérek, de most mennem kell. Elköszöntem tőle, aztán a polchoz sétáltam, hogy betegyem az egyik filmet, amit magammal hoztam. Amíg nem kellett készülődni, addig tökéletesen elütöttem vele az időt, függetlenül attól, hogy nem volt valami izgalmas. Arra tökéletes volt, hogy relaxáljak az este előtt.

Mikor vége lett a filmnek még mindig volt másfél órám elkészülni, de úgy döntöttem, hogy nem veszem annyira lazára a figurát, hanem neki állok már most az öltözködésnek. Normális körülmények között felkaptam volna egy farmert, egy tornacipőt és valami pólót, de most tetszeni akartam Marionak, és nem tudom, mit szólt volna hozzá, ha egy sima nadrágban jelenek meg. A ruhákat viszont rühelltem, mert folyton felcsúszott és állandóan le kellett húznom, mert úgy érzem, mintha már a fél fenekem kilátszana. Ennek ellenére először inkább a kényelmetlen ruha mellett döntöttem, kivettem a szekrényből kettőt és megkértem Riát, hogy véleményezze. Miután egyik se tetszett neki, előrántottam egy harmadikat, aminek a színe bántotta a szemét, és ki tudja, hogy milyen más problémái voltak még vele. Szerintem amúgy csak az, hogy én viseltem. Kezdett elegem lenni belőle, és véleményemet ezúttal sem tartottam meg magamnak, mérgesen tudattam vele, hogy ha neki semmi sem tetszik, majd én döntök egyedül.

- Ha nem számít, mit mondok, akkor minek kérdezted egyáltalán? – kérdezte meg elhúzva a száját. Inkább nem válaszoltam a kérdésre, de szerintem amúgy is költői kérdésnek szánta. Én komolyan kíváncsi voltam a véleményére, de ha így áll hozzá az egészhez, akkor nem tudok vele, mit csinálni.

Sokáig tanácstalanul néztem a három ruhát. Az utolsó nekem se tetszett igazán, így az hamar lekerült a lehetséges ruhák listájáról, többet azonban nem hoztam magammal, mert nem is igazán volt, így a kettő közül kellett választanom. Döntésképtelenségem annyira felhúzott, hogy a másik két ruhát is visszanyomtam a szekrénybe, és úgy döntöttem, mégis valamilyen farmerbe megyek. Ilyen vagyok, ha nem fog tetszeni Marionak, akkor így jártam. Nem fogom rosszul érezni magam azért, hogy az elvárásainak megfeleljek. Különben is, ha most magasra teszem a mércét, akkor mindig elvárja majd, és ahhoz végképp nem volt kedvem, hogy folyton az ő elvárásainak megfelelően nézzek ki. Láttam Ria arcán, mennyire meglepődött, amikor hamarosan teljesen elkészülve kiléptem az ajtón. Gondolom nem számított rá, hogy végül ilyen egyszerű stílus mellett döntök. Még ő is jobban kiöltözött nálam, annak ellenére, hogy ő is nadrágot viselt, de legalább megnyugodtam, hogy nem csinálok hülyét magamból ezzel az összeállítással. A hajammal szenvedtem a legtovább, hiszen most is makacskodni kezdett, de végül sikerült elfogadhatóvá varázsolnom, a sminkemmel azonban szerencsére nem szórakoztam sokat, mivel majdnem minden nap van rajtam, így rutinos mozdulatokkal készítettem el. Lakótársam nem szólt egy szót se, de láttam a tekintetében, hogy meg van elégedve a kinézettem. Reméltem, hogy Mario is így fogadja majd.

Nem kellett sokat várnom, hogy kiderüljön a véleménye, ugyanis megszólalt a csengő. Amikor kinyitottuk az ajtót, felnézett a telefonjából és rám mosolygott, úgyhogy arra számítottam, gond már nem lehet. Egyáltalán nem figyelte, hogy mibe vagyok, mondjuk azt nem tudtam eldönteni, hogy ennek örüljek-e vagy inkább keseredjek el miatta.

- De ha valamit piszkáltál benne, eltöröm a kezeidet – intézte még szavait Marcohoz, mire meglepődve néztem fel rá. Vajon mit tett szegény Reus, hogy ilyen halálos fenyegetést kapott? – Emlékeztek, hogy elvette a telefonomat ebéd közben? Nála maradt! – mesélte indulatosan, de volt egy kis rájátszás is a hangjában.

- Tényleg felháborító – tett rá egy lapáttal Marco. – Öt percenként csörgött, zenélt, dalolt, sípolt. Hihetetlen – rázta a fejét, aztán leszálltak erről a témáról.

Marioval előrementünk, amíg Ria bezárta az ajtót. Marco természetesen megvárta, így pár lépéssel lemaradva lépdeltek utánunk. Gyalog mentünk, mert ha kocsiba ültünk volna, nem ihattunk volna, ha pedig busszal, akkor sose érünk oda a rajongók miatt. Az volt a szerencse, hogy csak húsz perces volt az út, mert utáltam sétálni, bár lényegesen javított a színvonalon, hogy Mario mellett haladtam. A zsebébe süllyesztette a telefonját, aztán rám mosolygott.

- Megleptél – mondta, én pedig érdeklődve néztem rá. – Azt hittem, hogy miniszoknyát veszel fel, akkora magassarkúval, hogy magasabb leszel nálam. Aztán így jöttél. – Nem tudtam, hogy ez most pozitív vagy negatív, észre is vette zavart tekintetemet, ezért tovább magyarázta. – Jaj, ne vágj már ilyen képet. Örülök, hogy nem egy lotyóval kell eltöltenem az estémet. – Szavai után végleg megnyugodtam, és örömmel nyugtáztam, hogy jól választottam.

- De azért szereted, ha villan pár dolog, mi? – egészítettem ki mondandóját, mert pontosan tudtam, hogy erre gondolt. Azzal, hogy felnevetett, igazolta állításomat.

- Lesz még rá alkalom, ne aggódj – válaszolta újabb utalást téve az ebédnél is felmerülő témára. Kicsit elgondolkoztam, hogy vajon csak azt akarja vagy szeret ezzel viccelődni, de nem sokáig foglalkoztam vele. Most vele vagyok, velem jön bulizni, kihasználom a lehetőséget, hogy egy ilyen helyes fiúval lehetek, és nem fogom tönkre vágni a hangulatot olyan kérdésekkel, hogy mit akar tőlem vagy, hogy mi van az ex-barátnőjével.

Szünetmentesen, folyékonyan beszélgettünk, miközben haladtunk, aminek örültem, mert ugye nem szeretem, ha valaki csendbe van. Jó hallgatóság volt, de ugyanannyira jó beszélő is, egyszóval tökéletes. Az idilli hangulatomat, amit Mario, a sétálás és a sötét utcát halványan megvilágító lámpa fénye adott, Ria szakította meg, amikor elhaladtunk egy non-stop bolt mellett. Mindenképpen be szeretett volna menni egy üveg vízért, mert mint kiderült, ő nem szeretne inni semmiféle alkoholt. Vele tartottam és én is beugrottam egy szénsavmentes vízért, mert nekem sem állt szándékomban alkoholt vinni a szervezetembe, hiszen tudtam, hogy holnap ugyanúgy be kell majd mennünk az edzésre és nem szerettem volna másnaposan szenvedni egész nap. A fiúk szó szerint kinevettek minket, de megvárták, amíg elintézzük a vásárlást, aztán legközelebb már csak a célpontnál álltunk meg.

A két fiú a bejáratnál alaposan a fejébe húzta a sapkát, és a kapucnijukat is felvették, hogy ne ismerjék meg őket annyira könnyen, ám amint beértünk a hangos zenével ellátott helyre, lekerültek a nagy ruhák, így újra láthattam Mario mosolygós arcát. Kicsit komorabbnak képzeltem, de úgy tűnt, hogy ma este semmi pénzért nem hagyná abba a mosolygást.

- Nos, attól, mert ti nem isztok, mi még igen, úgyhogy szerintem pályázzuk meg a pultot – adta ki a vezényszót Mario, majd így is tettünk. Ezerszer megkérdezte, hogy biztos nem gondoltam-e meg magam az ivással kapcsolatban, de kitartottam elhatározásom mellett, úgyhogy mindannyiszor nemet intettem fejemmel.

Miután megkapták a rendelésüket, nem a tánctér fele mentünk, hanem egy félreeső helyre, ahol volt néhány szék, így le tudtunk ülni. Itt halkabb volt a zene is, ezért hallottuk egymást, tudtunk beszélgetni. Ria arra volt kíváncsi, hogy Marco tud-e táncolni, a hangosan nevetős igen pedig egyértelműen azt jelentette, hogy még csak egy kicsit sem. Nem akarta elfogadni, hogy nem hiszünk neki, ezért felkérte Riát táncolni, de abban maradtak, hogy később fogja megcsillogtatni tánctudását, mert most még inkább ücsörögne egy darabig. Körülbelül idáig figyeltem rájuk, mert Mario közelebb húzta a székét hozzám, és közel hajolva érdeklődött afelől, hogy én szándékozom-e a mai este folyamán táncolni vele. Zavartan bólintottam, de nem úgy tűnt, mint aki távolabb szeretne menni. Úgy adta elő, mintha a hangos zene miatt lenne ilyen közel hozzám, de még azt is értettem valamennyire, amit Victoria mondott Marconak, úgyhogy hacsak Mario nem süket, direkt lépett be az intim szférámba, ami egyáltalán nem zavart volna, de igencsak gyorsan összezavarodtam, hiszen túlságosan vonzó volt számomra, azt pedig a hülye is tudta, hogy ezt Mario ki fogja használni.

- Jaj – kiáltott fel Ria, amitől megijedtem, Mario pedig kiegyenesedett. – Imádom ezt a számot!

- Úristen, azt hittem már valami baj van – forgatta meg a szemét Marco megkönnyebbülve.

- Én is imádom. – Meglepetten vettem tudomásul, hogy végre valamiben egyetértünk, hamarosan pedig az is kiderült, hogy nem csak a Live it up tetszik mindkettőnknek, hanem hasonló a zenei ízlésünk is. Az I need your love-nál már nem bírtunk tovább ücsörögni, ezért közöltük a fiúkkal, eljött az idő, hogy bebizonyítsák, egy kevéske ritmusérzékkel mégis rendelkeznek.

Először mi csak álltunk, hogy szemügye vegyük, mit alkotnak, ám rövidesen attól tartottam, hogy a könnyeimtől nem fogok látni, ugyanis nagyon jót nevettünk. Mario mentett meg attól, hogy elfolyjon a szemfestékem, mégpedig azzal, hogy a kezemnél fogva magához húzott, egészen addig, amíg az arcom a vállához nem ért, a teste pedig hozzám nem préselődött.

- Ne nevess, táncolj! – motyogta a fülembe, miközben szája súrolta az arcomat. Érintésétől még a testéből áradó meleg ellenére is kirázott a hideg.

Mario válla fölött átnézve láttam, hogy Ria is ugyanarra a sorsra jutott, mint én, amin elmosolyodtam. Reggel még senkit nem utáltam nála jobban a világon, de a mai nap során egy kicsit jobban összekovácsolódtunk, a zenék kielemezgetésével pedig úgy éreztem, hogy mindennemű szakadék eltűnt közülünk.

A mosoly továbbra sem tűnt el az arcomról, mert a lemezlovas gyorsabb és lassabb számokat is feltett, mi mégis megmaradtunk ugyanannál az ütemnél, mint amivel elkezdtük a táncolást. Csak dülöngéltünk ide-oda, pont úgy, mint ahogy két táncolni nem tudó szokott.

- Igyunk valamit – szólalt meg Mario, aztán a derekamnál átkarolva már tolt is a pult irányába. Nem tűrt ellenkezést, hiába mondtam, hogy tényleg nem kérek semmit, mégis rendelt egy vodka-narancsot nekem. Végül megráztam a fejem és elvettem. Ennyitől nem fogok berúgni és másnap sem leszek rosszul, úgyhogy ha ez megnyugtatja a kicsi lelkét, hát nem rontom el a boldogságát.

Nem mentünk vissza táncolni, helyette visszaültünk a helyünkre, ahol már ott ült Ria és Marco. Azon kívül már csak egy szék volt, így Mario ölébe ültem, amit mondanom sem kell, egyikünk sem bánt. Victoria arcára néztem, hogy ellenőrizzem, mit szól a dologhoz, de mosolygott, ezért nem is foglalkoztam tovább ezzel.

Mario pohara már akkor üres volt, amikor leültünk, én viszont lassan iszogattam a nedűt a szívószálammal. A rengeteg jégtől nagyon hideg volt, de legalább lehűtött egy kicsit.

- Kérsz? – nyújtottam Mario felé a poharat, ő pedig elvette. Nem ivott belőle sokat, mert elmondása szerint semmi alkohol nem volt benne. Nem csodálom, hogy nem érezte a tömény felese után.

A poharam visszaadása után a keze a combomon maradt és hosszú időre ott is tartotta. Beszélgetés közben néha még simogatni is kezdett, amit bár nagyon élveztem, kényelmetlenül éreztem magam, hiszen láttam, hogy Marco is kiszúrta, aminek következtében hatalmas vigyorral figyelt minket. Jobbnak láttam, ha inkább kikerülünk a látóterükből, ennek érdekében gyorsan megittam a maradék innivalót és indítványoztam, hogy menjünk újra táncolni. Marcoék úgy döntöttek, hogy ők maradnak, Ria pedig úgy tűnt, hogy szabadon engedett, mert egyáltalán nem zavarta, hogy kettesben maradok Götzével.

Ha megkérdeznétek, hogy milyen zenéket játszottak, nem tudnék rá válaszolni. Csak lépkedtem, élveztem, ahogy átölel és mélyen beszippantottam illatát. Jól éreztem magam egész este, és még hol volt a vége. Az államat a vállára tettem, aztán így lötyögtünk tovább. Hamarosan éreztem, hogy a hajamba puszilt, majd a nyakamba, az arcomra is érkezett egy pár, amik egyre közelebb kerültek a számhoz. Tudtam, hogyha felé fordítom az arcom, akkor megcsókol, de eszembe jutott, hogy mit mondott ma ebédnél a nevemmel kapcsolatban.

- Ki kell érdemelni – mondtam neki vigyorogva, mire nevetve a vállamra ejtette a fejét. Rájött, hogy a saját csapdájába esett, ám egész hamar feltalálta magát.

- Mia – nyújtotta meg az a betűt, aztán ismételgetni kezdte a nevemet, közeledve a számhoz, miközben fokozatosan elhalkult és végül már csak leolvasni tudtam, hogy mit mond. Egy pillanattal később összeértek ajkaink, de nem mozdult, csak várt a reakciómra. Érezni akartam már végre, ezért átöleltem a nyakát, jelezve, hogy nem bánom. Amint zöld utat kapott kóstolgatni kezdtük egymást, aztán nem sokkal később mindketten bátrabbak lettünk.

Teljesen elvesztettem az időérzékemet, már táncolni se táncoltunk, csak álltunk egy helyben, miközben csókolóztunk és átöleltük egymást. Eszméletlenül jó volt, soha nem volt még szerencsém hozzá hasonlóhoz.

- Mi az? – kérdeztem tőle, amikor elmosolyodott.

- Azt hittem nehezebb dolgom lesz – vallotta be, mire hitetlenkedve megráztam a fejem. Eddig nem tudtam, hogy ennyire idegesítő, amikor valaki feleslegesen beszél. Válasz helyett újra a szájához hajoltam, hogy újra megízlelhessem édes ajkait.

Fogalmam sincs, hogy meddig faltuk még egymást, de érezhető volt, hogy mind a ketten többre vágyunk. Én rég voltam már férfival, ő pedig férfiból van, úgyhogy nem is kell tovább magyaráznom, miért döntöttünk úgy, hogy lelépünk. Szólni akartunk Riáéknak, de sehol nem találtuk őket – talán nem is kutattunk annyira – ezért figyelmeztetés nélkül jöttünk el. A biztonság kedvéért írtam egy SMS-t, hogy a rendőrséget azért ne riassza ki az eltűnésem miatt, utána viszont újra Marioval foglalkoztam. Egymást átkarolva sétáltunk a lakása felé, néha megállva, hogy futó csókokat válthassunk. Annak ellenére, hogy siettünk, nem értünk oda valami hamar, aminek inkább az egy helyben töltött idő volt az oka és nem az, hogy messze lakott.

Az úton többször is megfordult a fejemben, hogy vajon helyesen cselekszem-e, de rájöttem, hogy nem helytelen, ha lefekszem valakivel, akihez vonzódom. Lehet, hogy nem ismerjük még annyira egymást, lehet, hogy nem vagyunk egymásba szerelmesek, de attól még kihasználhatjuk az adódó lehetőségeket, ami éppen most jött el. Persze, szerettem volna, ha nem ér véget ez a dolog közöttünk ezzel az éjszakával, de ha mégis, akkor sem fogom megbánni, hogy megtettem.