6. rész

Sziasztok!

Bocsánat, hogy a héten nem jelentkeztem előzetessel, de nem értem rá egyik nap sem. Forma1 átka:D Most viszont itt a rész, remélem elnyeri a tetszéseteket. Gondolom, sokan nyaralni vagytok, ezért érkezett az előző részekhez olyan csekély számú hozzászólás. Pótolni ér! ;)
Élvezzétek tovább a nyarat,
Nix

Tanulás

Valami közvetlenül a fülem mellett zenélni kezdett és nem akart elhallgatni. Kellett pár pillanat, hogy rájöjjek, nem a saját ágyamban fekszem és ez nem az én ébresztőórám. Miután kipattantak a szemeim első dolgom volt, hogy oldalra forduljak, de a mellettem lévő hely üres volt. A gyűrött lepedő és a bevetetlen ágy árulkodott arról, hogy nem rég feküdt ott valaki. Mario. Kezdtem magamhoz térni, így fokozatosan eszembe jutott a tegnapi este. Nem sokat merenghettem, mert a telefon, ami nem az enyém volt, még mindig csörgött, így el kellett juttatnom a tulajdonosához.

A hangos zajforrással a kezemben Mario keresésére indultam, de mivel az éjszaka nem idegenvezetést tartott a lakásában, azt sem tudtam, merre induljak. Jobb ötlet híján hangosan kiabálni kezdtem a nevét, amire hamarosan válasz is érkezett. Tudattam vele, hogy csörög a telefonja, szóval jöjjön érte, vagy mondja meg, merre találom.

- Ahonnan a hang jött – kaptam egy rettentő értelmes instrukciót, úgyhogy megkértem, hogy akkor addig beszéljen, amíg meg nem találom. A vonal másik végén lévő személy nagyon türelmes lehetett, mert a telefon még akkor is csörgött, amikor végre megérkeztem Mariohoz, mint kiderült a fürdőszobához.

- Kijössz érte? – kérdeztem, amikor nem nyitódott ki az ajtó. Gondoltam magától értetődő, hogy kinyúl érte, de úgy tűnt, ő nem így gondolta.

- Hozd be, légy szíves – kérte.

- Fürdesz? – tettem fel újabb kérdésem. Nem akartam bemenni hozzá, ha meztelen. Jó, tudom, este már mindent láttunk, amit látni lehetett, de ez így más.

- Jaj, hozd már be, mert leteszi! – szólt rám még egyszer ezúttal erélyesebben, de azért nevetve. Az utolsó, amit akartam az volt, hogy egész életemben azzal piszkáljon, hogy nem mertem bemenni hozzá, ezért lenyomtam a kilincset és bevittem a telefont.

A zuhany alatt állt, az ajtó nyitva volt, hogy el tudja venni a zenélő eszközt, a vizet pedig elzárta, hogy ne ázzon el a készülék. Amikor felvette, el akartam menni, de a másik kezével az enyém után nyúlt, hogy ne tegyem. Nagyot nyelve néztem fel rá. Felfoghatatlanul csábító volt, ahogy a víz a hajáról a vállára csöpögött, majd a mellkasán indult el vesztébe. Tudtam, hogy észrevette a pillantásom, mert elégedetten mosolyodott el.

- Fabian, nem érek rá. Majd később visszahívlak – intézte el gyorsan a beszélgetést, majd letette a mobilját a csapra, és behúzott maga mellé.

Újra kinyitotta a vizet, így pillanatok alatt én is tiszta víz lettem, a pólóról nem is beszélve, amit tőle kaptam. Mivel feleslegesnek bizonyult, ráadásul kényelmetlen is volt, ahogy hozzám tapadt, levettem. A kabin szélének nyomott és a birtokba vette a számat, a nyakamat és tulajdonképpen az egész testemet. Érintései mentén lángra kapott a bőröm, a forró víz hideg volt hozzánk képest, de simogatáson és érzéki csókokon kívül mégsem történt semmi más. A reggeli zuhanyzást egymás megfürdetésével zártuk, aztán kiléptünk a párás, fülledt fülkéből, hogy megtörölközzünk. A szobába mentem, hogy a széthajigált ruháimat magamra vegyem, de a tervem csak félig sikerült, mert az ágyon újra egymás kényeztetésébe kezdtünk. Biztos, hogy másodjára is lefeküdtünk volna egymással, ha nem jut eszembe, hogy edzésre kell mennünk. Nem igazán akartam megszólalni, mert elmondhatatlanul szerettem volna magamban érezni, de azt sem tudtam, hogy jutok haza, úgyhogy kénytelen voltam véget vetni a csókjainak.

- Mennyi az idő? – morogtam, miközben mellém zuhant. Neki sem volt sok kedve kimászni az ágyból, de amikor meglátta, hogy körülbelül húsz perce van odaérni szinte el is felejtette, hogy mit csináltunk.

Felajánlotta, hogy elvisz engem is, de szerettem volna tudni, hogy mi a helyzet Riával, és tudtam, hogy ő is szeretné látni, hogy még mindig egyben vagyok, ezért inkább felhívtam őt, hogy jöjjön értem. Azt hittem, hogy már rég fent lesz, és csak a hívásomra fog várni, ehelyett álmos hangon, szinte nyöszörögve szólt bele a telefonra.

- Ria, értem jössz? Fogalmam sincs, hogy merre kell hazamenni, és mindjárt edzés van. – Mondandómmal sikerült teljesen felébresztenem. Szinte láttam, ahogy kiugrik az ágyból és kapkodni kezd.

- Jézusom, elaludtam! – kiáltott fel. – De elkészülök mindjárt és érted megyek, csak mondd meg a címet.

- Gyökér utca 2. – mondtam hangosan, hogy Mario is hallja. Arckifejezése láttán elnevettem magam, majd próbáltam megtudakolni tőle, hogy mi a valódi lakcíme. Az előbbi húzásomért nem volt hajlandó a segítségemre lenni, de aztán Victoria a telefonba kiabált, hogy hagyjuk későbbre a civakodást, különben mindannyian el fogunk késni, erre pedig megszeppenve adta át nekünk a szükséges információt.

Amíg a fuvaromat vártam megszárítottam a hajam, mert még mindig vizes volt, eközben, mint később kiderült, Mario önállósította magát és beírta a számát a telefonomba. A bejelentése után segítettem neki szendvicset csinálni, hogy együnk valamit edzés előtt, közben viszont megérkezett Ria, úgyhogy zsömlével a számban köszöntem el Mariotól.

- A gyökér utcás beszólásért még számolunk – csapott a fenekemre az ajtóban, de mielőtt visszafordulhattam volna leszidni, nevetve becsukta az ajtót. Szép, mondhatom.

Ugyanolyan hűvös volt, mint tegnap, ezért sietősen indultam meg az autó felé, hogy minél hamarabb a melegben lehessek. Nem tudtam, hogy mire számítsak Riától, de a tegnapi nap után úgy éreztem, hogy nem lesz már gond közöttünk. Gondolataimat széles mosollyal támasztotta alá.

- Siess, Csavargó, különben elkésünk! – Még szinte be se csuktam az ajtót, már indultunk is. Nem értettem annyira a nagy sietséget, még Mario se indult el. – Ma feladatunk van, és te is segíteni fogsz, büntetésül, amiért tegnap szó nélkül leléptél, és mert miattad fogunk elkésni.

- Remélem, legalább normális feladatot bízol majd rám – húzogattam a számat, aztán témát váltottam. – Mi a helyzet Marcoval?

- Arról majd később, most te vagy a soros. Milyen volt?

- Micsoda? – tettem a hülyét egy pár pillanatig, aztán győzött a beszélőkém és mesélni kezdtem. Természetesen nem mondtam el minden apró részletet, mert az nem tartozik rajtunk kívül senki másra, de áradoztam egy sort a játékos testéről.

- Azért remélem, védekeztetek – komolyodott meg egy kicsit.

- Igen, anyu. – Eszembe jutott, hogy megszívatom egy kicsit azzal, hogy azt mondom, nem, de inkább nem piszkáltam az alvó tüzet, nehogy lángra kapjon.

Ria feleslegen aggódott és mérgelődött, hiszen két perccel a kezdés előtt a helyszínen voltunk, nem késtünk el. Megvártam, amíg kivette a cuccait a hátsó ülésről, ami többek között tartalmazott két nagy szatyrot, Marco tegnapi pulóverét, a táskáját és egy üveg vizet. Amikor megláttam a pulcsit, rögtön lecsaptam a témára. Ideje volt, hogy végre ő is meséljen.

- Itt nem. Majd otthon… talán – zárta le a vitát. – Tudod, mit csinálunk ma? – Miközben feltette a kérdést a kezében lévő cuccokkal küszködött. Alig bírta el őket, láttam, hogy a víz hamarosan ki fog esni a hóna alól, de aztán megjelent Marco és át akarta venni a dolgok felét, ám vannak olyan pillanatok, amik a jó szándék ellenére is rosszul sülnek el. Így volt ez most is: az egyik szatyor lecsúszott Ria kezéről és a földön szétterült a tartalma. Egyszerre hajoltak le, hogy összeszedjék őket, de mindketten ugyanazért a tárgyért nyúltak. Egymásra kapták a tekintetüket, aztán gyorsan visszanéztek a földre.

- El fogunk késni – guggoltam le én is, hogy gyorsan visszadobáljam a jegyzettömböket a zacskóba, mert úgy tűnt, hogy egy kicsit mind a ketten elvarázsolódtak. Biztos, hogy kiszedem Riából, mi történt tegnap este, mert addig nem nyugszom, amíg nem tudom meg.

Amikor kizökkentettem őket, felálltak, Marco visszakapta a pulcsiját, miközben megállás nélkül szemeztek egymással, nekem pedig hatalmas vigyor terült szét az arcomon. Ezek között valami nagyon alakulóban van, és ha rajtam múlik, az a valami hamar ki is fog alakulni. Ezután Marcotól elváltunk és Ria irodája felé tartottunk. Újra megkérdezte, hogy tudom-e, mit fogunk ma csinálni, majd miután nemet intettem a fejemmel, bejelentette, hogy kitakarítjuk az irodáját. Azt hittem viccel, bár semmi nevetségest nem találtam benne, de kiderült, hogy halál komolyan gondolta, hogy egész nap papírokat fogunk szortírozni és fiókokat pakolni.

Kelletlenül kezdtem el kisöpörni a sok dossziét a szekrényből, és amíg én pakolgattam és törölgettem, ő a székén ücsörögve nézte át a tartalmukat. Nem sokáig bírtam csendben maradni, Reus felől érdeklődtem, de továbbra se volt hajlandó megosztani velem, mi történt közöttük. Kezdtem nagyon-nagyon ideges lenni, mert a titkoknál semmit sem utáltam jobban. De, mégis. A takarítást. Mozdulataim igen lendületesek voltak, jóformán csapkodtam, a műsorom pedig nagyon tetszett a rabszolgahajcsáromnak. Folyamatosan vigyorgott, amikor viszont ránéztem, komolyságot erőltetett az arcára, mint akinek fel sem tűnik, hogy mit csinálok.

- Azokat – bökött egy jó nagy köteg papír felé, ami az asztal sarkán volt – vidd ki kukába! – Most szórakozik velem? Legközelebb a parkolóban van kuka. Mire ezzel kiérek odáig, leszakad a kezem és örülhetek, ha nem kapok sérvet. Vártam, hogy nevetve adja a tudtomra, csak egy ócska tréfa volt, de nem tette. Ehelyett közölte, hogy nincs időnk lazsálni, úgyhogy jó lenne, ha mozognék.

Tudtam, hogy élvezi a helyzetet, s bár nem látszottam ki a papírok mögül, amikor kiléptem az irodából én is elnevettem magam. Mondjuk inkább kínomban, mint örömömben. Amíg egyensúlyoztam kifelé, még levegőt se mertem igazán venni, nehogy leboruljon, különben sosem szedem őket össze. Reméltem, hogy a munkám eredményeként, mire visszaérek, magától kezdi el mesélni, hogy mit csináltak tegnap éjjel.

Amikor a pálya mellé értem, a fű mentén sétálni, vagyis botladozni kezdtem a parkoló felé. Annak ellenére, hogy egy kukkot sem láttam a fehér tengertől, éreztem, hogy az összes játékos engem néz. Mario mellettem is termett, engem kísérve vezette a labdát.

- Hát te? Takarítónő lettél? – nevetett ki, amit egy grimasszal jutalmaztam.

- A csicskás találóbb kifejezés – morogtam az orrom alatt, de ettől még hallotta.

Addig-addig mérgelődtem, próbáltam lerázni Mariot és egyúttal kilátni a papírok fölött, mellett vagy akár alatt, hogy megbotlottam és lecsúszott a dossziéhalmaz teteje. Dühösen csaptam az egészet a földhöz, végleg tömeges röhögést kiváltva a jelenlévőkből. Egy pillanatig azt hittem, nem bírom magam visszafogni és sikítani kezdek, de ehelyett inkább Mariot kezdtem el csapkodni, aki a nevetők között is a leghangosabb volt.

- Jól szórakozol? – kérdeztem meg tőle felháborodva. – Egyáltalán nem vicces, tudod? – Csakhogy közbe az én szám is mosolyra húzódott, így szavaim hiteltelenek lettek.

- Ú, de kis harcias. Ha ezt tudom, akkor tegnap vittem volna a korbácsot is – vette egy kicsit halkabbra a hangját. Annyi még volt benne, hogy ne alázzon meg… még jobban. Hangosan felnevettem, mintha tényleg vicces lett volna, de aztán hirtelen váltottam, és unott fejjel néztem rá. Rögtön észrevette magát, ám addigra már Bastian a lábunknál guggolt és a lapokat gyűjtögette. Hálásan mosolyogva hajoltam le én is, aztán végül Mario is csatlakozott. Egy pillanatot se hagyott ki, amikor végig simíthatott rajtam. Ránézni se mertem, mert tudtam, hogy éhes tekintettel vizslat, és féltem, hogy a többiek egyből levágnák, hogy mi történt. De lehet, hogy csak paranoiás vagyok.

Miután minden lap a helyére került, a játékosok visszafordultak a feladatukhoz, én pedig folytattam utamat a szemetes irányába. Ezúttal sikeresen meg is érkeztem, hatalmas lelkesedéssel ejtettem bele a kupacot és elégedetten kezdtem visszafelé sétálni. Közben egy kicsit az edzésbe is belenéztem, aztán viszont megláttam, hogy Ria integet az ablakból. Egy újabb köteg papírral a kezében várt, amiket szintén ki kellett dobnom. Úgy döntöttem, inkább többször fordulok, így csak egy részét vettem el. Sokkal gyorsabban és könnyebben megjártam, mint az előbb, a harmadik kör pedig már zökkenőmentesen ment.

- Ezzel végeztünk is – csapta össze a tenyereit, amikor visszaértem.

- Remek, akkor most hallgatom a beszámolódat – néztem rá várakozva, ám még mindig úgy gondolta, nem ez a megfelelő alkalom, és egy szót sem szólt. Nyafogni kezdtem neki és nevetve próbáltam meggyőzni arról, hogy nem sokára át fog látni az oldalamon, mert kilyukad a kíváncsiságtól. Tökéletesen terelte el a témát az edzésre, és hogy feltűnt-e milyen gyorsan telik a hét.

- Igen, sajnos – szomorodtam el. Amíg nem hozta fel, olyan természetesnek tűnt, úgy éreztem, mintha mindig itt lettem volna a csapattal, mintha a hétköznapokban lennék, közben meg pár nap múlva visszaköltözök Karlhoz, aki amúgy nagyon hiányzik, járok tovább az egyetemre és élem az ehhez képest unalmas életem. Nem tudom, hogy tudok majd visszarázódni, de abba biztos voltam, hogy a művelet eltart majd egy darabig.

- Arra gondoltam, hogy szombaton leellenőrizhetnénk, mit sikerült megtanulnod itt. Ha már jegyzeteltél, akkor tudjad is. – Nem tartottam rossz ötlenek, hiszen ismertem magam, ha most nem tanulom meg, akkor mindig csak halasztgatni fogom. Örültem, hogy egy kicsit egyengeti a tanulmányaimat. Mellettem mindig kellett, hogy legyen valaki, aki ösztönzött, mert magamtól nem tudtam rávenni magam a dolgokra, hiába akartam azt a valamit mindennél jobban.

Nem sok maradt hátra az edzésből, ezért úgy döntöttünk, hogy felesleges lenne a végére kimenni, inkább hazaindultunk. A kocsiban zenét hallgattunk, én még dalra is fakadtam, amíg nevetve le nem intett, hogy inkább hagyjam abba.

Ebéd után rögtön előkaptam a füzetem, hogy olvasgassam egy picit a jegyzeteimet. Kellett egy jó fél óra, amíg el tudtam merülni a tanulásban, mert előtte mindenen járt a fejem, csak a betűkön nem. Ezerszer elolvastam egy mondatot, mire megértettem, hogy mit akar jelenteni. Mindig ez van, amikor nem figyelek oda rendesen. Miután tudtam koncentrálni, egész gyorsan haladtam, aminek nagyon örültem, mert nem akartam, hogy a mai és a holnapi délutánom is rámenjen. A rehabilitációs részbe beletört a bicskám, mert egyáltalán nem tudtam felidézni az összefüggéseket. Valamiért nem állt össze a kép, viszont nem szerettem volna Riától segítséget kérni. Még a végén azt hiszi majd, hogy egyáltalán nem figyeltem rá, azért nem tudom. Ezután már nem is tudtam a többi részre se figyelni, mert megint eszembe jutott, hogy még mindig nem tudok semmit Marcoról. Tényleg nagyon izgatott, hogy mi lehetett, mert azt a reggeli egymásra nézést csak bizonyos történésekkel lehet magyarázni. A nagy találgatás közepette, egyszer csak kivillant egy láthatatlan lámpa a fejem fölött. Marco biztosan elmesélte Marionak, hogy mit csináltak, miután mi leléptünk.

Egy pillanattal később már tárcsáztam is. Imádlak, Mario, amiért beírtad magad a névjegyzékbe. Mosolygós hangon vette fel, amiből arra következtettem, hogy örül nekem, és ez kicsit melengette a szívem.

- Segítségre van szükségem. Ráérsz? – tértem a tárgyra rögtön. Köztünk ez már csak így megy. Nem tétovázunk sokáig.

- Éppen igen. Gyere át! Idetalálsz, ugye? – Édes volt az aggódása.

- Megoldom – válaszoltam, majd köszönés után bontottam a vonalat.

Riának szóltam, hogy elmegyek, de előtte megkértem, hogy magyarázza el pontosan, merre kell mennem. Reméltem, hogy sikerül fejben tartanom, amíg oda nem érek. A táskámba bedobtam a füzetem is, hiszen ő is tud segíteni nekem a tanulásban, így inkább neki teszem majd fel a kérdéseimet. Két legyet egy ütésre.

- Na, miben kell segítenem? – érdeklődött, miután köszöntött egy puszival… csak egy puszival.

Amikor előálltam neki azzal a kéréssel, hogy ossza meg velem, mit tud Riáról és Marcoról, kinevetett. Mint eddig már oly sokszor, biztos ez volt a hobbija. Hitetlenkedve kérdezte meg, hogy tényleg ezért jöttem-e. Mivel teljesen komolyan bólintottam, legyűrte jókedvét és elmesélte, hogy búcsúzáskor csókolóztak.

- Szóval szerintem mi izgalmasabbak voltunk, nem? – hajolt közelebb az arcomhoz, a kezét is a derekamra fektette, de most nem hagytam, hogy elcsábuljak.

- Van még valami – tartottam meg kezemmel a mellkasánál, hogy ne másszon bele teljesen a képembe.

- Most miről akarsz pletykálni? – Komolyan szemtelenkedik velem?

- Nem is vagyok pletykás – csaptam a vállára felháborodottan, mire egyszer csak azt éreztem, hogy nincs talaj a lábam alatt. A karjaiban cipelt a szobája felé.

- Te, figyelj csak, örülnék, ha abbahagynád a verekedést, mielőtt még valami kárt teszel ebben a tökéletes testben – nagyképűsködött, de tudtam, hogy csak viccel. – Most pedig megtanítom neked, hogy kell bánni egy ilyen – nézett végig magán – nyereménnyel.

- Persze – nyújtottam meg az e betűt – nyeremény…

A szobában az ágyra fektetett, majd fölém mászott, és bár ugyanannyira kívántam, mint ő engem, most tényleg nem ezért voltam itt.

- Ria azt mondta, hogy kikérdezi az anyagot, amit az edzésetekkel kapcsolatban mondott, de elvesztettem a fonalat. Nem segítenél nekem? – Elővettem a legszebb nézésemet, de nem úgy tűnt, mint akit nagyon meghatottam. Válasz nélkül csókolt a nyakamba, én pedig ösztönösen fontam köré a karjaimat. Nem is tudom, hogy hihettem, hogy tudok majd mellette tanulni.

- Mario – nyögtem ki a nevét. – Tényleg tanulnom kellene. – Tudtam, hogy jelenleg ez érdekli a legkevésbé, de mindenféle módszerrel próbáltam hatni rá. Ám rámenős volt, esze ágában sem volt leállni, hiszen nagyon jól látta rajtam, hogy a szövegelés ellenére igenis élvezem, amit csinál. Hogyisne élveztem volna?

- Segítek, ha most egy kicsit nem beszélgetésre használod a szád – ajánlott alkut, amibe gondolkodás nélkül mentem bele.

Hülye lettem volna, ha nem élek a lehetőséggel. Imádtam minden érintését, ahogy erős karjai körém fonódtak, és reggel óta vágytam rá, hogy újra érezhessem. Nem lehet szavakkal leírni, hogy mennyire jól csinálta azt, amit csinált. Vajon így született vagy a gyakorlat teszi? Mindegy is, akkor nem akartam azzal foglalkozni, hogy rajtam kívül hány lánnyal lehetett. Most velem volt, és ez örömmel töltött el… túl naggyal.

Életem második legjobb félórája után hasra fordultam, és magam elé vettem a félresöpört füzetemet. Mario felhúzta a boxerét, majd miután megígérte, hogy mindjárt visszajön, kiment a szobából. Mire két pohárral a kezében visszatért, már rajtam is volt fehérnemű, ennek ellenére vigyorogva nézett végig rajtam.

- Mondtam már, hogy csinos vagy? – sandított rám, majd átnyújtotta az egyik poharat. Almalé volt benne, amit nagyon szerettem, úgyhogy gyorsan meg is ittam, közben pedig azon gondolkoztam, hogy egyáltalán dicsért-e már meg ennyire egyenesen. Nem hiszem.

- Nem, de köszönöm. – A poharat a szekrényre tettem az övé mellé, majd felé fordultam. Az ágytámlának támasztotta a hátát, úgy nézett rám.

- Hiba volt. – Annyira elmerültem a tekintetében, hogy először azt sem tudtam, mire mondja, aztán viszont elmosolyodtam, hogy ne tűnjön fel neki elkalandozásom. – Gyere ide. – A karomnál fogva húzott óvatosan az ölébe, én pedig nekidőltem a mellkasának. A füzetet elénk tette, majd végig futtatta rajta a szemét. – Oké. Melyik része nem világos?

- Például mi ez a krioterápia? – Tényleg jobban oda kellett volna figyelnem, mert ennek például a teljes leírása hiányzott.

- Ó, az egyszerű. Tulajdonképpen borogatás vagy jegelés. – Mivel háttal ültem neki, nem láttam az arcát, de egyáltalán nem bántam, mert hiába feküdtünk le egymással az előbb, nekem sem volt elég. Nekem is jót tett volna egy kis jég, mert amíg olyan közel van hozzám, hogy a vállamon érzem a levegővételeit, nem fogok magamtól lehűlni. Megköszörültem a torkom, hogy legyen erőm megszólalni.

- Mivel? Mert gondolom nem jégkockatartóból kiszedett jéggel… - döntöttem oldalra mosolyogva a fejem.

- De – játszott rá. – Szívecske formájúakat szoktam kapni, tiszta cuki – vinnyogta, de aztán elnevette magát, és én is vele tartottam. Olyan bolond. – Komolyra fordítva a szót, ilyen gélizéket hűtenek le, és…

- Gélizéket? – kérdeztem vissza. – Ha ezt így adom elő Riának, szerinted nem fog hazáig rugdosni?

- Ügyes lány vagy, majd megfogalmazod. Sose voltam fogalmazás zseni, nézd el nekem – legyintett egyet. Tudna ő, csak akarni kellene. – Folytathatom? – Bólintottam. – Lehűtik körülbelül mínusz nyolc-tíz Celsius-fokra, és a meghúzódott izomra teszik, és ez a gél nagyjából egy óráig hűvös is marad.

Millió és egy kérdést tettem még fel neki, amikre végig türelmesen válaszolgatott. Azt hittem, hogy kicsit félvállról veszi majd, de részletesen elmagyarázott mindent, úgyhogy könnyen meg is értettem. Amikor már nem volt több kérdésem, magunk mellé tettem a füzetet és a fejemet a vállára döntöttem. Már fájt a nyakam a folyamatos lefelé nézéstől, ezért kellett neki egy kis pihenés.

- Köszönöm – fordítottam oldalra a fejem, hogy adjak egy puszit az arcára.

- Szívesen. Itt alszol? – A nyakamba fúrta a fejét, mintha tudná, hogy így nem tudok majd neki ellentmondani.

Csakhogy kénytelen voltam. Nagyon jól ismertem magamat, ha tovább folytatom ezt a játékot, ami közöttünk van, annak nem lesz jó vége. Abba kell hagynom, mielőtt beleszeretek és egy óriási nagyot csalódok. A befejezésnek pedig eljött az ideje, nem halogathattam tovább.

- Szeretnék, de nem lehet – motyogtam, remélve, hogy tudom magam tartani az elhatározásomhoz, ám az nem sokat segített rajtam, hogy szorosabban ölelt át, a hüvelykujjával simogatni kezdte a hasam és egy puszit is nyomott a fülem tövébe.

- Félni fogok egyedül. – Utolsó lehetőségként próbált a lelkemre hatni, de nem hagytam magam. Nem maradhattam.

Még egy jó ideig ültünk ugyanabban a pózban, a nyakát cirógattam, és szinte biztos voltam benne, az a célja, hogy elálmosítson. Tényleg nagyon akarta, hogy maradjak. Nála jobban talán csak én akartam, de nem lehetett, ezért kibontakoztam meleg és kényelmes öleléséből, majd felöltöztem. Ő is így tett, mert felajánlotta, hogy hazavisz kocsival, én pedig elfogadtam. Amikor megérkeztünk, nem tudtam, hogy köszönjek el, valamiért azt éreztem, hogy ez már nem csak a szexről szól, de nem beszéltünk semmi komolyabb dologról sem. Határozottsága ezúttal is jól jött. Jó szokásához híven a kezébe vette az irányítást, jelenesetben az arcomat, hosszan megcsókolt és csak utána engedte, hogy kiszálljak. Mosolyogva integettem neki, aztán beléptem az ajtón.

- Megjöttem – szólaltam meg, miközben levettem a cipőmet.

Nem érkezett válasz, ezért elindultam a szobám felé, a nappaliban viszont megtorpantam. Ria a kanapén aludt Marco karjaiban. Hatalmas vigyor terült el az arcomon, majd előkaptam a mobilomat és lefotóztam őket. Ha holnap sem akar majd mesélni, akkor még hasznomra válhat ez a kép. Aranyosak voltak, úgyhogy nem akartam őket felkelteni, bementem a szobámba és fürdés után én is lefeküdtem.

Mielőtt elaludtam Mariora gondoltam, és arra, hogy milyen jó volt ma vele. Nem túl nagy lelkesedéssel jöttem rá, hogy most nem a szexre gondolok, hanem az együtt töltött időre. Aranyos volt, kedves, és kicsit szeretve éreztem magam, amiben már rég volt részem. Talán éppen ezért zavarodtam össze. Abba akartam hagyni ezt a viszonyt, mielőtt beleszeretek, de nem voltam benne biztos, hogy ez már nem történt meg.