8. rész

Sziasztok!

Még mielőtt bármibe is belevágnánk, szeretném megköszönni az előző részhez érkezett pipákat és kommenteket, el sem hiszitek, mekkora örömet okoztatok velük! Üdvözölném a legújabb feliratkozókat is az oldalon, remélem, jól szórakoztok. 

Ami a mostani részt illeti, egy "kicsit" elszaladt velem a ló, kis híján hat A4-es word oldalt tesz ki a fejezet, de gondolom ti ezt nem bánjátok annyira. :D Nagyon könnyű volt megírni, én jól szórakoztam közben, és remélem, ez meg is látszik majd rajta. A végén sok zenét fogtok találni, és még bónuszként egyet ajánlanék az elejéhez is: Helene Fischer - Atemlos durch die Nacht

Akinek bármi kérdése/kérése lenne, az bátran keressen meg ask.fm-en, most pedig nem is húznám tovább a szót, essetek neki a résznek!
-------------------------------

A padon mellettem pihenő, félliteres vizes palack hangosat csattanva borult le a hófehér járólapra, ahogy egy szerencsétlen mozdulat következtében meglöktem. A benne lévő folyadék fröcskölve folyt ki a padlóra, méretes, átlátszó pocsolyát hagyva maga után. Egy pillanatra minden kollégám megállt abban a mozdulatban, amit éppen folytatott, majd rám meredtek, és azt figyelték, ahogy magamban káromkodásokat motyogva lehajoltam a szinte teljesen kiürült üvegért és visszatettem a helyére.

– Hagyd csak – szóltam Leára, aki pillanatok alatt mellettem termett egy felmosóronggyal. – Majd én – nyúltam a műanyag nyél után, de ő nem volt hajlandó elengedni, amíg fel nem törölte helyettem a padlót.

– Még a végén a vödröt is felborítanád – magyarázta, miközben kicsavarta a rongyot. Kislányos arcán apró mosoly jelent meg, mielőtt még egyszer végighúzta volna a földön a felmosót. Igazat kellett adnom neki. Tény, hogy amióta megérkeztünk a BL döntő helyszínére, ez volt a második kellemetlen vizes élményem, és nem vágytam még egy harmadikra is.

Nem ez volt az első ennyire fontos meccsem a csapat szakmai stábjának tagjaként, de most izgultam a legjobban, és állítom, idegesebb voltam, mint néhány játékos, holott nem is én léptem pályára, hanem ők. Ennek volt köszönhető a bénázás, hogy már azt sem tudtam, hová tegyem a kezem, hogy ne rágjam le az összes körmöm.

A kezdésig még hátra volt egy kis idő, és körülöttem látszólag mindenki nyugodt volt. A legtöbben kisebb csoportokra oszlottak és halkan beszélgettek, néhányan viszont kifejezetten jól szórakoztak rajtam – köztük Lea is. Nem haragudtam rájuk emiatt, tényleg nevetséges volt, amit műveltem. Olyan lassan peregtek le az utolsó percek, és én már nem bírtam egy helyben ülni. Keresztbe tettem a lábam, aztán pozíciót váltottam, a térdemre támaszkodtam, a padlón doboltam a cipőim talpával. Lea néha beszélt hozzám, de fogalmam sem volt miről. Válaszképp csak elláttam őt néhány munkával kapcsolatos tanáccsal, amikre igazából nem is volt szüksége.

Elsőként pattantam fel, amikor végre elindultunk, hogy elfoglaljuk a helyünket a kispadon a cserejátékosok mellett. Furcsa volt a gondolat, hogy ezúttal a jobb szélen fogok ülni, mellettem pedig nem Müller-Wohlfahrt doki foglal majd helyet, hanem Lea. Ragaszkodtam hozzá, hogy a vörösesbarna haját szoros lófarokba kötő lány ott legyen velünk a pályán, hiszen a csapatnál egyre többet sutyorogtak arról, hogy a következő szezonban megüresedik egy hely az orvosi stábban. Leának most lehetősége nyílt bepillantást nyerni a szakma rejtelmeibe, és eldönteni, hogy ha ez valóban bekövetkezik, szeretné-e betölteni az állást.

Marco meg én a játékos feljáróban futottunk össze. Velem ellentétben ő nem tűnt izgatottnak, éppen Götzével beszélgettek, és hamarosan a mindig jókedvű Dante is becsatlakozott a társalgásba. Odamentem hozzájuk egy pillanatra, hogy sok szerencsét kívánjak, és Lea is követte a példámat a közelben ácsorgó Shaqirival. Még mindig elpirult a svájci játékos jelenlétében, hatalmas, szürke szemei pedig felragyogtak, ahogy meghallotta a hangját. Az első randijukat követte egy második is, de részleteket nem tudtam, Lea nem akart róla beszélni. Állítólag nem akart elkiabálni semmit.

Miát a stadionba érkezés óta nem láttam sehol, de tudtam, hogy a meccs közvetlen kezdete előtt úgyis elő fog kerülni.

Így is történt, ő és az árnyéka, Ronald a kispad feletti lelátórészen foglaltak helyet, ahol a három sorral felettük ülő Uli Hoeneß szigorú, vigyázó tekintete követte minden mozdulatukat. Mind a hárman elég morcosnak tűntek, és őket látva a meccs miatti izgatottságom helyét szépen lassan átvette egy másik érzés: majd kifúrta az oldalam a kíváncsiság. Mivel Ron jelenlétében nem akartam nyíltan rákérdezni, hogy mi történt, a hűvösre való tekintettel viselt vékony, címeres dzsekim zsebéből előhúztam a telefonom, és írtam egy üzenetet Miának.

Megint árulkodott Ulinak. Félidőben majd részleteket is mondok az öltözők folyosóján, ha érdekel. – Érkezett a válasz rövid időn belül. Az első mondatot olvasva összevontam a szemöldököm, és aggodalmas tekintettel pillantottam fel a lelátón ücsörgő hármasra. Egyből eszembe jutott a legutóbbi eset, és Hoeneß ígérete, miszerint még egy ilyen, és Mia repül a csapattól. Reméltem, hogy nem ez lesz barátnőm utolsó estéje a Bayernnél.

Közben elkezdődött a meccs, de az első félidő eléggé eseménytelenül telt el. Nagyrészt abból állt az egész, hogy a Chelsea beállt védekezni, a piros mezes bajor játékosok pedig próbálták áttörni a kilenc ember alkotta tömör falat. Nem voltak túl sikeresek, igazából egy-két veszélyesnek mondható távoli lövés volt, aminél a fél kispad felugrott a helyéről, de egyikből sem lett gól. A kékek is vezettek egy pár kontrát, Neuer magabiztosságának köszönhetően azonban ezekből sem született meg a vezető találat.

A hármas sípszót követően felálltam a helyemről, ám még mielőtt az öltözők felé vettem volna az irányt, hogy Miával beszéljek, tekintetemmel gyorsan megkerestem Marcot a pályán. Félidőben soha nem szerettem odamenni hozzá, mert nem akartam zavarni vagy bármi ilyesmi. Tudtam, hogy ha vége, úgyis beszélünk, úgyhogy csak bíztatóan rámosolyogtam, mikor találkozott a pillantásunk, aztán elmentem a dolgomra.

Mia a falnak támaszkodva, telefonjával a kezében várt rám, szóval mondhatni a megszokott kép fogadott. Nagy összeget mertem volna rá tenni, hogy épp a twittert bújja, az utóbbi időben ugyanis szó szerint a közösségi oldal függőjévé vált, nem telt el úgy perc, hogy ne nézett volna rá.

– Ugye nem küldtek el a csapattól? – Rögtön ezzel a kérdéssel nyitottam, és vártam, hogy megnyugtasson egy nemleges válasszal.

– Nem – felelte, még mindig a telefonja kijelzőjét bámulva. Néha rá akartam kérdezni, hogy amikor Marioval van, akkor is ezt csinálja-e, esetleg úgy „beszélgetnek”, hogy twitteren üzengetnek egymásnak, de tartottam tőle, hogy nagy felháborodást keltenék ezzel a megjegyzéssel. Pedig nem akartam, mert egyébként nem zavart, amíg mellette rám is tudott figyelni, ha beszéltem hozzá.

– Akkor mi történt? – érdeklődtem tovább. Nagy kő esett le a szívemről, hogy marad, de a további részletekre is kíváncsi voltam.

– Velem semmi, csak Hoeneß csúnyán nézett rám. – Eltette a telefonját, és úgy folytatta tovább. – Behívatott magához engem, Mariot, Ronaldot meg Heynckest is, mivel nála történt a legutóbbi balhé. Jupp megvédett engem, de azt már nem mondhatta, hogy Mario nem hibás… Te is láttad, szóval tudod, mi történt. Ronald meg persze szent és sérthetetlen, az fel sem merült Uliban, hogy ő kezdte volna az egészet – forgatta a szemeit. – Szóval Mario büntetésben volt pénteken, Ron meg valószínűleg megúszta egy fejmosással, de nem tudom, nem mondott semmit.

Götze büntetéséről én lemaradtam, ugyanis mostanában elég sok időt töltöttem a rendelőben. Valahogy felgyülemlett ott egy csomó munka, a kisebb-nagyobb sérülésekkel bajlódó játékosok szinte futószalagon érkeztek, néhányan az első csapatból is, és rendbe kellett hoznom őket, hogy a döntőre bevethető állapotba kerüljenek. Többé-kevésbé ez sikerült is, komolyabb sérülés miatt egyedül Robben kényszerült a lelátóra, de szerencsére őt nem volt olyan nehéz pótolni.

Még egy pár szót váltottunk Miával, de lassan indulnunk kellett vissza, hiszen nem volt már sok hátra a szünetből, és nekem még meg kellett néznem, minden rendben van-e a játékosokkal. Miután Lea, és az orvos kollégák közölték, hogy nem volt sérülés az első félidőben, visszaültem a helyemre, és vártam, hogy kezdetét vegye a második játékrész. Bíztam a sikerben, reméltem, hogy ha csak egy góllal is, de a kilencven perc letelte után mi jövünk ki győztesen a párharcból, és nem kell végigizgulnom egy hosszabbítást, vagy esetlegesen még egy tizenegyes párbajt is. Nem voltam biztos benne, hogy azt kibírták volna az így is hajszálvékonyra zsugorodott idegszálaim.

Az első okot a visszafojtott lélegzetre, majd a kispadról felpattanásra Gomez szolgáltatta, aki mint mindig, egy szögletnél most is jókor volt jó helyen, és a védőjét megelőzve a kapuba fejelte a labdát. Azt az örömöt, ami a gólt követette mind a pályán lévők, mind a kispadon helyet foglalók részéről, egyszerűen le sem lehet írni. És alig telt el öt perc azután, hogy mindenki abbahagyta az ugrálást és az ölelkezést, még szinte el sem helyezkedtünk kényelmesen a székeinken, Shaq egy mesébe illő, hálószaggató góllal lepett meg minket. Immár két lépéssel voltunk közelebb az álmainkhoz, és ez hihetetlenül jó érzéssel töltött el mindenkit. A második félidő végén ráadásképp még a csapatkapitányi karszalagot viselő Basti is betalált, sarkazós góljával koronázva meg a sikert.

A kupa átadását megelőző pillanatok szinte teljesen összemosódtak előttem. Először a kispadon ücsörgőket ölelgettem végig, aztán a pályán lévőket, de a végére már azt sem tudtam, ki került sorra és ki nem. Örömkönnyektől csillogó arcokat láttam csak a tömegben; széles, boldog mosolyokat; Bastit, ahogy az ellenfél csalódott játékosait vigasztalja; a fiataljainkat, akiknek először volt ilyesmiben részük; és rengeteg játékost telefonjaikkal a kezükben, ahogy próbálták megörökíteni ennek a csodás estének minden egyes pillanatát.

Marco is ez utóbbiak közé tartozott. Mire sikerült kikeverednem a tömegből, és odamenni hozzá a Bayern szurkolók helyéül szolgáló lelátórész elé, már a boldogságtól kipirult arccal, címeres zászlóval a nyakában készítette el az ezredik közös képet az ilyesmire bármikor kapható csapattársaival – akkor éppen Boatenggel és Martínezzel. Megvártam, míg befejezik a fotózkodást, csak azután ugrottam Marco nyakába, hogy gratuláljak.

– Milyen érzés az első duplázás annál a csapatnál, ahol a kezdetektől fogva játszanod kellett volna? – kérdeztem nevetve, arra célozva, hogy néhány éve már megkereste őt a Bayern, de akkor a Dortmundot választotta helyettünk. Válasz helyett csak két tenyerébe fogta az arcom, és hosszan, szenvedélyesen megcsókolt.

A serleg átvétele után egy jó darabig még a pályán folyt az ünneplés. Rengeteg szurkoló maradt a stadionban, az éneklésük és a tapsvihar, amivel kedvenceiket illették, hosszú percek után sem halkult el. A játékosok feleségeit, barátnőit és gyerekeit is beengedték a csapathoz, aminek köszönhetően újra láthattam Katját, akivel azóta a kávézós első találkozás óta majdnem napi szinten telefonos kapcsolatban álltunk. Remek barátra találtam a kézis lány személyében, és mivel kíváncsi voltam arra is, hogy játszik, megígértem neki, hogy a következő meccsükre elkísérem őt.

Később az elegáns hotelünk éttermében – amit a tiszteletünkre piros-fehérbe öltöztettek –, az ilyenkor szokásos díszvacsorán folytatódott a buli. Hidrogénnel feltöltött lufik voltak mindenhol, ragyogó fények villogtak az egész teremben, középen pedig egy kisebb, kör alakú színpadot alakítottak ki, aminek bal szélén, egy emelvényen kapott helyet az imént elhódított BL serleg.

Az olyan formaságokon, mint Heynckes, Rummenigge és a vezetőség néhány további tagjának unalmas beszéde szerencsére hamar túlestünk, és az evés-ivás – de főként az ivás – után kezdetét vehette az önfeledt szórakozás. David, Katja, Mia, Mario, Marco és én egy asztalnál foglaltunk helyet, és egy darabig csak beszélgettünk, meg Mülleren nevettünk, ahogy Claudioval táncolt. Mindkettőjüknek elég érdekes mozgáskultúrájuk volt, és a később betársuló Manu, majd az éneklésbe kezdő Dante csak fokozta kis asztaltársaságunk jókedvét. Idővel aztán egyre többen csatlakoztak a táncolókhoz, és mivel egyre jobb zenék kerültek elő, mi sem bírtunk már tovább egy helyben ücsörögni.

A buli egészen hajnalig tartott, valamikor kettő körül kezdett el megfogyatkozni a tömeg. A vezetőség, az edzői és orvosi stáb idősebb tagjai, a feleségek a gyerekekkel lassan elvonultak aludni, néhányan azonban felvetették az ötletet, hogy a jól megérdemelt pihenés helyett akár egy közeli szórakozóhelyen is folytatódhatna az ünneplés.

– Van kedved? – hajolt hozzám közelebb Marco, hogy a zene mellett is halljam a hangját.

– Nem igazán, de te menj csak, ha szeretnél – feleltem, azonban nemet intett a fejével, és hozzátette, hogy elfáradt, neki sincs már kedve bulizni menni a többiekkel.

Utólag belegondolva jobban tettük, hogy a pihenést választottuk. Az arcunk így is épp eléggé nyúzott volt, amikor reggel – pontosabban délben – felébredtünk, és levánszorogtunk enni az étterembe, amit időközben szorgos kezek fényesre sikáltak és az eredeti állapotába állítottak vissza. A többiek is hasonlóan festettek, mint mi, de a fáradtságérzetet elnyomta az öröm – annak a tudata, hogy a tegnap éjszaka valóságos volt. Ez adta a lökést, hogy reggeli után nekilássunk összepakolni, és elinduljuk hazafelé.

Késő délután érkeztünk meg Münchenbe, fáradtan, kialvatlanul, de még mindig jókedvűen. Néhány rajongó és újságírók tömege már a reptéren megrohamozta a játékosokat, és az a hír járta, hogy a Marienplatzon most minden eddiginél többen gyűltek össze.

A csapat egy nyitott buszon, rendőrök kíséretében utazott tovább az ünneplés következő állomására, a városházára. A Paulaner jóvoltából biztosítva volt a kifogyhatatlan sörmennyiség, ezzel együtt az út közbeni vidámság is. Bármibe le mertem volna fogadni, hogy voltak olyan játékosok, akik ki sem józanodtak tegnap óta.

Ahogy közeledtünk a Marienplatzhoz, már nem csak a zenét hallottuk, de a rengeteg szurkoló hangját is. Néhány perc múlva pedig meg is láthattuk, mennyien vannak, és a tömeget látva leesett az állam. Piros mezes rajongók tengere árasztotta el nem csak a teret, de a környező utcákat is. Zászlókat lengettek, címeres sálaikat a magasba tartva énekelték az éppen felcsendülő Tage voller Sonnét, miközben várták, hogy a csapatuk megérkezzen, és Lehmann egyenként kihívja őket a városháza erkélyére. Lenyűgöző látvány volt, noha nem először volt szerencsém hozzá.

Marco tőlem kicsit távolabb, a busz elején állt az éneklő Müller és az üveges tekintettel a jármű oldalának dőlő Boateng társaságában. Egyik kezében sörösüveget, a másikban a telefonját szorongatta és próbált képet készíteni az elénk táruló piros-fehér tengerről. Elsőre és másodszorra sem járt sikerrel. Mivel ő sem volt már józan, képtelen volt a karját egyenesen tartani úgy, hogy ne remegjen meg egyszer sem. Miután magamban kiszórakoztam magam rajta, ahogy az ötödik képet is bosszankodva kitörli, átvágtam a köztünk álló néhány játékos alkotta csoporton, elvettem tőle a telefont, és kisegítettem őt.

– Parancsolj – mosolyogtam rá, miközben a tenyerébe csúsztattam a fekete-fehér hátlapú készüléket.

– Angyal vagy – széles mozdulattal ölelte át a vállam, majd nyomott egy puszit a homlokomra. Elfintorodtam, ahogy egy pillanatra megéreztem sörszagú leheletét, de még mielőtt szóvá tehettem volna neki, a busz megállt alattunk, és mindenki mozgolódni kezdett.

Leszállás után elkattant néhány kép a parkolóban, de nem sokáig hagyták ott időzni a játékosokat. Szűk folyosón vezettek végig minket, egyenesen be egy aprócska szobába, ahol bármelyik irányba léptem egyet, máris valaki lábán tapostam. Marcoval igyekeztünk egy olyan helyet keresni, ahol senkinek sem vagyunk útban, és senkit sem akadályozunk az előre vagy hátra haladásban, de ez szinte lehetetlen volt. A kajával és italokkal megpakolt asztaloknál nyüzsögtek a legtöbben – többek között Mario is ott volt, és perecek után kutatott.

A sajtó emberei közül itt már csak az FCB.tv és a Bayerischer Rundfunk munkatársai voltak jelen, akik – mint mindig – most is élőben közvetítették az ünneplést az otthon ülők számára. Akit csak tudtak, elkaptak egy interjúra, a BR riportere éppen Riberyvel beszélgetett, amikor elhaladtunk mellettük. A francia egy szavát sem hallottam, de őt ismerve, és a mikrofonos pasi arckifejezéséből ítélve vicces társalgás lehetett.

Az erkélyre nyíló nyitott ajtón beáramló friss levegő ellenére kezdett nagyon meleg lenni a helyiségben, de szerencsére Lehmann már nem sokáig húzta az időt. Egyesével, mondandóját humoros megjegyzésekkel megtoldva, kezdte el kihívni a játékosokat a szurkolók elé, akik egy emberként kiabálták kedvenceik neveit. Libabőr futott végig a karomon, annyira jó érzés volt hallgatni őket, és eszembe jutottak azok az idők, amikor még én is „csak” egy odalent kiabáló rajongó voltam, nem az Fc Bayern csapatorvosa.

Lahm volt az utolsó, akit Lehman szólított. Előtte az edzői és az orvosi stáb néhány tagját is az ünneplők közé hívta, és Müller-Wohlfahrt doki hiányában lehettem én az a szerencsés, akit több ezer piros-fehérbe öltözött rajongó tapsolt meg a Marienplatzon. Valami egészen hihetetlen élmény volt, és elég sokáig kinn is maradtam a csapattal az erkélyen. Hallgattam, ahogy Müller Dante slágerét énekli; majd ahogy Ribery David kezébe nyomja a mikrofont, hogy az osztrák egy kis tanácstalanság után rázendítsen a Deutscher Fußballmeister refrénjére. Utána Basti kezdte el éltetni a másodedzőt – Hermann Gerlandot – amibe mindenki bekapcsolódott; rögtön ezt követően pedig két szótól zengett München főtere: Schweinsteiger Fußballgott.

Nevettem Lahmon a beszéde közben, hiszen alig tudott már értelmes mondatokat egymás után pakolni, és inkább gyorsan át is adta a szót Heynckesnek. Amikor pedig felcsendült a Die Hände zum Himmel, akkor már tudtam, hogy lassan vége a bulinak. Marco a dal refrénje alatt hátulról átölelte a derekam, és csinált rólunk egy közös képet.

– Mennyire lenne romantikus, ha itt és most, ennyi ember előtt megkérném a kezed? – kérdezte csak úgy mellékesen, miközben megmutatta az elkészült fotót. – Egy egytől tízig terjedő skálán.

– Tessék?! – Olyan gyorsan fordultam meg a saját tengelyem körül, hogy szinte beleszédültem. Rengeteg féle érzés futott át rajtam hirtelen, amiknek egy része az arcomra is kiült. Egyszerre voltam meglepett, izgatott és ijedt. Nem azért, mert nem akartam, hogy megkérje a kezem. Ha valóban megtette volna, én boldogan mondtam volna igent… Bármikor máskor, de még nem most. Hiszen nemrég voltunk túl egy majdnem-szakításon, éppen próbáltuk rendbe hozni a dolgokat kettőnk között, és ezek után én még túl korainak éreztem volna a lánykérést.

– Látom az őszinte örömöt az arcodon – nevetett. Látszólag remekül szórakozott a reakciómon, és valamivel nagyon szerettem volna visszavágni neki, de egy hang nem jött ki a torkomon. Megkönnyebbültem, hogy nem gondolta komolyan ezt a kérdést, mert őszintén, fogalmam sincs, hogy mit szólt volna hozzá, ha nemet mondok. Attól féltem, már ezzel a kétségbeesett arckifejezéssel is megbántottam, mert az előbbi nevetése nem tűnt túl őszintének.

– Figyelj – kezdtem, mert szükségét éreztem a magyarázkodásnak. Közelebb léptem hozzá és a nyaka köré fontam a karom, ezzel is időt nyerve, hogy kitaláljam, mit is szeretnék közölni vele. Végül ugyanazt mondtam el neki, amiket az imént gondoltam, hogy azok után, amik mostanában történek, én még korainak tartanám az eljegyzést. – De kérdezz rá néhány hónap múlva. Garantálom, hogy igent fogok mondani – tettem hozzá a mondókám végéhez.

– Ria, tisztában vagyok vele, hogy állunk, nem is gondoltam komolyan, amit mondtam… Még – hangsúlyozta ki alaposan ezt az egy szót. – De vigyázz, mert megjegyeztem az utolsó mondataid, és szavadon foglak majd – féloldalas mosolyra húzta a száját, amitől nekem is mosolyognom kellett, és lábujjhegyre emelkedve nyomtam egy puszit a szájára.

– Kilenc – mondtam hirtelen. Értetlen pillantást kaptam válaszul, amin majdnem elnevettem magam. – Egy tízes skálán kilencesre értékelném, ha a Marienplatzon összegyűlt tömeg előtt kérnéd meg a kezem – világosítottam fel, mire még szélesebb lett a mosolya, majd miközben a téren felcsendült a Forever Number One, lehajolt, hogy megcsókoljon.