9. rész

Utolsó nap

- Amelia – állt meg előttem Ria és Uli Hoeneß. Elképzelni se tudtam, hogy mi a fenét csinálhattam, ami miatt Uli elé kell kerülnöm, mellesleg a hivatalos hangnem sem volt túl biztató. – A sajtósunk dugóba keveredett, nem ért ide, így nincs, aki interjút készítsen a játékosokkal – mesélte el röviden, hogy mi a helyzet, mire egy kicsit megkönnyebbültem. Nem miattam volt ilyen komoly.

- Hát akkor most nem lesz interjú, majd máskor megkérdezi a fontosabbakat – rántottam meg a vállam. A fiúk is örülni fognak, hogy egyből mehetnek öltözni, és nem kell bíbelődniük a kérdésekkel.

- A TV várja, hogy elkezdjük, mert mindig leadják, szóval muszáj – szólt bele Hoeneß is.

- Itt jössz képbe te – folytatta Ria. – Te fogod feltenni a kérdéseket.

- Tessék? De én még soha… és mit kérdezzek? Kitől? – Szórakozik velem, hogy rám akarja sózni vagy mi? Ezt nem tudom megcsinálni.

- Közvetíti a tévé, úgyhogy ne rontsd el! – Ha ezt biztatásnak szánta, akkor nem érte el a célját, ugyanis a gyomrom még jobban összeszorult szavaitól.

Gyorsan eldarálták még, hogy mi az, amit semmiféleképpen ne kérdezzek meg, de az izgulástól semmi nem maradt meg, végül pedig ott álltam egyedül, kezemben egy jegyzetfüzettel, amibe a meccs eseményei voltak leírva percről-perce, illetve egy mikrofonnal, hátam mögött pedig egyre több kamerával. Remek! Körülnéztem, hogy kihez mehetnék oda, és amikor megláttam Bastiant, egyből elindultam felé. Csodálkozva vette tudomásul, hogy én vagyok a riporter, de nem kérdezett semmit, csak biztatóan mosolyogni kezdett, és szinte kérés nélkül kezdett el mesélni a meccsről, milyen pozitívumokat lát, mi az, amit csinálhattak volna jobban is. Rettentő hálás voltam neki, amiért kisegített, és közben rájöttem, hogy nem is olyan nehéz ez az egész. csak meg kell kérdeznem azokat a dolgokat, amikre mindig is kíváncsi voltam. A következő alanyom a csapatkapitány volt, aki bár bőbeszédű volt, nagyon tárgyilagosan válaszolgatott. Összességében elégedett volt a meccsel, és miután mindenre készségesen válaszolt, hagytam is elmenni.

- Mario – indultam meg Gomez felé, amikor valaki a hátam mögött erre kért.

- Tudtam én, hogy egyszer fogsz utánam szaladni – állt meg vigyorogva, amitől legszívesebben a falra másztam volna. Sose volt szimpatikus és ezzel a megjegyzésével még tovább ásta magát az amúgy is mély gödrében. Legszívesebben visszavágtam volna, de mivel élőben ment a dolog, jókislány módjára mosolyogtam. – Először is gratulálok a találatodhoz. Mit gondolsz, idén te leszel a gólkirály?

- Még sok van hátra a szezonból, bármi megtörténhet – vonta meg a vállát. – Ha az leszek, ígérem, neked adom az első interjút – kacsintott. Egyszerűen nem hiszem el, hogy élő adásban szórakozik velem!

- Legyőztétek a Dortmundot, az egyetlen csapatot, akit igazi riválisotoknak tekinthettek. Van olyan csapat, aki meg tudja állítani a Bayernt?

- Sok másik csapatot is riválisnak tartunk – kezdett el nézelődni, így a valódi kérdésre már nem is válaszolt. Úgy gondoltam, elég volt belőle ennyi, úgyhogy megköszöntem szolgálatait, majd odébb álltam.

Azt az utasítást kaptam, hogy elég három embert elkapnom a Bayernből, úgyhogy egy dortmundi játékos felé kezdtem igyekezni. Langerak volt a legszimpatikusabb, aki mivel az első számú kapus sérült volt, a kezdőben helyezkedett el.

- Egy ilyen fiatal játékosnak, mint te, mindig nagy bizonyítási lehetőséget kínál, ha valaki lesérül. Ma három gólt kaptál. Hogyan képzeled el a jövődet? – Nem egy finomkodó kérdés volt, de ezek voltak a tények. Ő most nem tudta megmutatni, hogy a pályára való.

- Nem egy meccs dönti el a sorsomat – válaszolt türelmesen. – Ma lehet, hogy nem nyújtottam a legjobb formámat, de nem csak én voltam dekoncentrált. Mellesleg a Bayern ellen játszottunk, akik ellen sosem könnyű. Valószínűleg jobban tudtam volna bizonyítani egy gyengébb csapat ellen – zárta le mondandóját.

- Weidenfeller sérülése még eltart egy darabig, úgyhogy lesz még időd bizonyítani. Milyen volt találkozni régi csapattársaiddal, Götzével és Reusszal? – Semmi értelmes kérdés nem jutott eszembe, ezért választottam egy ilyet.

- Nagyszerű. Beszélgettünk egy kicsit a meccs előtt, örülök, hogy jól érzik itt magukat, bár még mindig nem dolgoztam fel teljesen, hogy ilyen hamar váltottak – kaptam meg a választ. Egyik lábáról a másikra állt, látványosan menni akart, nekem pedig nem állt szándékomban tovább nyúzni.

- Köszönöm. Sok sikert a következő meccsekhez! – mosolyogtam rá, kompenzálva első kérdésem keménységét. Bólintott, és elsétált, én pedig úgy tűnt, hogy végeztem. Megcsináltam!

Miután visszaadtam a mikrofont a tulajdonosának, büszkén vonultam le a pályáról. Életem első interjúját Bayern játékosokkal csináltam, mellesleg érzésem szerint nem is rosszul, legalábbis ha azt nézzük, hogy időm sem volt felkészülni rá. Reméltem, hogy a vezetőség is meg lesz elégedve a teljesítményemmel.

- Amanda – állta el az utam Uli. – Ugye így hívnak? – bizonytalanodott el.

- Amelia – javítottam ki mosolyogva. – De nem számít.

- Bocsánat – kért elnézést. – Köszönöm, hogy kisegítettél minket – hálálkodott, mire elővettem a legszerényebb arcomat.

- Igyekeztem, remélem, nem okoztam csalódást.

- Nem, egyáltalán nem. Hálám jeléül pedig szeretném felajánlani, hogy a hivatalos sajtósaink mellett további tapasztalatokra tehess szert egy gyakornoki munka keretében. – Amikor kimondta legszívesebben a nyakába ugrottam, de gondoltam, nem nézné jó szemmel, ha így letámadnám, az esélyeimet pedig nem szerettem volt nála eljátszani.

- Komolyan mondja? – csodálkoztam, szinte tátott szájjal. – Köszönöm! Nagyon köszönöm! – mosolyogtam őszintén.

- Jól van – eresztett meg ő is egy mosolyt, aztán arrébb lépett, jelezve, hogy most már bemehetek.

Alig bírtam visszafogni magam, átcsörtettem az öltözőn néhány játékos kíváncsi tekintetének kereszttüzében, és berontottam a masszírozós helyre. Egy pillanatra megtorpantam, amikor megláttam, hogy Ria éppen az alulöltözött Marcoval foglalkozik, ám ezt a hírt nem tudtam tovább magamban tartani.

- Ria, még el kell viselned egy darabig – vigyorogtam, miközben elkezdtem ugrálni. Marco felhúzott szemöldökkel nézett hátra rám. – Hoeneß felvett gyakornoknak! – böktem ki tapsikolva.

- Jól van, nyugalom, mielőtt még összeesel – nevetett ki Ria. – Csak Bastianig figyeltelek, de biztos nagyon menő voltál, hogyha ilyen ajánlatot tett. – Még mosolyogva gratulált nekem, aztán visszafordult Marcohoz, hogy befejezze a munkáját.

Mivel neki még néhány játékost meg kellett masszíroznia, én úgy döntöttem, hogy kimegyek, hagyom, hogy zavartanul végezze a munkáját. Igazából reméltem, hogy belefutok Marioba, és tudunk beszélgetni egy kicsit, de így hirtelen nem találtam, úgyhogy egyelőre felhagytam a keresését. Helyette Bastihoz sétáltam, aki kikapcsolta a zenéjét, amikor meglátott. Megköszöntem, hogy olyan rendes volt egész héten, de főleg a mai interjúra gondoltam.

- Örülök, hogy segíthettem – válaszolt mosolyogva, aztán előhúzta a táskájából a mezét, és felém nyújtotta. – Fogadd el búcsúajándékként – magyarázta szándékait.

- Ó – nyúltam érte, aztán vigyorogva néztem fel rá. – Annyira ne búcsúzkodj, mától gyakornok vagyok a csapatnál – újságoltam el büszkén. Alaposan rácsodálkozott, utána viszont velem örült és gratulált is.

- Akkor viszont kérem vissza a mezem, nincs búcsú, nincs ajándék se – viccelődött.

Ria elég hamar elkészült, úgyhogy amikor kilépett az ajtón, mind a hárman mellé szegődtünk, és elindultunk a Cupidoba, ahol legelőször is randiztunk. Elég csúnyán nézett ránk a pincérnő, amikor beléptünk, minden bizonnyal felismert minket, és nem szeretett volna egy újabb kajacsatát végignézni.

Mindannyian egy asztalhoz ültünk le, ahol Marco egy üveg pezsgő rendelésével nyitotta meg a számlát. Mario nem értette, hogy miért kéne engem ünnepelni, aminek hatására butábbnál butább fejeket vágott, úgyhogy neki is boldogan elmeséltem, hogy a csapatnál fogok dolgozni. A beavatás után nem láttam rajta túl nagy lelkesedést, ezért miután koccintottunk, és belekortyoltunk a pezsgőnkbe, indítványoztam, hogy váljunk ketté. Ami a kettőnk kapcsolatát illeti, szerettem volna végre tiszta vizet önteni a pohárba, és ha jól gondoltam, akkor a másik párocskának is épp elég megbeszélnivalója volt.

Pár asztallal távolabb ültünk le, hogy véletlenül se zavarjuk meg egymás beszélgetését, illetve tudtam jól, hogy rájuk is figyelnék, ha hallanám őket. Mario mosolygott, és magához is ragadta az elsőség lehetőségét.

- Szóval maradsz a csapatnál. – Félig kérdezte, félig kijelentette, ezért bólintottam, hogy megerősítsem felvetésében. – Örülök neki – adta tudtomra érzéseit.

Kicsit nehezen indult a beszélgetés, mert ezután egy kisebb szünet következett, amikor a falat meg a terítőt tanulmányozva próbáltam elkerülni a tekintetét. Örültem volna, ha ő hozza fel a kapcsolatunkat illető dolgokat, mert hogy őszinte legyek, fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Én tudtam, hogy mit szeretnék tőle, de abba is biztos voltam, hogy amíg ő nem mondd semmit, én sem fogom elárulni, hogy rettenetesen megkedveltem minden hülyesége ellenére is. Nem tudott érdekelni, hogy elsősorban csak a szórakozásra ment rá, és úgymond nem is én kellettem neki, hanem az érzés. Azzal sem tudott eltolni magától, hogy átnézett rajtam, mert képtelen voltam elfelejteni, milyen volt velem azon az estén, hogy mennyire figyelt rám, nem csak az számított, hogy neki jó legyen. Ha akkor tudott olyan lenni, aki tud a hétköznapokon is. Nem ismertem régóta, jóformán nem is tudtam róla semmit, de úgy éreztem, hogy benne megvan minden, amit középsulis koromban az álompasi című listámra írtam. Nekem való volt. Kicsit bunkó, néha felvágó, nagyképű stílussal, de sokszor előjött belőle a kedves, gondoskodó és aranyos éne is. Ez a kettősség volt az, ami mindig is megfogott az emberekben, ettől volt számomra igazán férfias és imádnivaló. Eszemben sem volt félreértett helyzetek miatt elszalasztani álmaim pasiját.

- Mia! – Egyszer csak azt vettem észre, hogy Mario szólítgat, miközben fürkészve nézi az arcomat. Ránéztem, aztán letöröltem az egyetlen könnycseppet, ami végigszántott a bőrömön. Észre se vettem, hogy könny gyűlik a szemembe, ezért zavartan néztem rá. – Mi a baj? – Az asztal fölött a kezemre tette a kezét, mintha meg akarna vigasztalni.

- Nincs baj – erőltettem magamra egy mosolyt. Tényleg nem tudtam, hogy miért sírok. Talán annyira meg akartam kapni, hogy kétségbeestem annak a gondolatára, hogy azt mondja, ő nem szeretne tőlem a továbbiakban semmit. – Nem térhetnénk rá a lényegre? – Most már tényleg túl akartam lenni rajta. Bárhogy legyen is, még a búcsú is jobb a bizonytalanságnál.

- Volt egy barátnőm, Trinának hívták. Nagyon sokáig éltünk távkapcsolatban, mert ő kölni volt, én pedig Dortmundban laktam. Egész jól megoldottuk a távolság okozta problémákat, és ahhoz képest még sok időt is töltöttünk együtt. – Nem értettem, hogy jön ide az ex-barátnője. Egyáltalán nem akartam tudni, hogy mennyire jól megvoltak. – Amikor Münchenbe költöztem, megromlott a kapcsolatunk, megunta az utazgatást, a távolságot, és hogy őszinte legyek én is. Nem bíztunk már egymásban, és végül megjelent az egyik edzésen, nagy jelenetet rendezett, majd mindenki előtt szakított velem. Miután végzett, hátat fordított és elment. Azóta nem beszéltünk. Nem azért, mert megsértett, nem azért, mert túl büszke vagyok ahhoz, hogy odamenjek és rendesen lezárjam, hanem mert nem érdekel. Annyira elhidegültünk egymástól, hogy még csak meg sem hatott a rögtönzött kis cirkusza. Szemétnek érzem magam emiatt – gondolkodott el egy pillanatra, de aztán visszatért az előbbi témához. – Ezt most csak azért meséltem el, hogy tudd, nem akarok többé távkapcsolatokba belemenni. Nincs olyan szerelem, ami túlélné. Amikor tudatosult bennem, hogy te is csak egy hétig leszel a közelemben, próbáltalak minden létező módon kizárni az életemből. Szerettelek volna jobban megismerni, veled lenni naphosszakat, de nem akartalak túlzottan megkedvelni. Soha életemben nem éreztem magam ennyire határozatlannak. Erre te totál magabiztosan odasétálsz hozzám és szájon puszilsz. Szerettem volna legalább fele annyira magabiztos lenni, mint te voltál. – Majdnem felnevettem, amikor a mondat végére ért. Én? Magabiztos? Amúgy sem, de akkor meg végképp nem tudtam, hogy mit csinálok. – A csapatnál fogsz dolgozni, ami azt jelenti, hogy a közelembe leszel, láthatlak, amikor szeretnélek, és nem csak telefonon fogom hallani a hangod – mosolygott rám. – Én szeretném ezt a kapcsolatot – fejezte be. Hatalmas mosoly terült el az arcomon, és egy percig se vártam a válasszal.

- Nem készültem ilyen monológgal – nevettem fel – de a lényeg annyi, hogy örülök, hogy erre jutottál, mert én is szeretném, ha nem csak éldegélnénk egymás mellett. – Válaszként csak áthajolt az asztalon és megcsókolt, amit végre teljes lelki békével viszonoztam is.

Nem sokkal később Ria és Marco is végzett, úgyhogy kíváncsian ültünk vissza hozzájuk. Érdeklődő tekintettel néztünk rájuk, mire ők felemelték összekulcsolt kezüket, jelezvén, ugyanoda lyukadtak ki, mint ahová mi. Mosolyogva meséltük el, hogy mi is egy párt alkotunk, aztán Ria témát váltott, és az interjúkról kezdett faggatni. Nem kérdezgetett, csak annyit kért, hogy meséljem el, mi volt, engem meg persze nem kellett félteni, hosszas és részletes magyarázásba kezdtem. Mesémet az étterembe belépő csapat szakította félbe, illetve Ribery, aki egy óvatos nyaklevest kiosztva megkérdezte, hogy nem szoktam-e berekedni a sok beszéléstől. A többiek nevetve, én duzzogva vettem tudomásul a beszólást, aztán viszont a kezébe nyomtam a telefonomat, és megkértem, hogy csináljon négyünkről egy közös képet. Amikor visszaadta, megnéztem, hogy sikerült, de amint rápillantottam, újra bekönnyezett a szemem.

- Köszönöm, hogy befogadtál erre a hétre – néztem hálásan Riára. – Nem tudom, mivel fogom meghálálni. Tudom, hogy volt pár nem túl szép pillanatunk, de azt hiszem, minden egyes percet élveztem, és így volt tökéletes. – Miután végeztem Riával, a többiek felé fordultam, és folytattam. – Nektek is köszönöm, hogy feltétel nélkül befogadtatok magatok közé és segítettétek a tanulásomat. – Beszéd közben bőszen törölgettem az arcomat, mert a könnyeim folyamatosan folytak.

- Hé – karolt át Mario. – Ne búcsúzz! Velünk maradsz, itt fogsz dolgozni – magyarázta mosolyogva, amibe a többiek is beszálltak. Akik nem unták meg a kis beszédemet, megölelgettek, és mire a végére értünk, már nem is volt rossz kedvem. Időközben Lahm mindenkinek rendelt egy sört, amivel megkezdtük a győzelmük megünneplését, és többé már nem volt helye a szomorkodásnak.

Talán nem volt a legjobb ötlet Miát azonnal a cápák közé vetni, de más lehetőségünk sajnos nem akadt a sajtósunk hiányában. Miután a segédedzőt is megkérdeztem róla, hogy mi a véleménye erről az egészről, és azt felelte, hogy sürgősen megoldást kell találnunk, Mián kívül más pedig nem tud segíteni nekünk, elhatároztam magam. Megkerestem Ulit, akire nem volt nehéz rátalálnom, ugyanis éppen vörös arccal dühöngött és a telefonján ordibált valakivel, amit már méterekkel a megpillantása előtt is hallani lehetett. Megvártam, míg valamennyire lenyugszik, csak aztán álltam elé a javaslatommal. Először azt hittem, velem is leáll kiabálni, mert már megint vészjóslóan vörösödött az arca, de aztán rábólintott Miára, és megkért – nem túl udvarias stílusban, de ezt a jelen helyzetben elnéztem neki –, hogy azonnal vezessem a gyakornokunkhoz.

- Amelia – kezdtem szinte már akkor, mikor még oda sem értünk hozzá. A hangnememből nem sok jóra lehetett számítani, éppen ezért teljesen meg tudtam érteni Mia kezdeti rémült arckifejezését. Nyilván azt hitte, már megint ő csinált valamit, úgyhogy igyekeztem gyorsan biztosítani afelől, hogy ezúttal nem leszidni akarom. – A sajtósunk dugóba keveredett, nem ért ide, így nincs, aki interjút készítsen a játékosokkal – vázoltam fel a helyzetet, a klubunk elnöke pedig bőszen bólogatott hozzá.

 - Hát akkor most nem lesz interjú, majd máskor megkérdezi a fontosabbakat – vont vállat Mia. Egyáltalán nem esett le neki, hogy ez burkolt kérés volt a részünkről, még akkor sem, mikor Hoeneß hozzátette, hogy muszáj, hiszen a TV várja, hogy elkezdjük, mert mindig leadják.

- Itt jössz képbe te – vettem magamhoz ismét a szót, és végre kiböktem, mi is lenne az ő feladata. – Te fogod feltenni a kérdéseket.

- Tessék? De én még soha… és mit kérdezzek? Kitől? – Sorolta a kérdéseit. Úgy voltam vele, ha tőlem tud ennyi mindent kérdezni, akkor majd a játékosokkal sem lesz gondban, szóval már csak egy tanáccsal láttam el. Méghozzá azzal, hogy közvetíti a tévé, úgyhogy lehetőleg ne rontsa el. Nem hiszem, hogy ezzel megnyugtattam, de tudtam én, hogy ügyes lány, majd megoldja valahogy. A sok elméleti oktatás után nem fog megártani neki, ha a tudását átviszi a gyakorlatba, attól meg nem féltem, hogy meg sem fog mukkanni a kamerák előtt, mert a szótlanság egyáltalán nem vallott rá.

Persze a rendkívül hasznos tanácsom után sietősen azt is elmondtam neki, mi az, amit jobb, ha nem kérdez meg a játékosoktól, mi az, amire nem szeretnek válaszolni és mi az, amire soha nem fog rendes választ kapni, bárhogy is teszi fel a kérdést. Reméltem, megjegyzett ezek közül bármit is, mert nagyon nem tűnt magabiztosnak, mikor megkapta a meccsen készült jegyzőkönyvet és egy mikrofont, a kamerák pedig elkezdték körülvenni őt. Tanácstalanul nézelődött interjúalany után kutatva, végül Bastianra esett a választása.

Nagyon izgultam érte, hogy jól menjen minden, és a végén esetleg valami dicséretet is kicsikarjon Hoeneßből. Basti remek választás volt, nem kellett belőle harapófogóval kihúzni a válaszokat, magától mesélt és közben végig bíztatóan mosolygott. Meg voltam elégedve Mia teljesítményével, és mellettem Uli is hümmögött valami olyasmit, hogy sokkal rosszabbat várt egy kezdőtől. Ez tőle már hatalmas elismerésnek számított, úgyhogy elmosolyodtam. Az első siker ráadásul meghozta Mia önbizalmát és sokkal magabiztosabb léptekkel indult meg a csapatkapitányunk felé, de ezt az interjút már nem vártam meg. Miután láttam, hogy minden rendben lesz a továbbiakban, elmentem dolgomra, hisz így meccs után nekem is volt tennivalóm bőven.

Először is segítettem összepakolni az orvosi műszereket, amit a meccs közben szanaszét hagytunk. Főleg én voltam a tettes, miután bekötöttem Manu kezét, szóval lényegében saját magam után pakoltam rendet.

- Hogy van Neuer csuklója? – érdeklődtem Müller-Wolfhart dokitól, aki csatlakozott hozzám a pakolásban. Az orvosi csapat többi tagja valahol máshol tette már a dolgát, nem is láttam őket.

- Minden rendben vele. Már nem is fáj – tette a kezét a vállamra az emlegetett kapus. Addig fel sem tűnt, hogy ő is kinn van még a pályán. Biztosan a szurkolókat éltette valahol egy kis tapssal, azért nem láttam.

- Remek munkát végeztél, én sem csináltam volna jobban – tette hozzá a doki is. Mosolyogva fogadtam a dicséretet, aztán az egyik táskával a vállamon megindultam befelé az orvosi szobába. Ott mindent szépen a helyére tettem, elzártam az eszközöket a szekrényekbe, majd siettem is át a „másik munkahelyemre”, vagyis a masszázs szobába, ahol már várakozott rám és a kollégáimra jó néhány játékos. Jelenleg összesen négyen dolgoztunk ebben a pozícióban, de én voltam itt közülünk a legrégebben. Néhányan már cserélődtek is körülöttem, én azonban mindig maradtam, pedig előfordult párszor, hogy kaptam máshonnan, kedvezőbb állásajánlatokat. Nekem viszont eszem ágában sem volt otthagyni a Bayernt, bármilyen neves klub is volt a kérőm, és bármennyi összeget is ajánlottak a szolgálataimért. Szerettem az itteni, családias és legtöbbször vidám légkört, és semmiért nem lettem volna hajlandó elcserélni.

David volt az első, aki elfoglalta a helyét a kényelmes masszázsasztalon, és rám bízta magát. Különösebb problémája nem volt, csak azt kérte, hogy mozgassam át egy kicsit az izmait. Zenével próbált ellazulni, de egy kis idő múlva meguntam, hogy olyan nagy csendben kell dolgoznom, ezért lehúztam róla a fülhallgatót és beszélgetni kezdtünk.

- Mi a helyzet Reus-ügyben? Láttam, hogy beszéltetek a meccs után – terelte néhány mondat után a szót a legújabb kedvenc témájára.

- Igen, így van, és ha végeztem itt, akkor majd elmegyünk valahová – feleltem. – Örülök neki, de őszintén, az eddigiekhez képest ma egy kicsit csalódtam benne és ezt meg is fogom mondani neki.

- Nézd a jó oldalát, Ria. Ha nem érdekelnéd őt komolyan, nem csinált volna ekkora ügyet ezekből a cikkekből – bíztatott.

- Tudom – apró mosoly jelent meg az arcomon, mert ha valamiben, hát abban már biztos lehettem, hogy ő is többet akar tőlem egyszerű barátságnál. – Kész vagy – ütöttem rá finoman David hátára, mire ő ülő helyzetbe tornázta magát, és megköszönte a munkám. Aztán lekászálódott az asztalról és az öltöző felé indult. Rögtön utána Marco lépte át a küszöböt, egy kicsit feszültnek tűnt, amit nem értettem, hiszen győztek, ő pedig gólt lőtt.

Nem jöttem zavarba attól, hogy hiányos öltözetben látom, valahogy ez munka közben olyan természetes volt nekem. Még akkor is, ha éppen róla volt szó. Alig helyezkedett el kényelmesen a masszázsasztalon, szinte kivágódott a szoba ajtaja, és Mia rontott be rajta széles mosollyal az arcán.

- Ria, még el kell viselned egy darabig – kezdett el fel-le ugrabugrálni. Még Marco is meglepetten pillantott hátra, hogy mi ütött ebbe a lányba. Én már kezdtem hozzászokni az efféle reakciókhoz, és érdekelt, ezúttal mi a nagy boldogság tárgya. – Hoeneß felvett gyakornoknak! – tapsikolt örömében.

- Jól van, nyugalom, mielőtt még összeesel – nevettem rajta. Vicces volt, ahogy ugrált és tapsolt, de persze örültem a hírnek is. – Csak Bastianig figyeltelek, de biztos nagyon menő voltál, hogyha Uli ilyen ajánlatot tett. – Nagyon jónak kellett lennie, ha ezt a lehetőséget kicsikarta az elnökünkből, és kíváncsi voltam, kik voltak a további interjúalanyai és hogy ment velük a beszélgetés. De még vártak rám néhányan a játékosok közül, muszáj volt befejeznem a munkámat, úgyhogy a kérdéseimet egy időre elhalasztottam. – Gratulálok, majd később még mesélsz – mosolyogtam rá, aztán visszafordultam Marcohoz.

Miután Mia kiment, és nem tartott tovább szóval, egész gyorsan haladtam. Egyik kezem alá kerülő játékosnak sem volt semmi extra kívánsága, nem kellett plusz időt áldoznom senkire sem, így hamar végeztem a rám várókkal. Mivel Mia távozása után Marco felvetette, hogy ünnepeljük meg négyesben a lány új munkáját, a saját feladataim elvégzése után igyekeztem gyorsan elkészülni, hogy ne kelljen sokat várniuk rám. Amíg én átöltöztem és összeszedtem a cuccaimat, ők eldöntötték, hogy ismét a Cupidoba megyünk, ahogy legelső alkalommal is.

Az étterem ajtaját átlépve a pincérnő megrovó tekintetével találtuk szembe magunkat, aki nyilván megjegyezte az arcunkat a legutóbbi kajacsatával végződő ebédről, és most nem nézte jó szemmel, hogy már megint ott vagyunk. Kiválasztottunk egy szimpatikus négyszemélyes asztalt, ide telepedtünk le. A pincérnő szájhúzogatva jött oda hozzánk, hogy felvegye a rendelésünket, ami egyelőre csak egy üveg pezsgőből állt.

Mario értetlen arckifejezéseiből arra következtettem, hogy Mia eddig nem mesélte el neki a nagy hírt, és nem sokkal később az is kiderült, hogy jól tippeltem. Götze azonban nem volt annyira feldobva Mia új munkájától, mint azt vártuk tőle, még csak el sem mosolyodott, mikor koccintásra emeltük a poharainkat. Mi ketten azonban helyette is gratuláltunk még egyszer, ám most már Mián sem látszott annyira, hogy örülne. Egy korty pezsgő után meg is kért minket, hogy váljunk ketté, ami pont kapóra jött nekünk is, hiszen megbeszélnivalónk az volt bőven. Szerettem volna végre tisztázni és elfelejteni a David-ügyet, ami bekavart a kapcsolatunk alakulásába.

- Tudom, hogy haragszol rám – kezdte Marco, mihelyst a haverja és az én barátnőm hallótávolságon kívülre került.

- Igen, mert… - El akartam neki mondani, miért, de két ujját az ajkaimra tette, ezzel jelezve, hogy ő szeretné folytatni. De nem hagytam magam, mert azt akartam, hogy ha már egész nap nem állt velem szóba, most végre hallgasson meg engem. Nem a mai viselkedését akartam a szemére vetni, nem veszekedni akartam vele, mert annak semmi értelmét nem láttam. Nem eltaszítani akartam magamtól, hanem pont az ellenkezőjét. – Azok után, hogy minden olyan jól indult, jól éreztem magam azon a dupla randin, aztán meg remekül szórakoztam, miközben játszottunk és filmeztünk; bevallom, nekem egy kicsit csalódás volt, hogy így reagáltál azokra a cikkekre. Hittél nekik, pedig az újságírók már csak ilyenek, össze-vissza firkálnak mindent, csak hogy nagyobb számban tudják eladni a lapjaikat. Biztos te is tapasztaltad már, ahogy mi is, nap mint nap. Nem is kellett volna velük foglalkoznod, mert nem hiszem, hogy olyannak ismertél meg, aki megcsalja a barátját – próbáltam elnyomni a hangomban bujkáló szemrehányást, de nem igazán sikerült.

- Igazad van, Ria, én is tudom, hogy hibáztam. Sajnálom, hogy nem kérdeztem tőled semmit, és nem beszéltem veled erről, csak szó nélkül elhittem mindent. Nem kellett volna, de azért egy kicsit képzeld bele magad az én helyzetembe is… Kevesebb, mint fél éve vagyok a csapatnál. A játékosokon meg az edzőkön kívül eddig szinte mindenkit csak felszínesen ismertem, többek között téged is. Alig beszéltünk, szóval abból a két-három napból kellett ítélnem, meg amit előtte láttam. És az tudod mi volt? Hogy te meg Alaba sülve-főve együtt vagytok. Őszintén, te mire gondoltál volna?

Elmosolyodtam. Egy héten belül már a második embernek kellett elmagyaráznom, hogy David meg én csak barátok vagyunk. Mia is és ő is abból vonták le a következtetéseiket, hogy milyen jól megvoltunk együtt. Be kellett látnom, hogy a pletykákat akaratlanul ugyan, de mi generáltuk, és nem kellett volna természetesnek vennem, hogy mindenki azonnal megértse, semmi több nincs köztünk barátságnál. Nem volt a homlokunkra írva, csak mivel én tudtam, hogy így van, nem tartottam szükségesnek, hogy másoknak is elmagyarázzam ezt. Azt hittem, ők is tudják, de a héten számomra is kiderült, hogy ez nagyon nincs így.

Nem akartam most hosszas mesélésbe kezdeni arról, hogyan ismertem meg Alabát, reméltem, hogy erről beszélni lesz még alkalmunk bőven az elkövetkezendő időszakban.

- A lényeg – zártam rövidre a beszélgetést – hogy nekem nem csak egy kis szórakozást jelentett ez a pár nap veled, és szeretném, ha lenne folytatása.

- Reméltem, hogy végül ide lyukadunk ki ma este – mosolygott rám, majd közelebb hajolt, hogy megcsókoljon. – Mit szólnál, ha a héten átjönnél hozzám valamelyik nap? Főznék neked valamit – ajánlotta, miközben összefonta az ujjainkat, majd egy pillanattal később hozzátette: - De lehet, jobban járnánk, ha inkább rendelnénk.

- Nekem mindegy – nevettem. – Majd még kitaláljuk.

Nemsokára Mia és Mario is újra csatlakoztak hozzánk, és még csak kérdeznem sem kellett volna tőlük semmit, a mosolygós arcukról azonnal leolvasható volt, hogy mire jutottak. Miután megosztották velünk, hogy ők is egy párt alkotnak, egy kicsit más irányba tereltem a beszélgetést. Rákérdeztem Miánál az interjúkra, amik miatt már indulás óta fúrta az oldalamat a kíváncsiság. Ahogy arra számítottam, a legapróbb részletekbe menően mesélte el, mennyire tárgyilagos volt Lahm, és hogy Gomez hozta a szokásos formáját. Langerak válaszainál tartott éppen, mikor nagyobb tömeg jelent meg az étteremben, akikben a csapatunk tagjait ismertem fel. Ribery azonnal kiszúrt minket, és az asztalunk felé indult, közben kézzel-lábbal integetett nekem és Marconak, nehogy elszóljuk magunkat, bár ezzel inkább csak még jobban magára vonta a figyelmünket. Igyekeztünk nem nevetni, mikor Mia székének támlájára könyökölt, és bólogatva hallgatta a lány beszámolóját. Ő ebből mindaddig észre sem vett semmit, míg nem kapott egy nyaklevest a franciától.

Először duzzogni kezdett az őt ért váratlan támadás miatt, de ez az állapot nem tartott sokáig, a következő pillanatban már nyomta is Ribery kezébe a telefonját, hogy csináljon négyünkről egy képet. A fotó elkészülése után Mia hirtelen rám nézett, és hálálkodni, kezdett, amiért nálam lakhatott a héten.

- Tudom, hogy volt pár nem túl szép pillanatunk, de azt hiszem, minden egyes percet élveztem, és így volt tökéletes. – Mondta, majd a többiekhez fordult, hogy könnyes szemmel nekik is köszönetet mondjon, amiért befogadták és segítettek neki. Nem is értettem, mire fel ez a nagy sírás és búcsúzkodás, holott inkább boldognak kellett volna lennie és megállás nélkül mosolyognia. Mario és a többiek próbáltak újra lelket önteni belé, de mivel ez nem volt valami hatásos, mindenkitől kapott egy ölelést is. Az igazi vigasztalást azonban a Lahm által rendelt sör jelentette, amivel kezdetét vette a győzelem megünneplése.